HU/SB 1.12.34
34. VERS
- tena sambhṛta-sambhāro
- dharma-putro yudhiṣṭhiraḥ
- vājimedhais tribhir bhīto
- yajñaiḥ samayajad dharim
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
tena—azzal a kinccsel; sambhṛta—összegyűjtött; sambhāraḥ—kellékek; dharma-putraḥ—a jámbor király; yudhiṣṭhiraḥ—Yudhiṣṭhira; vājimedhaiḥ—a lóáldozatok által; tribhiḥ—háromszor; bhītaḥ—megrettenve a kurukṣetrai csata után; yajñaiḥ—áldozatok; samayajat—tökéletesen imádta; harim—az Istenség Személyiségét.
FORDÍTÁS
E kincsek segítségével a király előteremthette mindazt, amire a három lóáldozat elvégzéséhez szükség volt. A jámbor Yudhiṣṭhira király, akit a kurukṣetrai csata után rettegés töltött el, elégedetté tette az Úr Harit, az Istenség Személyiségét.
MAGYARÁZAT
Yudhiṣṭhira Mahārāja a világ ideális, ünnepelt, jámbor királya volt, a kurukṣetrai csata pusztítása után azonban mégis félelem töltötte el amiatt, hogy emberek tömegei haltak meg a harcban csupán azért, hogy ő kerüljön a trónra. Ezért magára vállalta a felelősséget mindazért a bűnért, amit a háborúban elkövettek, s hogy e bűnöktől megszabaduljon, három áldozatot akart végrehajtani, amelyekben lovakat ajánlanak fel az oltáron. Egy ilyen áldozat rendkívül költséges. Még Yudhiṣṭhira Mahārājának is arra volt szüksége, hogy begyűjtse az aranyhalmokat, amelyeket Marutta Mahārāja és azok a brāhmaṇák hagytak hátra, akiknek Marutta király aranyat adományozott. A bölcs brāhmaṇák nem tudták elvinni azt a töménytelen aranyat, amelyet Marutta Mahārāja ajándékozott nekik, ezért legnagyobb részét meghagyták, s Marutta Mahārāja sem akarta újra összegyűjteni, amit már egyszer elajándékozott. Emellett a sok-sok aranytányér és az arany eszközök, amelyeket az áldozatok során használtak, mind a szemétbe kerültek, s a hegyként tornyosuló arany hosszú-hosszú ideig gazdátlanul hevert, míg csak Yudhiṣṭhira Mahārāja össze nem gyűjtötte saját céljaira. Az Úr Śrī Kṛṣṇa azt tanácsolta Yudhiṣṭhira Mahārāja fivéreinek, hogy gyűjtsék össze ezt a kincset, amelyre senki nem tartott igényt, mert az a királyé. Ennél is meglepőbb dolog azonban az, hogy a birodalom egyetlen alattvalója sem akarta kisajátítani ezt a gazdátlan aranyat, hogy ipari vállalkozásba vagy ehhez hasonlóba kezdjen. Ez azt jelenti, hogy az ország lakói teljesen elégedettek voltak csupán azzal, ami életük fenntartásához szükséges volt, s ezért nem kezdtek puszta érzékkielégítésük végett szükségtelen termelői vállalkozásokba. Yudhiṣṭhira Mahārāja arra használta föl az aranyhegyeket, hogy áldozatokat hajtson végre, valamint hogy elégedetté tegye Harit, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, s nem arra vágyott, hogy csupán az állam kincstárát gyarapítsa az arany begyűjtésével.
Tanulnunk kell Yudhiṣṭhira Mahārāja viselkedéséből. Félt a bűnöktől, amelyeket a csatatéren elkövettek, ezért a legfelsőbb tekintélyt akarta elégedetté tenni. Mindez jelzi, hogy mindennapi kötelességeink végzése során szándékunk ellenére szintén követünk el bűnöket, s hogy akaratlan vétkeinket jóvátegyük, áldozatokat kell végrehajtanunk, ahogyan ezt a kinyilatkoztatott szentírások ajánlják. Az Úr azt mondja a Bhagavad-gītāban (BG 3.9: yajñārthāt karmaṇo ’nyatra loko ’yaṁ karma-bandhanaḥ), hogy az embernek végre kell hajtania a szentírások ajánlotta áldozatokat, hogy megszabaduljon minden önkényes tett visszahatásától, sőt a nem szándékosan elkövetett bűnöktől is, amelyekre hajlamosak vagyunk. Ezzel az ember megszabadulhat a bűn minden fajtájától. Azoknak azonban, akik nem így tesznek, hanem önérdekből vagy az érzékkielégítésért fáradoznak, szenvedniük kell az elkövetett bűnök következményeitől. Az áldozatok végrehajtásának legfőbb célja tehát az, hogy elégedetté tegyük az Istenség Személyiségét, Harit. Az áldozatok végrehajtásának folyamatai különbözhetnek egymástól az idő, a hely és az áldozatot végző személyek tekintetében, de az áldozatok célja mindig, minden körülmények között egy és ugyanaz: elégedetté tenni a Legfelsőbb Urat, Harit. Így élhetünk jámbor életet, s így lehet béke és gazdagság az egész világon. Yudhiṣṭhira Mahārāja, a világ példás, jámbor királya megtett mindent ennek érdekében.
