HU/BG 2.31
31. VERS
- स्वधर्ममपि चावेक्ष्य न विकम्पितुमर्हसि ।
- धर्म्याद्धि युद्धाच्छ्रेयोऽन्यत्क्षत्रियस्य न विद्यते ॥३१॥
- sva-dharmam api cāvekṣya
- na vikampitum arhasi
- dharmyād dhi yuddhāc chreyo ’nyat
- kṣatriyasya na vidyate
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
sva-dharmam – az emberre vonatkozó vallásos elveket; api – is; ca – valóban; avekṣya – figyelembe véve; na – sohasem; vikampitum – vonakodni; arhasi – érdemes; dharmyāt – a vallásos elvekért folytatott; hi – bizony; yuddhāt – harcnál; śreyaḥ – jobb elfoglaltság; anyat – bármi más; kṣatriyasya – egy kṣatriyának; na – nem; vidyate – létezik.
FORDÍTÁS
Kṣatriya kötelességedet figyelembe véve tudnod kell, hogy nincs számodra jobb elfoglaltság, mint harcolni a vallásos elvekért. Semmi szükség hát a tétovázásra.
MAGYARÁZAT
A társadalom négy rendje közül a második tagjai a kṣatriyák, akik a megfelelő irányításért felelősek. A kṣat szó jelentése: „bánt”. Azt tehát, aki megvéd a bajtól, kṣatriyának nevezik (trāyate – védelmet nyújtani). A kṣatriyák az erdőben gyakorolják az ölést. Hajdanán egy szál karddal a kezükben szembeszálltak a tigrissel, megküzdöttek vele, s a legyőzött állatot aztán nagy pompával elhamvasztották. Dzsaipur állam kṣatriya királyai mind a mai napig követik e hagyományt. A kṣatriyákat főleg párbajra és ölésre tanítják, mert a vallásos erőszakra néha szükség van. Nekik éppen ezért sohasem szabad a sannyāsa, vagyis a lemondás rendjébe lépniük. Az erőszakmentesség lehet jó politikai fogás, de sohasem lehet alapvető tényező vagy elv. A vallásos törvénykönyvekben ez áll:
- āhaveṣu mitho ’nyonyaṁ
- jighāṁsanto mahī-kṣitaḥ
- yuddhamānāḥ paraṁ śaktyā
- svargaṁ yānty aparāṅ-mukhāḥ
- yajñeṣu paśavo brahman
- hanyante satataṁ dvijaiḥ
- saṁskṛtāḥ kila mantraiś ca
- te ’pi svargam avāpnuvan
„Az a király vagy kṣatriya, aki a csatatéren a rá irigykedő király ellen harcol, méltó arra, hogy halála után a mennyei bolygókra kerüljön, ahogyan az áldozati tűzben állatot feláldozó brāhmaṇa is oda jut.” Ezért a csatában, a vallásos elvek érdekében történt ölés, valamint az állatok feláldozása az áldozati tűzben semmiképpen nem tekinthető erőszakos cselekedetnek, mert a vallásos elvek, amelyek érdekében végrehajtják őket, mindenkire áldást hoznak. A feláldozott állat azonnal emberi testet kap, anélkül hogy keresztül kellene mennie a fokozatos fejlődési folyamaton, egyik testből a másikba kerülve, s az áldozatot végrehajtó brāhmaṇákhoz hasonlóan a csatatéren elesett kṣatriyák is a felsőbb bolygókra jutnak.
Kétféle sva-dharma, azaz egyéni kötelesség van. Amíg az ember el nem jut a felszabadulás szintjére, ennek elérése érdekében a teste alapján meghatározott kötelességeknek kell eleget tennie, a vallásos elvekkel összhangban. Felszabadulása után sva-dharmája, sajátos kötelessége lelkivé válik, s nem az anyagi testhez kapcsolódik. A testet figyelembe vevő életfelfogásban a brāhmaṇákra és a kṣatriyákra sajátos kötelességek hárulnak, melyeket nem kerülhetnek ki. Ahogyan a negyedik fejezetből majd kiderül, a sva-dharmát az Úr Kṛṣṇa rendelte el. Testi síkon e sva-dharmát varṇāśrama-dharmának nevezik, s ez az egyik lépcsőfok a lelki felemelkedés felé vezető úton. Az emberi civilizáció a varṇāśrama-dharma szintjén kezdődik, azon a szinten, amikor az ember sajátos kötelességét az határozza meg, milyen természeti kötőerők hatnak a testére, melyet kapott. Ha adott kötelességét minden területen a felsőbb tekintélyek utasításainak megfelelően hajtja végre, egy magasabb szintű létbe emelkedhet.