HU/SB 10.1.41
41. VERS
- svapne yathā paśyati deham īdṛśaṁ
- manorathenābhiniviṣṭa-cetanaḥ
- dṛṣṭa-śrutābhyāṁ manasānucintayan
- prapadyate tat kim api hy apasmṛtiḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
svapne—egy álomban; yathā—ahogy; paśyati—látja; deham—azt a fajta testet; īdṛśam—hasonlóan; manorathena—az elmebeli spekuláció révén; abhiniviṣṭa—teljesen elmerül; cetanaḥ—ő, akinek a tudata; dṛṣṭa—azáltal, amit látás útján tapasztalt; śrutābhyām—és valami más leírását hallva; manasā—az elme által; anucintayan—gondolkodás, érzés és akarat; prapadyate—meghódol; tat—annak a helyzetnek; kim api—mit sem szólva; hi—valójában; apasmṛtiḥ—a jelen testről való megfeledkezést tapasztalva.
FORDÍTÁS
Az ember tapasztalatra tesz szert egy bizonyos helyzetet illetően úgy, hogy látja vagy hall róla, aztán meditálni és elmélkedni kezd ezen a helyzeten, ezért meghódol neki, és megfeledkezik jelenlegi testéről. Ehhez hasonlóan az elme működése révén éjjel különféle körülmények között, különféle testekben él, és megfeledkezik valódi helyzetéről. Ugyanez a folyamat játszódik le akkor is, amikor az ember elhagyja jelenlegi testét, s egy újabba kerül [tathā dehāntara-prāptiḥ].
MAGYARÁZAT
Ez a vers nagyon világos magyarázattal szolgál a lélekvándorlás folyamatát illetően. Az ember néha megfeledkezik jelenlegi testéről, és gyermekkori testére gondol, egy múltbeli testre, valamint arra, hogyan játszott, ugrándozott, beszélgetett, stb. Amikor az anyagi test többé nem képes cselekedni, porrá válik: „Porból jöttünk, porrá leszünk.” Amikor azonban a test újra elvegyül az öt anyagi elemmel — a földdel, a vízzel, a tűzzel, a levegővel és az éterrel —, az elme folytatja működését. Az elme az a finom anyag, amelyben a test létrejön, ahogyan ezt magunk is tapasztalhatjuk álmainkban, valamint ébren is, amikor valamin meditálunk. Meg kell értenünk, hogy az elme elmélkedésének folyamata egy olyan újabb fajta testet fejleszt ki, amely a valóságban nem létezik. Ha valaki megérti az elme természetét (manorathena), valamint gondolkodását, érzését és akaratát, nagyon könnyen megérti majd, hogyan alakulnak ki az elméből a különféle testek.
A Kṛṣṇa-tudatú mozgalom ezért egy transzcendentális tevékenységek alkotta folyamatot ajánl, amelynek során az elme teljes mértékben Kṛṣṇával kapcsolatos dolgokban mélyed el. A lélek jelenléte a tudat révén érzékelhető, és az embernek meg kell tisztítania a tudatát, hogy anyagiból lelkivé, más szóval Kṛṣṇa-tudattá váljon. Ami lelki, az örök, ami pedig anyagi, az átmeneti. Kṛṣṇa-tudat nélkül az ember tudatát mindig átmeneti dolgok kötik le. Éppen ezért Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban (BG 9.34) mindenkinek azt javasolja: man-manā bhava mad-bhakto mad-yājī māṁ namaskuru. Mindenki mélyedjen el a Róla szóló gondolatokban, legyen az Ő bhaktája, mindig szolgálja Őt, imádja, mint leghatalmasabbat, és mindig ajánlja Neki hódolatát. Az anyagi világban az ember mindig egy hatalmasabb személyiség szolgája, és a lelki világban örök helyzetünk nem más, mint a Legfelsőbb, a leghatalmasabb, a paraṁ brahma szolgálata. Ez Śrī Caitanya Mahāprabhu tanítása. Jīvera ’svarūpa’ haya — kṛṣṇera ’nitya-dāsa’ (Cc. Madhya 20.108).
Kṛṣṇa-tudatban cselekedni az élet tökéletességét és a yoga legmagasabb szintjét jelenti. Az Úr Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban (BG 6.47) így szól:
- yoginām api sarveṣāṁ
- mad-gatenāntar-ātmanā
- śraddhāvān bhajate yo māṁ
- sa me yuktatamo mataḥ
„Aki nagy hittel mindig Bennem lakozik, magában Énrám gondol, s transzcendentális szerető szolgálatot végez Nekem, az a legmeghittebben egyesül Velem a yogában, s minden yogī közül ő a legkiválóbb. Ez az Én véleményem.”
