HU/SB 3.29.17
17. VERS
- mahatāṁ bahu-mānena
- dīnānām anukampayā
- maitryā caivātma-tulyeṣu
- yamena niyamena ca
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
mahatām—a nagy lelkeknek; bahu-mānena—nagy tisztelettel; dīnānām—a szegénynek; anukampayā—együttérzéssel; maitryā—barátsággal; ca—szintén; eva—bizonyára; ātma-tulyeṣu—azoknak, akik egyenlőek; yamena—az érzékek fölött uralkodva; niyamena—szabályozással; ca—és.
FORDÍTÁS
A tiszta bhakta úgy végezze az odaadó szolgálatot, hogy közben a lehető legnagyobb tiszteletet adja meg a lelki tanítómesternek és az ācāryáknak. Legyen könyörületes a szegényekhez, és barátkozzon azokkal, akik vele egyenrangúak, de minden cselekedetét a szabályok szerint és az érzékek fölött uralkodva kell végrehajtania.
MAGYARÁZAT
A Bhagavad-gītā tizenharmadik fejezete érthetően kijelenti, hogy az embernek egy ācārya elfogadásával kell az odaadó szolgálatot végeznie és előrelépnie a lelki tudás útján. Ācāryopāsanam: egy ācāryát, egy lelki tanítómestert kell imádnia, aki mindent eredeti valójában ismer. A lelki tanítómesternek a Kṛṣṇától eredő tanítványi láncolathoz kell tartoznia. A lelki tanítómester elődjei az ő lelki tanítómestere, annak lelki tanítómestere és így tovább, akik az ācāryák tanítványi láncolatát alkotják.
Ez a vers azt javasolja, hogy minden ācāryának adjuk meg a legnagyobb tiszteletet. Guruṣu nara-matiḥ, mondják. Guruṣu azt jelenti, hogy „az ācāryáknak”, nara-matiḥ pedig azt, hogy „úgy gondolkodni, mint egy közönséges ember”. Azt gondolni, hogy a vaiṣṇavák vagy a bhakták egy bizonyos kaszthoz vagy közösséghez tartoznak, azt gondolni, hogy az ācāryák közönséges emberek, vagy, hogy a templomi mūrti kőből, fából vagy fémből készült, elítélendő. Niyamena: az embernek az alapvető szabályok szerint meg kell adnia a legnagyobb tiszteletet az ācāryáknak. Egy bhakta ezenkívül legyen könyörületes a szegényekhez. Ez nem azokra vonatkozik, akik anyagi szempontból szegénységben szenvednek. Az odaadás szemlélete szerint az ember akkor szegény, ha nem Kṛṣṇa-tudatú. Lehet valaki nagyon gazdag, ám ha nem Kṛṣṇa-tudatú, szegénynek tekinthetjük. Másrészt azonban az ācāryák közül többen is, például Rūpa Gosvāmī és Sanātana Gosvāmī, éjjelente egy fa alatt aludtak. A kívülálló számára úgy tűnhet, hogy földönfutók voltak, írásaikból azonban megérthetjük, hogy a lelki életben ők voltak a leggazdagabbak.
Egy bhakta könyörületes azokhoz a szegény lelkekhez, akik nincsenek a lelki tudás birtokában, és felvilágosítja őket, hogy felemelkedhessenek a Kṛṣṇa-tudat szintjére. Ez a bhakta egyik kötelessége. Ezenkívül barátkoznia kell azokkal, akik egyenlő szinten állnak vele, vagy hasonló felfogással rendelkeznek. Egy bhakta számára semmi értelme nincs annak, hogy közönséges emberekkel barátkozzon; a többi bhaktával kell barátkoznia, hogy a dolgokat egymás közt megvitatva segíthessenek egymásnak a lelki megértés útján. Ezt iṣṭa-goṣṭhīnak nevezik.
A Bhagavad-gītā utal a bodhayantaḥ parasparamra, az „egymás között történő beszélgetés”-re. A tiszta bhakták értékes idejüket általában arra fordítják, hogy az Úr Kṛṣṇa vagy az Úr Caitanya cselekedeteiről énekeljenek vagy beszélgessenek. Számtalan könyv van, például a Purāṇák, a Mahābhārata, a Bhāgavatam, a Bhagavad-gītā és az Upaniṣadok, amelyek sok-sok olyan témáról írnak, melyekről két bhakta — vagy több — beszélgethet. Az emberek közötti barátság a hasonló érdeklődés és megértés segítségével szilárdul meg. Az ilyen embereket sva-jātinak, „azonos kasztba tartozó”-nak nevezik. Egy bhaktának kerülnie kell azt, akinek jelleme nem tükrözi szilárdan a hiteles felfogást. Még ha vaiṣṇava, vagyis Kṛṣṇa bhaktája, akkor is kerülni kell őt, ha jelleme nem mintaszerű. Az embernek szilárdan uralkodnia kell az érzékek és az elme fölött, szigorúan követnie kell a szabályozó elveket, s barátkoznia kell a vele azonos szinten állókkal.