HU/SB 2.1.4
4. VERS
- dehāpatya-kalatrādiṣv
- ātma-sainyeṣv asatsv api
- teṣāṁ pramatto nidhanaṁ
- paśyann api na paśyati
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
deha—test; apatya—gyerekek; kalatra—feleség; ādiṣu—és mindenben, ami kapcsolatban áll velük; ātma—saját; sainyeṣu—harcoló katonák; asatsu—esendő; api—ellenére; teṣām—mindegyiküknek; pramattaḥ—túlságosan ragaszkodik; nidhanam—pusztulás; paśyan—tapasztalva; api—bár; na—nem; paśyati—látja.
FORDÍTÁS
Akik nem rendelkeznek az ātma-tattvával, azok sohasem tudakozódnak az élet problémáiról, mert túlságosan ragaszkodnak az olyan esendő harcosokhoz, mint amilyen a test, a gyermekek és a feleség. Annak ellenére, hogy sokat tapasztaltak már, még most sem látják elkerülhetetlen pusztulásukat.
MAGYARÁZAT
Ezt az anyagi világot a halál birodalmának nevezik, ahol Brahmātól kezdve, akinek az élete néhány milliárd évig tart, egészen a baktériumokig, amelyek csupán néhány másodpercig élnek, minden élőlény a létéért küzd. Ez az élet nem más, mint harc az anyagi természettel, amely halállal fenyeget mindenkit. Az emberi életformában az élőlény képes megérteni e létért folytatott hatalmas küzdelmet, ám mivel túlságosan ragaszkodik a családjához, a társadalomhoz, a hazájához és sok minden máshoz, a testi erő, a gyermekek, a feleség, a rokonok segítségével akar győzelmet aratni a legyőzhetetlen anyagi természet fölött. Noha tengernyi tapasztalat áll mögötte — saját múltbeli tapasztalatai vagy ősei példája —, mégsem látja, hogy az úgynevezett harcoló katonák — a gyermekek, a rokonok, a társadalom tagjai, az ország népe — mind eleshetnek a nagy küzdelemben. Az embernek el kell gondolkoznia azon, hogy apja vagy az apjának az apja meghalt, és így biztos, hogy ő maga is meghal majd, mint ahogyan gyermekei is, akik saját gyermekeiknek leendő apjuk, szintén meghalnak idővel. Senki sem éli túl az anyagi természettel vívott harcot. Az emberi társadalom történelme egyértelműen bizonyítja ezt, az ostoba emberek mégis azt állítják, hogy a jövőben az anyagi tudomány segítségével képesek lesznek örökké élni. Ez a szegényes tudás, amelyről az emberi társadalom bizonyságot tesz, kétségtelenül megtévesztő, s oka nem más, mint hogy nem veszik figyelembe az élő lélek alapvető természetét. Ez az anyagi világ csak, mint egy álom létezik, amiatt, hogy ragaszkodunk hozzá, máskülönben az élő lélek mindig különbözik az anyagi természettől. Az anyagi természet hatalmas óceánjában az idő hullámai dobálnak bennünket, és amit életkörülményeknek nevezünk, azok csupán a tajtékzó buborékok, amelyek testi önmagunkként, feleségünkként, gyermekeinkként, a társadalomként, az ország népeként stb. jelennek meg előttünk. Mivel nem tudunk az önvalóról, áldozatul esünk a tudatlanság erejének, s arra vesztegetjük az emberi életforma értékes energiáját, hogy hiábavalóan kutatunk az örök élet feltételei után, amelyek nem léteznek ebben az anyagi világban.
Barátaink, rokonaink, állítólagos feleségünk és gyerekeink nemcsak esendőek, de az anyagi lét külsődleges ragyogása is megtéveszti őket. Így aztán nem tudnak megmenteni bennünket, mi mégis azt hisszük, hogy a családon, a társadalmon, az országon belül biztonságban vagyunk.
Az emberi civilizáció egész anyagi fejlődése ahhoz hasonlít, mint amikor egy halott testet ékesítenek fel. Mindenki egy halott test csupán, amely itt kószál néhány napon át, mégis e halott test díszítésére fecséreljük el az emberi élet energiáját. Śukadeva Gosvāmī azután, hogy feltárta a megzavarodott ember cselekedeteinek tényleges helyzetét, megmondta, mi az ember kötelessége. Akik nincsenek birtokában az ātma-tattva tudásnak, tévúton járnak, míg, akik az Úr bhaktái és tökéletes transzcendentális tudásra tettek szert, soha nem jönnek zavarba.