HU/SB 2.1.39

Revision as of 11:18, 17 March 2019 by TattvaDarsana (talk | contribs)
(diff) ← Older revision | Latest revision (diff) | Newer revision → (diff)

Õ Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada


39. VERS

sa sarva-dhī-vṛtty-anubhūta-sarva
ātmā yathā svapna-janekṣitaikaḥ
taṁ satyam ānanda-nidhiṁ bhajeta
nānyatra sajjed yata ātma-pātaḥ


SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS

saḥ—Ő (a Legfelsőbb Személy); sarva-dhī-vṛtti—a számtalanféle intelligencia segítségével történő megvalósítás folyamata; anubhūta—tudatos; sarve—mindenki; ātmā—a Felsőlélek; yathā—amennyire; svapna-jana—egy álmodó; īkṣita—általa látott; ekaḥ—egy és ugyanaz; tam—Neki; satyam—a Legfelsőbb Igazság; ānanda-nidhim—a boldogság óceánja; bhajeta—az embernek imádnia kell; na—soha; anyatra—bármi más; sajjet—ragaszkodni; yataḥ—ami által; ātma-pātaḥ—az ember degradálódása.


FORDÍTÁS

Az embernek rögzítenie kell az elméjét az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, aki egyedül jelenik meg oly sokféle megnyilvánulásban, ahogyan a közönséges emberek ezer és ezer megnyilvánulást teremtenek álmukban. Az embernek az egyetlen, teljes gyönyörrel teli Abszolút Igazságra kell összpontosítania elméjét, másként letér a helyes útról és saját maga lesz mélyre süllyedésének oka.


MAGYARÁZAT

Ebben a versben a nagy Gosvāmī, Śrīla Śukadeva az odaadó szolgálat folyamatára utal. Azt akarja elménkbe vésni, hogy ahelyett, hogy figyelmünket megosztanánk az önmegvalósítás különféle ágai között, összpontosítsunk az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, mint a megvalósítás, az imádat és az odaadás legfelsőbb céljára. Az önmegvalósítás egy hadüzenet az anyagi létért folytatott küzdelem ellen az öröklétért, és ezért a külső energia illuzórikus kegyéből a yogī vagy a bhakta megannyi csábítással kerül szembe, amelyek még egy nagy harcost is újra az anyagi lét kötelékeibe kötöznek. Egy yogī anyagi téren káprázatos sikereket tud elérni    —    ilyen például az animā és a laghimā képessége, amely segítségével kisebbé válhat a legkisebbnél vagy könnyebbé a legkönnyebbnél    —,    hétköznapi értelemben pedig az ember anyagi áldásokra tehet szert vagyon vagy nők formájában. Óvakodjunk e csábításoktól, mert ha belebonyolódunk az illuzórikus örömökbe, az az önvaló lesüllyedéséhez vezet, s folytatódik a börtönlét az anyagi világban. E figyelmeztetés alapján az embernek csupán éber intelligenciájára szabad hallgatnia.

A Legfelsőbb Úr egy, míg kiterjedései különfélék, ezért Ő mindennek a Felsőlelke. Ha az ember lát valamit, tudnia kell, hogy látása másodlagos: az Úr látása az elsődleges. Semmit nem láthatunk anélkül, hogy az Úr ne látta volna azt először. Ez a Védák és az Upaniṣadok tanítása. Bármit látunk vagy teszünk, a látás vagy cselekvés minden tettének Felsőlelke az Úr. Az egyéni lélek és a Felsőlélek közötti egyidejű azonosság és különbözőség ezen elméletét az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu ismerteti az acintya-bhedābheda-tattva filozófiájaként. A virāṭ-rūpa, vagyis a Legfelsőbb Úr gigantikus formája minden anyagi megnyilvánulást tartalmaz, így a virāṭ, vagyis az Úr gigantikus formája minden élő és élettelen lény Felsőlelke. Ez azonban Nārāyaṇa vagy Viṣṇu megnyilvánulása is, s így az ember lassanként rájön, hogy az Úr Kṛṣṇa minden létező eredeti Felsőlelke. A végkövetkeztetés az, hogy az ember haladéktalanul kezdjen kizárólag az Úr Kṛṣṇa vagy teljes kiterjedése, Nārāyaṇa imádatába. A védikus himnuszok egyértelműen kijelentik, hogy Nārāyaṇa először rápillantott az anyagra, s így ment végbe a teremtés. A teremtés előtt nem volt sem Brahmā, sem Śiva, másokról nem is beszélve. Śrīpāda Śaṅkarācārya határozottan elfogadta, hogy Nārāyaṇa túl van az anyagi teremtésen, és hogy mindenki más az anyagi teremtésen belül van. Az egész anyagi teremtés tehát egyidejűleg azonos Nārāyaṇával és különbözik Tőle. Mindez alátámasztja az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu acintya-bhedābheda-tattva filozófiáját. Nārāyaṇa pillantásának ereje hozza létre az anyagi teremtés egészét, ezért azonos Vele, ám ezzel egy időben mivel nem más, mint külső energiájának (bahiraṅgā-māyā) megnyilvánulása, amely mentes a belső energiától (ātma-māyā), különbözik is Tőle. Jó példa erre az álmodó ember, amelyről a vers tesz említést. Az álmodó ember számtalan dolgot hoz létre álmában, így ő maga belebonyolódik az álmok szemlélésébe, és a következmények is hatással vannak rá. Ez az anyagi teremtés ehhez hasonlóan az Úr álomszerű teremtése, de mivel Ő a transzcendentális Felsőlélek, nem bonyolódik bele, s az nincsen Rá hatással. Az Úr mindig szilárd transzcendentális helyzetében, de lényegében Ő minden és semmi sem különbözik Tőle. Az embernek, mivel az Úr része, csupán Rá kell koncentrálnia megingathatatlanul, másként az anyagi teremtés energiái kétségtelenül sorra fölébe kerekednek. A Bhagavad-gītā (BG 9.7) ezt a következőképpen erősíti meg:

sarva-bhūtāni kaunteya
prakṛtiṁ yānti māmikām
kalpa-kṣaye punas tāni
kalpādau visṛjāmy aham

„Ó, Kuntī fia! A korszak végével minden anyagi megnyilvánulás visszatér Belém, a következő korszak hajnalán pedig újra teremtek energiám által.”

Az emberi élet azonban lehetőséget ad arra, hogy kikerüljünk a teremtés és megsemmisülés e körforgásából. Ez az a módszer, amelynek segítségével az ember elmenekülhet az Úr külső energiája elől, és beléphet belső energiájába.


Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad-Bhāgavatam Második Énekének első fejezetéhez, melynek címe: „Az első lépés Isten megismerésének útján.”