HU/SB 3.21.17
17. VERS
- lokāṁś ca lokānugatān paśūṁś ca
- hitvā śritās te caraṇātapatram
- parasparaṁ tvad-guṇa-vāda-sīdhu-
- pīyūṣa-niryāpita-deha-dharmāḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
lokān—világi tettek; ca—és; loka-anugatān—a világi tettek követői; paśūn—állatias; ca—és; hitvā—feladva; śritāḥ—menedéket keresve; te—Tiéd; caraṇa—lótuszlábaknak; ātapatram—az ernyő; parasparam—egyik a másikkal; tvat—Tiéd; guṇa—tulajdonságoknak; vāda—megbeszéléssel; sīdhu—mámorító; pīyūṣa—a nektárral; niryāpita—kioltotta; deha-dharmāḥ—a test elsődleges szükségletei.
FORDÍTÁS
Azonban akik maguk mögött hagyták a változatlanul ismétlődő világi ügyeket s azok állatias követőit, s akik menedéket kerestek lótuszlábaid ernyőjénél azzal, hogy egymással beszélgetve tulajdonságaid és cselekedeteid mámorító nektárját isszák, megszabadulhatnak az anyagi test alapvető követeléseitől.
MAGYARÁZAT
Miután a házasság fontosságáról beszélt, Kardama Muni most kijelenti, hogy a házasság és a többi társadalmi szokás csupán változatlanul megjelenő szabályok azok számára, akik ragaszkodnak az anyagi érzéki élvezethez. Az állati élet elvei — az evés, az alvás, a párzás és a védekezés — valójában a test szükségletei, ám akik transzcendentális Kṛṣṇa-tudatban cselekszenek, s lemondanak az anyagi világ újra és újra ismétlődő tevékenységeiről, azok megszabadulnak a társadalmi konvencióktól. A feltételekhez kötött lelkeken az anyagi energia, vagyis az örök idő — a múlt, a jelen és a jövő — varázslata ül, amint azonban valaki a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásába kezd, nyomban túllép a múlt és jelen határain, s a lélek örök tetteit végzi. Az embernek a védikus utasítások alapján kell cselekednie ahhoz, hogy élvezhesse az anyagi életet, de akik az Úr odaadó szolgálatába szegődtek, nem félnek az anyagi világ szabályaitól. Az ilyen bhakták nem törődnek az anyagi tevékenységek konvencióival; bátran ahhoz a menedékhez fordulnak, amely olyan, mint egy napernyő, s védelmet nyújt az ismétlődő születés és halál napja ellen.
Az anyagi létben az okozza a szenvedést, hogy a lélek állandóan vándorol az egyik testből a másikba. Ezt a feltételekhez kötött életet az anyagi létben saṁsārának nevezik. Lehet, hogy valaki jó tetteket hajt végre, s ezért nagyon jó anyagi körülmények között születik meg, de a folyamat, amely születést és halált eredményez, olyan, mint egy rettenetes tűz. Śrī Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura a lelki tanítómesteréhez szóló imájában leírta ezt. A saṁsāra, a születés és halál ismétlődése olyan, mint egy erdőtűz. Az erdő magától, minden emberi közbenjárás nélkül borul lángba a száraz fa súrlódása miatt, és nincs az a tűzoltóság vagy együttérző ember, aki el tudná oltani. A dühöngő erdőtűz csak akkor alszik ki, ha a felhő állandóan esővel öntözi. A lelki tanítómester kegye olyan, akár egy felhő. A lelki tanítómester kegyéből az Istenség Személyisége kegyének felhője megérkezik, s csak ekkor, amikor a Kṛṣṇa-tudat esője záporozni kezd, lehet kioltani az anyagi lét tüzét. Ez a vers szintén elmagyarázza ezt. Ahhoz, hogy az ember megszabaduljon az anyagi lét örökké ismétlődő, feltételekhez kötött életeitől, menedéket kell keresnie az Úr lótuszlábainál, nem úgy, ahogyan az imperszonalisták teszik, hanem odaadó szolgálatban, az Úr cselekedeteiről énekelve és azokat hallgatva. Csakis így tud megszabadulni az anyagi lét tetteitől és azok visszahatásaitól. A versben azt olvashatjuk, hogy le kell mondanunk az anyagi világ feltételekhez kötött életéről és az úgynevezett „civilizált” emberi lények társaságáról, akik kifinomultabb formában bár, de az evés, alvás, párzás és védekezés ugyanazon, örökké változatlan elveit követik. Az Úr dicsőségének hallgatását és éneklését a vers tvad-guṇa-vāda-sīdhunak nevezi. Egyedül az Úr kedvtelései nektárjának hallgatásával és éneklésével felejthetjük el az anyagi lét mámorát.