HU/SB 7.2.7-8
7-8. VERSEK
- tasya tyakta-svabhāvasya
- ghṛṇer māyā-vanaukasaḥ
- bhajantaṁ bhajamānasya
- bālasyevāsthirātmanaḥ
- mac-chūla-bhinna-grīvasya
- bhūriṇā rudhireṇa vai
- asṛk-priyaṁ tarpayiṣye
- bhrātaraṁ me gata-vyathaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
tasya—az Övé (az Istenség Legfelsőbb Személyiségéé); tyakta-svabhāvasya—aki lemondott természetes helyzetéről (hogy mindenkivel szemben egyenlő); ghṛṇeḥ—a legszörnyűbb; māyā—az illuzórikus energia hatása alatt; vana-okasaḥ—pontosan úgy viselkedvén, mint egy állat az őserdőben; bhajantam—az odaadó szolgálatot végző bhaktának; bhajamānasya—imádva; bālasya—egy gyermek; iva—mint; asthira-ātmanaḥ—aki mindig nyughatatlan és szeszélyes; mat—enyém; śūla—a háromágú szigony által; bhinna—elmetszett; grīvasya—akinek a nyaka; bhūriṇā—bőséges; rudhireṇa—vérrel; vai—valóban; asṛk-priyam—aki szerette a vért; tarpayiṣye—elégedetté fogom tenni; bhrātaram—öcsémet; me—enyém; gata-vyathaḥ—magam is megbékélve.
FORDÍTÁS
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége lemondott eredeti természetéről, hogy pártatlan a démonokkal és a félistenekkel szemben. Noha Ő a Legfelsőbb Személy, most māyā hatására egy vadkan formáját öltötte Magára, hogy örömet okozzon bhaktáinak, a félisteneknek, épp úgy, ahogyan egy nyughatatlan gyerek érez vonzódást valakihez. Ezért hát háromágú szigonyommal le fogom vágni az Úr Viṣṇu fejét a törzséről, és a testéből patakzó vérrel elégedetté teszem öcsémet, Hiraṇyākṣát, aki úgy szerette a vért! Így én magam is megbékülök majd.
MAGYARÁZAT
Ez a vers nagyon érthető képet ad a démonikus gondolkodás hibájáról. Hiraṇyakaśipu úgy gondolta, hogy Viṣṇu éppen úgy válik részrehajlóvá, akár egy gyermek, akinek az elméje nem eltökélt vagy határozott. Hiraṇyakaśipu úgy vélte, hogy az Úr bármikor meggondolhatja magát, ezért szavai és tettei olyanok, mint a gyermekeké. Valójában azonban a démonok azok, akik amiatt, hogy közönséges emberi lények, örökké megváltoztatják gondolataikat, s akik amiatt, hogy anyagi feltételekhez vannak kötve, azt hiszik, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége szintén feltételekhez kötött. Ahogy az Úr a Bhagavad-gītāban (BG 9.11) mondja, avajānanti māṁ mūḍhā mānuṣīṁ tanum āśritam: „Az ostobák kigúnyolnak, mikor alászállok emberi alakomban.”
A démonok azt hiszik, hogy Viṣṇut meg lehet ölni, ezért aztán mivel örökké Viṣṇu formájára gondolnak, mert el akarják pusztítani Őt, legalább arra lehetőséget kapnak, hogy ellenségesen bár, de Rá gondoljanak. Noha nem bhakták, mégis megvan a hatása, hogy Viṣṇura gondolnak, ezért általában elérik a sāyujya-muktit. Mivel a Legfelsőbb Urat közönséges élőlénynek tekintik, azt hiszik, hogy ugyanúgy megölhetik Őt, ahogyan egy közönséges halandót. Egy másik tény, amit ez a vers felfed, hogy a démonok rendkívül szeretik a vért, és valójában mindannyian húsevők és vérszopók.
Hiraṇyakaśipu azzal vádolta a Legfelsőbb Urat, hogy elméje csapongó, akár egy kisgyermeké, akit bármire rá lehet venni pusztán azzal, hogy egy kis süteményt vagy lāḍḍut adunk neki. Ez közvetve az Istenség Legfelsőbb Személyisége valódi helyzetére utal, aki a Bhagavad-gītāban így szól (BG 9.29):
- patraṁ puṣpaṁ phalaṁ toyaṁ
- yo me bhaktyā prayacchati
- tad ahaṁ bhakty-upahṛtam
- aśnāmi prayatātmanaḥ
„Ha valaki szeretettel és odaadással áldoz Nekem egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt vagy egy kevés vizet, Én elfogadom azt.” Az Úr a bhakták transzcendentális szeretete miatt fogadja el felajánlásaikat. Mivel szerelmesek a Legfelsőbb Úrba, nem esznek semmit, amit előtte nem ajánlottak fel Neki. Az Úr nem vágyik egy parányi levélre vagy virágra — Neki van mit ennie, sőt, Ő táplál minden élőlényt. Mégis, mivel nagyon kegyes és bhakta-vatsala, azaz nagyon szereti a bhaktákat, valóban megeszi mindazt, amit szeretettel és odaadással felajánlanak Neki. Ezt a tulajdonságát nem szabad helytelenül gyerekesnek tartani. A Legfelsőbb Úr legmagasabb rendű tulajdonsága az, hogy bhakta-vatsala; más szóval mindig rendkívül elégedett bhaktáival. Ami pedig a māyā szót illeti, az Istenség Legfelsőbb Személyisége és bhaktái kapcsolatára vonatkozóan szeretet jelent. Ha az Úr a bhaktáinak kedvez, az nem alkalmatlanságának, hanem természetes szeretetének a jele.
A rudhirával, az Úr Viṣṇu vérével kapcsolatban elmondhatjuk, hogy az Úr Viṣṇu fejét lehetetlen levágni, ezért vérről sem beszélhetünk. Az a virágfüzér azonban, amely Viṣṇu testét díszíti, olyan vörös, mint a vér. Amikor a démonok elérik a sāyujya-muktit, és abbahagyják a bűnös cselekedeteket, Viṣṇu vérvörös füzére megáldja őket. A sāyujya-mukti elérése után a démonok néha a Vaikuṇṭha-világba kerülnek, ahol jutalmul elnyerik az Úr virágfüzérét, prasādáját.