HU/SB 1.8.27
27. VERS
- namo ’kiñcana-vittāya
- nivṛtta-guṇa-vṛttaye
- ātmārāmāya śāntāya
- kaivalya-pataye namaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
namaḥ—minden hódolatot Neked; akiñcana-vittāya—a szegények kincsének; nivṛtta—teljes mértékben fölötte áll az anyagi kötőerők működésének; guṇa—anyagi kötőerők; vṛttaye—szeretet; ātma-ārāmāya—az, aki önmagában elégedett; śāntāya—a legkedvesebb; kaivalya-pataye—a monisták mesterének; namaḥ—leborulok.
FORDÍTÁS
Hódolatom ajánlom Neked, a koldusbotra jutottak kincsének, aki fölötte állsz a természet anyagi kötőerői működésének és visszahatásainak! Önmagadban elégedett vagy, ezért Te vagy a legkedvesebb, s Te vagy a monisták mestere.
MAGYARÁZAT
Az élőlény nem tud létezni anélkül, hogy ne birtokolna valamit, ezért a szó valódi értelmét tekintve nem lehet lemondott. Csupán azért mond le valamiről, hogy helyette valami értékesebbhez jusson. A diák feláldozza gyermeki hajlamait, hogy műveltebb legyen; a szolga lemond munkájáról egy jobb munka reményében. Éppen így a bhakta sem a semmiért mond le az anyagi világról, hanem valódi lelki értékekért. Śrī Rūpa Gosvāmī, Sanātana Gosvāmī, Śrīla Raghunātha dāsa Gosvāmī és mások mind lemondtak vagyonukról és a világi fényűzésről az Úr szolgálata kedvéért. Anyagi szempontból mind nagy emberek voltak. A Gosvāmīk miniszterekként a bengáli kormány szolgálatában álltak, Śrīla Raghunātha dāsa Gosvāmī pedig a kor egyik leghatalmasabb zamindarjának volt a fia. Ám mégis lemondtak mindenről, valamiért, ami magasabb rendű. A bhaktáknak általában nincsen anyagi tulajdonuk, de van egy titkos kincsestáruk az Úr lótuszlábánál. Egy nagyon szép történet szól Śrīla Sanātana Gosvāmīról. Volt egy érintőköve, ám a szemétbe dobta. Egy szegény ember megtalálta, és tűnődni kezdett: vajon miért dobták ezt az értékes követ a szemétbe? Aztán arra kérte Sanātanát, adja neki a legértékesebb dolgot. Sanātana Gosvāmī az Úr szent nevét adta neki.
Az akiñcana szó jelentése: akinek anyagi téren nincs mit adnia. Egy igazi bhakta vagy mahātmā senkinek nem ad semmit, ami anyagi, mert már lemondott minden anyagi vagyonról. A legnagyobb kincset tudja azonban ajándékozni: az Istenség Személyiségét, mert egy valódi bhaktának Ő az egyetlen tulajdona. Sanātana Gosvāmī érintőköve, amit a szemétbe dobott, nem volt a Gosvāmī tulajdona, különben nem tartotta volna a szemétdombon. Ez a szemléletes példa a kezdő bhaktáknak szól, hogy meggyőződjenek róla: az anyagi vágyak és a lelki fejlődés nem férnek össze egymással. Amíg az ember nem képes mindent úgy látni, hogy az lelki és kapcsolatban áll a Legfelsőbb Úrral, addig mindig különbséget tesz anyag és lélek között. Egy olyan lelki tanítómester, mint Śrīla Sanātana Gosvāmī, mindent lelkinek lát, s azért állítja elénk ezt a példát, mert mi nem rendelkezünk ilyen lelki szemlélettel.
Az anyagi szemlélet, az anyagi civilizáció fejlődése rendkívül akadályozza a lelki előrelépést. Az efféle anyagi fejlődés eredménye csupán az, hogy az élőlény belebonyolódik az anyagi test kötelékébe, melyet anyagi gyötrelmek hosszú sora követ. Az ilyen anyagi fejlődést anarthának nevezik, azaz szükségtelen dolognak. Ez valóban így van. Anyagi fejlettségnek ma azt nevezik, hogy az ember számtalan olyan fölösleges dolgot használ, amelyet az anyagi felfogás hozott létre, például az ötvencentes rúzst. Ha figyelmünket e számtalan fölösleges dolog köti le, azzal csupán elpazaroljuk az emberi energiát, s nem teszünk szert lelki megvalósításra, amely a legfontosabb az emberi élet során. A holdutazás kísérlete egy másik példa az energia elpazarlására, mert attól, hogy eljutunk a holdra, az élet problémái nem oldódnak meg. Az Úr bhaktáit akiñcanáknak hívják, mert nem rendelkeznek anyagi tulajdonnal. Minden anyagi tulajdon az anyagi természet három kötőerejének a terméke. Csupán akadályt jelentenek a lelki energia számára, ezért minél kevesebb van belőlük, annál nagyobb esélyünk van a lelki fejlődésre. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének nincs közvetlen kapcsolata az anyagi tettekkel. Minden tette lelki — még azok is, amelyeket az anyagi világban hajt végre —, s az anyagi természet kötőerői nincsenek hatással rájuk. A Bhagavad-gītāban azt mondja az Úr, hogy minden tette, még az anyagi világban történő megjelenése és eltűnése is transzcendentális, és aki ezzel tökéletesen tisztában van, az nem fog újra megszületni az anyagi világban, hanem visszatér Hozzá.
Az anyagi, beteges állapot abból a vágyból ered, hogy az anyagi természeten uralkodjunk, e vágy pedig a természet három kötőerejének egymásra hatásából születik. Sem az Úr, sem bhaktái nem vonzódnak az ilyen hamis élvezethez, ezért őket nivṛtta-guna-vṛttinek nevezik. A tökéletes nivṛtta-guna-vṛtti a Legfelsőbb Úr, mert Őt sohasem csábítják az anyagi természet kötőerői, míg az élőlényekben megvan ez a hajlam. Néhányukat csapdába ejti az anyagi természet illuzórikus vonzereje.
Mivel az Úr a bhakták kincse, a bhakták pedig az Úr tulajdonai, a bhakták fölötte állnak az anyagi természet kötőerőinek. Ez egy magától értetődő végkövetkeztetés. Ezek a tiszta bhakták különböznek a nem tiszta bhaktáktól, akik kíváncsiságból vagy spekuláló hajlamuk miatt fordulnak az Úrhoz, vagy azért, hogy gyötrelmeiket és szegénységüket enyhítse. A tiszta bhakták és az Úr transzcendentálisan ragaszkodnak egymáshoz. Az Úrnak nincs szüksége arra, hogy másokkal kölcsönös kapcsolata legyen, ezért Őt ātmārāmának hívják, az önvalóban elégedettnek. Így, elégedetten az önvalóban, Ő a monisták mestere, akik az Úr létébe akarnak olvadni. Ezek a monisták az Úr személyes sugárzásába, a brahmajyotiba merülnek, míg a bhakták belépnek az Úr transzcendentális kedvteléseibe, amelyeket sohasem szabad anyagiaknak tekinteni.