HU/SB 2.3.19
19. VERS
- śva-viḍ-varāhoṣṭra-kharaiḥ
- saṁstutaḥ puruṣaḥ paśuḥ
- na yat-karṇa-pathopeto
- jātu nāma gadāgrajaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
śva—egy kutya; viṭ-varāha—a falu disznója, ami ürüléket eszik; uṣṭra—a teve; kharaiḥ—és a szamarakkal; saṁstutaḥ—tökéletesen dicsőített; puruṣaḥ—egy személy; paśuḥ—állat; na—soha; yat—neki; karṇa—fül; patha—út; upetaḥ—elérte; jātu—bármikor; nāma—a szent név; gadāgrajaḥ—Úr Kṛṣṇa, aki megszabadít minden szerencsétlenségtől.
FORDÍTÁS
Azok az emberek, akik olyanok, mint a kutyák, a disznók, a tevék és a szamarak, azokat dicsőítik, akik sohasem hallgatják az Úr Śrī Kṛṣṇa transzcendentális kedvteléseit, aki megszabadít minden bajtól.
MAGYARÁZAT
Az emberek általában — hacsak nem nevelték őket következetesen egy magasabb rendű, lelki értékekkel teljes életre — nem jobbak az állatoknál. Ez a vers a kutyákkal, disznókkal, tevékkel és szamarakkal említi egy szinten őket. A modern egyetemi oktatás gyakorlatilag egy olyan kutya-mentalitásra készíti fel az embert, hogy mindig a nagyobb mestert szolgálja. Az „oktatás” befejezése után ezek az úgynevezett művelt emberek mint a kutyák járnak házról házra, valamiféle szolgálatért könyörögve, ám legtöbbször tudtukra hozzák, hogy nincs betöltetlen állás, és elzavarják őket. Ahogyan a kutyák, e jelentéktelen állatok hűségesen szolgálják mesterüket egy falat kenyérért cserébe, úgy szolgálja az ember hűségesen a mesterét, megfelelő ellenszolgáltatás nélkül.
Akik válogatás nélkül mindenféle szemetet megesznek, azok a disznókhoz hasonlítanak. A disznók nagyon szeretik az ürüléket — az ürülék tehát étel egy bizonyos fajta állat számára. Vannak állatok, madarak, amelyeknek még a kövek is élelmet jelentenek. Az emberi lénynek azonban nem szabad bármit megennie: gabonát, zöldségeket, gyümölcsöt, tejet, cukrot stb. kell ennie. A hús nem emberi lénynek való. A szilárd étel rágására az embernek egy bizonyos fajta foga van, amely arra szolgál, hogy gyümölcsöt és zöldségeket rágjon vele. Két szemfogat is kapott, engedményként azoknak, akik mindenáron húst akarnak enni. Mindenki tudja, hogy ami étel az egyik ember számára, az méreg lehet egy másiknak. Az embernek az Úr Śrī Kṛṣṇának felajánlott étel maradékait kell fogyasztania, s az Úr a levelek, virágok, gyümölcsök stb. kategóriájába tartozó ételeket fogadja el (BG 9.26). A védikus írások utasításai alapján semmilyen húsételt nem szabad felajánlani az Úrnak. Az emberi lénynek a számára előírt ételt kell ennie. Nem szabad utánoznia az állatokat arra hivatkozva, hogy megfelelő mennyiségű vitaminra van szüksége. Ezért aki válogatás nélkül mindent megeszik, azt a disznóhoz hasonlítják.
A teve olyan állat, amelynek az okoz örömet, ha töviseket ehet. Azt, aki a családi élet vagy az állítólagos örömökkel teli világi élet élvezetére vágyik, a tevéhez hasonlítják. A materialista élet teli van tüskékkel, ezért az embernek csak a védikus szabályok által előírt folyamat szerint szabad élnie, hogy kihasználja e rossz vásár jó oldalát. Az anyagi világban az életet az ember csak a saját vére árán tarthatja fenn. Az anyagi élvezet iránti vonzódás középpontjában a szexuális élet áll. A szexuális élet élvezete olyan, mintha valaki a saját vérét szívná, és ez nem is szorul további magyarázatra. A teve szintén a saját vérét szívja, miközben a tüskés ágakat rágja. A tüske, amit megeszik, felsérti a nyelvét, s így vér kezd el folyni a szájába. Az ostoba tevének ízlenek a friss vérrel keveredő tüskék, s így okoz neki hamis boldogságot a tüskeevés. Hasonló módon a nagy üzletemberek, iparmágnások is, akik erejüket megfeszítve dolgoznak, hogy különféle módszereikkel és megkérdőjelezhető eszközeikkel pénzhez jussanak, saját tetteik tüskés eredményeit eszik a saját vérükkel keverve. A Bhāgavatam az ilyen beteges embereket a tevékkel helyezi egy szintre.
