HU/SB 4.26.21
21. VERS
- purañjana uvāca
- nūnaṁ tv akṛta-puṇyās te
- bhṛtyā yeṣv īśvarāḥ śubhe
- kṛtāgaḥsv ātmasāt kṛtvā
- śikṣā-daṇḍaṁ na yuñjate
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
purañjanaḥ uvāca—Purañjana mondta; nūnam—bizonyára; tu—aztán; akṛta-puṇyāḥ—akik nem jámborak; te—olyan; bhṛtyāḥ—szolgák; yeṣu—akiknek; īśvarāḥ—a gazdák; śubhe—ó, legáldásosabb; kṛta-āgaḥsu—elkövetvén egy sértést; ātmasāt—sajátjukként elfogadva; kṛtvā—így téve; śikṣā—tanító jellegű; daṇḍam—büntetést; na yuñjate—nem ad.
FORDÍTÁS
Purañjana király így szólt: Kedves gyönyörű feleségem! Azt a szolgát, akit az ura a sajátjának tekint, ám nem büntet meg a sértéseiért, szerencsétlennek kell tekinteni.
MAGYARÁZAT
A védikus civilizációban az emberek úgy bántak a háziállatokkal és a szolgáikkal, mint saját gyermekeikkel. Az állatokat és a gyerekeket néha megbüntetik, de nem haragból, hanem szeretetből. Ugyanígy a gazda is megbünteti néha a szolgáját, ám nem haragból, csupán szeretetből, hogy helyreigazítsa, és jó útra térítse. Így hát Purañjana király a felesége büntetését kegynek tekintette. A királynő legengedelmesebb szolgájának tartotta magát. A királynő haragudott rá bűnös tettei miatt — amiatt, hogy az erdőbe ment vadászni, és magára hagyta őt. Purañjana király felesége büntetését valódi szeretetként és gyengédségként fogta fel. Ugyanígy, amikor valakit a természet törvényei, Isten akarata megbüntet, nem szabad aggódnia. Az igazi bhakta így gondolkodik. Amikor egy bhakta kellemetlen helyzetbe kerül, azt a Legfelsőbb Úr kegyének tekinti.
- tat te ’nukampāṁ susamīkṣamāṇo
- bhuñjāna evātma-kṛtaṁ vipākam
- hṛd-vāg-vapurbhir vidadhan namas te
- jīveta yo mukti-pade sa dāya-bhāk
- (SB 10.14.8)
Ez a vers elmondja, hogy a bhakták az Úr áldásaként fogadják el, ha életükben balszerencse éri őket, és így még többször ajánlják hódolatukat Neki és imádkoznak Hozzá, mert úgy gondolják, hogy a büntetés múltban elkövetett helytelen tetteiknek köszönhető, s az Úr nagyon enyhén büntette meg őket. Az a büntetés, amit az állam vagy Isten ró ki valakire a hibájáért, valójában a javára válik. A Manu-saṁhitāban az áll, hogy a királyt könyörületesnek kell tekinteni, ha halálra ítél egy gyilkost, mert az a gyilkos, akit jelen életében megbüntetnek, megszabadul bűnös tettétől, és a következő életében minden bűntől megtisztulva születik újjá. Ha valaki a büntetést az urától kapott kitüntetésként fogja fel, elég okos lesz ahhoz, hogy ne kövesse el még egyszer ugyanazt a hibát.