Ha maga Yudhiṣṭhira Mahārāja bűnös mindennapi kötelességei végrehajtásában, királyként az államügyek irányításában, ahol az állat- és emberölés elismert művészet, akkor elképzelhetjük, mennyi bűnt követhetnek el tudatosan vagy akaratlanul a Kali-yugában élő műveletlen emberek, akiknek nincs lehetőségük áldozatok bemutatására annak érdekében, hogy elégedetté tegyék a Legfelsőbb Urat. A Bhāgavatam ezért azt mondja, hogy az ember legfőbb feladata az, hogy kötelességei végrehajtásával tegye elégedetté Őt (SB 1.2.13).
Bárki, bárhol, bármilyen közösségben, kasztban vagy vallásban, bármilyen foglalkozást űzzön, el kell fogadnia az áldozatok végrehajtását, ahogyan azt a szentírások ajánlják az adott helyre, korszakra és személyre vonatkozóan. A Védikus Írások azt ajánlják, hogy a Kali-yugában az ember Kṛṣṇa szent nevének sértés nélküli éneklésével dicsőítse az Urat (kīrtanād eva kṛṣṇasya mukta-saṅgaḥ paraṁ vrajet). Ezáltal megszabadulhat minden bűntől, s így elérheti az élet legtökéletesebb szintjét: hazatérhet, vissza Istenhez. Ebben a nagyszerű írásban több helyen, különösen a bevezetőben, az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu életének rövid leírásában már beszéltünk erről. Most mégis megismételjük ugyanezt, azt a célt tartva a szemünk előtt, hogy béke és jólét köszöntsön a társadalomra.
A Bhagavad-gītāban az Úr érthetően elmondta, hogyan tehetjük Őt elégedetté. Ugyanennek a folyamatnak a gyakorlati megvalósítását mutatta be életével és prédikáló tevékenységével az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu. A yajñák, azaz áldozatok bemutatásának tökéletes folyamata, amellyel elégedetté tehetjük a Legfelsőbb Urat, Harit — az Istenség Személyiségét, aki megszabadít bennünket az anyagi lét minden szenvedésétől —, nem más, mint követni az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu útját a viták és nézeteltérések e sötét korszakában.
Yudhiṣṭhira Mahārājának még akkoriban, a legnagyobb jólétben is aranyhegyeket kellett összegyűjtenie ahhoz, hogy beszerezhesse mindazt, ami a lóáldozatok — yajñák — elvégzéséhez szükséges volt. Nehezen képzelhető el, hogy ezeket a yajñákat napjainkban elvégezzék, amikor mindenben szűkölködünk, s teljes hiány van aranyból is. Jelenleg csupán papírhegyeink vannak, s ígéretek arra, hogy a modern civilizáció gazdasági fejlődése mindezt arannyá változtatja majd, ám arra még sincs lehetőség, hogy akár egy ember, akár többen, akár az állam támogatásával bárki is olyan hatalmas vagyonra tegyen szert, mint Yudhiṣṭhira Mahārāja. Ezért ebben a korban az a módszer a legmegfelelőbb, amelyet az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu ajánl a śāstrák alapján. E folyamat végzéséhez nincs szükség pénzre, s mégis nagyobb áldással jár, mint az áldozatok végrehajtásának egyéb, költséges folyamatai.
A lovat vagy tehenet feláldozó yajñákról, amelyeket a védikus szabályok szerint hajtottak végre, nem szabad helytelenül azt gondolnunk, hogy egyféle állatölés. Ellenkezőleg, a yajñában feláldozott állat új életet kap, olyan védikus himnuszok vibrálásának transzcendentális ereje segítségével, amelyeket — ha megfelelően vibrálják őket — a közönséges laikus nem érthet meg. A Veda-mantrák mind gyakorlati mantrák, s erre az a bizonyíték, hogy a feláldozott állat újjáéled.
Jelen korunk állítólagos brāhmaṇái vagy papjai nem képesek szabályosan elzengeni a védikus himnuszokat. A kétszer született családok képzetlen leszármazottjai többé már nem olyanok, mint ősatyáik, így a śūdrák, az egyszer születettek közé sorolják őket. Az egyszer született ember nem alkalmas a védikus himnuszok vibrálására, ezért az eredeti himnuszok vibrálásának nincsen gyakorlati haszna.
Hogy megmentsen mindannyiunkat, az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu megalapította a saṅkīrtana mozgalmat, azaz yajñát, amely minden gyakorlati célnak megfelel. A jelen kor emberének határozottan azt ajánlják, kövesse ezt a biztos és elismert utat.