Az elme örökké ide-oda csapong a saṅkalpa és a vikalpa, egy dolog elfogadása és elutasítása között, és állapota rendkívül fontos szerepet játszik abban, hogy a lelket a halál idején egy másik anyagi testbe vigye.
- yaṁ yaṁ vāpi smaran bhāvaṁ
- tyajaty ante kalevaram
- taṁ tam evaiti kaunteya
- sadā tad-bhāva-bhāvitaḥ
„Ó, Kuntī fia! Amilyen létállapotra emlékezik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül.” (BG 8.6) Az embernek ezért a bhakti-yoga rendszerében kell képeznie az elméjét, ahogyan Ambarīṣa Mahārāja tette, aki mindig Kṛṣṇa-tudatban maradt. Sa vai manaḥ kṛṣṇa-padāravindayoḥ. Elménket a nap huszonnégy óráján keresztül Kṛṣṇa lótuszlábára kell szögeznünk. Ha az elme szilárdan nyugszik Kṛṣṇa lótuszlábán, a többi érzék is Kṛṣṇa szolgálatát végzi majd. Hṛṣīkeṇa hṛṣīkeśa-sevanaṁ bhaktir ucyate: Hṛṣīkeśa, az érzékek Ura megtisztult érzékekkel végzett szolgálatát bhaktinak nevezik. Akik szüntelenül odaadó szolgálatot végeznek, azok transzcendentális állapotban vannak, a természet anyagi kötőerői fölött. Ahogyan Kṛṣṇa mondja a Bhagavad-gītāban (BG 14.26):
- māṁ ca yo ’vyabhicāreṇa
- bhakti-yogena sevate
- sa guṇān samatītyaitān
- brahma-bhūyāya kalpate
„Aki a teljes odaadó szolgálatba merül, s nem esik vissza semmilyen körülmények között, az egyszeriben túllép az anyagi természet kötőerőin, s így a Brahman síkjára emelkedik.” Meg kell tanulnunk a siker titkát a védikus irodalomból, különösen, amikor a Bhagavad-gītā úgy adja át a védikus tudás legjavát, ahogyan az van.
Amiatt, hogy az elmét végső soron az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa irányítja, az apasmṛtiḥ szó fontos ebben a versben. Apasmṛtiḥnek azt nevezik, amikor valaki megfeledkezik saját azonosságáról. A Legfelsőbb Úr képes irányítani az apasmṛtiḥt, hiszen azt mondja: mattaḥ smṛtir jñānam apohanaṁ ca. „Tőlem jön az emlékezet, a tudás és a feledékenység.” Ahelyett, hogy hagyná, hogy az ember megfeledkezzen valódi helyzetéről, Kṛṣṇa a halál idején képes újra életre kelteni benne örök azonosságát, még akkor is, ha az elme ide-oda csapong. Noha a halál pillanatában lehet, hogy az elme tökéletlenül működik, a bhaktának Kṛṣṇa menedéket ad lótuszlábánál. Éppen ezért amikor egy bhakta elhagyja a testét, elméje őt nem viszi egy újabb anyagi testbe (tyaktvā dehaṁ punar janma naiti mām eti), hanem Kṛṣṇa viszi őt oda, ahol kedvteléseit végzi (mām eti), ahogyan a korábbi versekben elmondtuk. Tudatunknak ezért örökké Kṛṣṇában kell elmerülnie, s akkor életünk sikeres lesz, míg másképp az elme egy újabb anyagi testbe viszi a lelket. A lélek egy apa magjába kerül, majd egy anya méhébe jut. A hímivarsejt és a petesejt az apa és az anya testének megfelelően létrehoz egy bizonyos fajta testet, majd amikor a test megérik, felbukkan benne a lélek, s új életet kezd. Ez a lélek egyik testből a másikba történő vándorlásának folyamata (tathā dehāntara-prāptiḥ). Sajnos azonban a csekély értelemmel megáldott emberek azt gondolják, hogy amikor a test eltűnik, mindennek vége. Az egész világot az ilyen ostobák és szélhámosok vezetik félre. A Bhagavad-gītā (BG 2.20) azonban kijelenti: na hanyate hanyamāne śarīre. A lélek nem hal meg, amikor a test elpusztul, hanem újabb testet ölt.