HU/SB 7.9.11
11. VERS
- naivātmanaḥ prabhur ayaṁ nija-lābha-pūrṇo
- mānaṁ janād avidṣaḥ karuṇo vṛṇīte
- yad yaj jano bhagavate vidadhīta mānaṁ
- tac cātmane prati-mukhasya yathā mukha-śrīḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
na—sem; eva—bizonyára; ātmanaḥ—az Ő saját érdekében; prabhuḥ—az Úr; ayam—ez; nija-lābha-pūrṇaḥ—mindig elégedett Önmagában (nincs szüksége arra, hogy mások szolgálata tegye elégedetté); mānam—tisztelet; janāt—egy embertől; aviduṣaḥ—aki nem tudja, hogy az élet célja elégedetté tenni a Legfelsőbb Urat; karuṇaḥ—(az Istenség Legfelsőbb Személyisége) aki nagyon kedves ehhez az ostoba, tudatlan emberhez; vṛṇīte—elfogadja; yat yat—bármi; janaḥ—egy ember; bhagavate—az Istenség Legfelsőbb Személyiségének; vidadhīta—felajánlhat; mānam—imádat; tat—azt; ca—valójában; ātmane—saját hasznára; prati-mukhasya—az arc tükörképéé; yathā—mint; mukha-śrīḥ—az arc díszítése.
FORDÍTÁS
A Legfelsőbb Úr, az Istenség Legfelsőbb Személyisége mindig tökéletesen elégedett Magában, ezért ha valamit felajánlanak Neki, a felajánlás az Úr kegyéből a bhakta számára lesz áldás, hiszen az Úrnak nincs szüksége senki szolgálatára. Ezt azzal a példával illusztrálhatjuk, hogy ha valaki kifesti az arcát, a tükörben látszó arc is ki lesz festve.
MAGYARÁZAT
A bhakti-yogában a bhaktának ajánlatos az alábbi kilenc elvet követnie: śravaṇaṁ kīrtanaṁ viṣṇoḥ smaraṇaṁ pāda-sevanam arcanaṁ vandanaṁ dāsyaṁ sakhyam ātma-nivedanam (SB 7.5.23). Ez a szolgálat, az Úr dicsőítése a hallással, az énekléssel stb. természetesen nem az Úr érdekében történik: az odaadó szolgálatot a bhaktának saját érdekében ajánlatos végeznie. Az Úr mindig dicsőséges, akár magasztalja Őt a bhakta, akár nem, ha azonban a bhakta dicséri Őt, maga is automatikusan dicsőségessé válik. Ceto-darpaṇa-mārjanaṁ bhava-mahā-dāvāgni-nirvāpaṇam. Az élőlény szíve megtisztul attól, hogy örökké az Urat dicsőíti, s így megérti, hogy nem tartozik ehhez az anyagi világhoz, hanem lélek, akinek valójában az a feladata, hogy fejlődjön a Kṛṣṇa-tudatban, hogy aztán kiszabadulhasson az anyag béklyóiból. Ezzel azonnal kioltja az anyagi lét lángoló tüzét (bhava-mahā-dāvāgni-nirvāpaṇam). Az ostoba ember meglepődik azon, hogy Kṛṣṇa azt parancsolja: sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja (BG 18.66). „Add fel a vallás minden változatát, és hódolj meg egyedül Énelőttem!” Néhány ostoba tudós még azt is kijelenti, hogy Kṛṣṇa túl sokat követel, ez a parancs azonban nem az Istenség Legfelsőbb Személyisége érdekeit szolgálja, hanem az emberi társadalomét. Ha az emberi lények egyénileg és közösen, teljes Kṛṣṇa-tudatban mindenükkel meghódolnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, az az egész emberi társadalomnak az áldására válik. Aki nem ad mindent a Legfelsőbb Úrnak, azt ez a vers aviduṣának, gazembernek nevezi. A Bhagavad-gītāban (BG 7.15) Maga az Úr ugyanezt mondja:
- na māṁ duṣkṛtino mūḍhāḥ
- prapadyante narādhamāḥ
- māyayāpahṛta-jñānā
- āsuraṁ bhāvam āśritāḥ
„Az alábbi bűnös emberek nem hódolnak meg Előttem: a felettébb ostobák, az emberiség alja, akiket az illúzió megfosztott tudásuktól, és akik a démonok ateista természetével rendelkeznek.” Az ateisták és a narādhamák, az emberiség legalja, tudatlanságuk és szerencsétlenségük következtében nem hódolnak meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Ezért bár a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa teljes Magában, mégis megjelenik a különböző yugákban, hogy arra kérje a feltételekhez kötött lelkeket, hogy saját érdekükben hódoljanak meg, mert így kiszabadulhatnak az anyag börtönéből. Minél jobban elmélyülünk tehát a Kṛṣṇa-tudatban, és minél több szolgálatot végzünk az Úrnak, annál több hasznunk származik belőle. Kṛṣṇának nincs szüksége egyikünk szolgálatára sem.