A szamár olyan állat, amely még az állatok közül is a legostobább hírében áll. Verejtékes munkával óriási súlyokat hord a hátán, anélkül hogy neki magának bármi haszna is származna belőle.* A szamarakat általában a mosodások dolgoztatják, akik a társadalomban nem foglalnak el túlzottan tiszteletre méltó helyet. A szamár jellemző tulajdonsága, hogy nagyon hozzászokott ahhoz, hogy eltűrje a másik nem rúgásait. Amikor párzásért könyörög, a nősténytől örökké csak rúgásokat kap, mégis követi őt a szexuális öröm reményében. Ezért azt a férfit, aki a nők játékszere, a szamárhoz hasonlítják. Az emberek, különösen a Kali-korszakban általában nagyon keményen dolgoznak. Valójában egy szamár munkáját végzik, súlyos terheket cipelnek, ṭhelákat és riksákat húznak. Az állítólagos fejlett emberi civilizáció egy szamár munkájával foglalja le az emberi lényt. A nagy gyárak és üzemek dolgozói hasonlóan verejtékes munkát végeznek, s az egész napi fáradságos munka végeztével a szerencsétlen munkásnak nap-nap után el kell tűrnie a gyengébb nem rúgásait, nemcsak a szexuális élvezet reményében, de sok más családi ügy miatt is.
Egyáltalán nem túlzás tehát, hogy a Śrīmad-Bhāgavatam a lelki megvilágosodást nélkülöző egyszerű embert a kutyák, disznók, tevék és szamarak közé sorolja. A tudatlan embertömegek vezetői talán nagyon büszkék arra, hogy annyi kutya és disznó csodálja őket, de igazából ez nem túl hízelgő. A Bhāgavatam nyíltan kijelenti, hogy az, aki talán kitűnő vezetője az embernek álcázott kutyáknak és disznóknak, ám nem vágyik arra, hogy megvilágosodjon Kṛṣṇa tudományában, szintén csak állat és semmi több. Lehet, hogy nagy hatalmú, erős vagy óriási állatnak tartják, de a Śrīmad-Bhāgavatam szerint ateista természete miatt sohasem kaphat helyet az emberek kategóriájában. A kutyák és disznószerű emberek istentagadó vezetői tehát csupán nagyobb állatok, még több állati tulajdonsággal.
* Az emberi életnek az a célja, hogy értékekre tegyünk szert. Ezt az életet arthadamnak nevezik, ami azt jelenti, hogy értékeket adhat. S mi a legértékesebb az életben? Hazatérni, vissza Istenhez, ahogy azt a Bhagavad-gītā (BG 8.15) mondja. Az embernek tudnia kell, hogy legfőbb érdeke nem más, mint hogy visszatérjen Istenhez. A szamár nincs tisztában saját érdekével, és csak másoknak dolgozik rendkívül keményen. Aki saját érdekéről megfeledkezve — amelyet csakis az emberi létformában kaphat meg — csupán másoknak dolgozik erejét megfeszítve, azt a szamarakhoz hasonlítják. A Brahma-vaivarta Purāṇa így ír:
- aśītiṁ caturaś caiva
- lakṣāṁs tāñ jīva-jātiṣu
- bhramadbhiḥ puruṣaiḥ prāpyaṁ
- mānuṣyaṁ janma-paryayāt
- tad apy abhalatāṁ jātaḥ
- teṣām ātmābhimāninām
- varākāṇām anāśritya
- govinda-caraṇa-dvayam
Az emberi élet olyan fontos, hogy néha még a felsőbb bolygókon élő félistenek is egy földi, emberi testre vágynak, mert csak emberi testben lehet könnyen visszatérni Istenhez. Ha valaki annak ellenére, hogy megkapta ezt a testet, aminek rendkívüli jelentősége van, nem eleveníti fel az örök kapcsolatot, amely Govindához, az Úr Kṛṣṇához fűzi, s amelyről megfeledkezett, akkor kétségtelenül ostoba, aki nem tudja, mi az érdeke. Az anyagi testnek erre az emberi formájára az evolúció fokozatos folyamata során a nyolcmillió-négyszázezer faj körforgásában egyik testet a másik után felöltve lehet szert tenni. A szerencsétlen ember, aki elfelejti, milyen fontos mindez saját érdekében, csupán azért, hogy másokat — mint a politikai emancipáció és a gazdasági előrehaladás vezére — felemeljen, számtalanféle illuzórikus tevékenységbe bonyolódik. Nem baj, hogy politikai emancipációra és a gazdaság fejlődésére törekszik, de ne felejtse el az élet valódi célját: minden ilyen emberbaráti cselekedetet össze kell kapcsolni azzal, hogy visszatérjünk Istenhez. Aki ezt nem tudja, azt a szamárhoz hasonlítják, aki csak másoknak dolgozik anélkül, hogy saját és mások érdekét szem előtt tartaná.