HU/SB 2.3.24
24. VERS
- tad aśma-sāraṁ hṛdayaṁ batedaṁ
- yad gṛhyamāṇair hari-nāma-dheyaiḥ
- na vikriyetātha yadā vikāro
- netre jalaṁ gātra-ruheṣu harṣaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
tat—az; aśma-sāram—acélvázas; hṛdayam—szív; bata idam—bizonyára az; yat—amelyik; gṛhyamānaiḥ—az éneklés ellenére; hari-nāma—az Úr szent neve; dheyaiḥ—az elme koncentrálásával; na—nem; vikriyeta—változik; atha—így; yadā—amikor; vikāraḥ—visszahatás; netre—a szemekben; jalam—könnyek; gātra-ruheṣu—a pórusoknál; harṣaḥ—az eksztázis kitörései.
FORDÍTÁS
Minden bizonnyal acélból van az a szív, amely nem változik meg annak ellenére, hogy valaki nagy figyelemmel énekli az Úr szent nevét, s közben eksztázis önti el, szemét elborítják a könnyek, s testét borzongás járja át.
MAGYARÁZAT
Érdemes megjegyeznünk, hogy e Második Ének első három fejezete az odaadó szolgálat fejlődésének fokozatos folyamatát mutatja be. Az első fejezet azt hangsúlyozza, hogy az odaadó szolgálatban az Isten-tudat érdekében az első lépést a szent név hallgatásának és éneklésének folyamata jelenti, a kezdőknek pedig azt javasolja, meditáljanak az Istenség Személyisége kozmikus formáján, anyagi megjelenésén. Ha valaki Istent energiájának anyagi megnyilvánulásán keresztül érzékeli, akkor képes lesz arra, hogy lelkivé tegye az elméjét és az érzékeit, és elméjét fokozatosan az Úr Viṣṇura, a Legfelsőbbre összpontosítsa, aki Felsőlélekként minden szívben, valamint az anyagi univerzum minden atomjában, mindenhol jelen van. A pañca-upāsanā rendszer, amely öt elmebeli attitűdöt javasol az egyszerű embernek, szintén ezt a célt szolgálja: hogy fokozatosan a felsőbbrendű imádatára nevelje az embert a tűz (az elektromosság), a nap, az élőlények összessége, az Úr Śiva és végül a személytelen Felsőlélek, Viṣṇu részleges képviselője imádatán keresztül. Erről a második fejezet beszél bővebben. A harmadik fejezet azonban további előrelépést javasol azok után, hogy az ember ténylegesen eljutott Viṣṇu imádatának szintjéig, azaz a tiszta odaadó szolgálatig. Ez a vers a szív megváltozásáról szólva a Viṣṇu-imádat érett síkjára utal.
A lelki kultúra egész folyamatának célja az élőlény szívének megváltoztatása azzal kapcsolatban, hogy a Legfelsőbb Úrral mint alárendelt szolga áll örök viszonyban, amely örökös, alapvető helyzete. Az odaadó szolgálat fejlődésével megmutatkozik az eredmény, a szív megváltozása: az ember fokozatosan eltávolodik az anyagi élvezettől — amely abban a hamis érzésben nyilvánul meg, hogy uralkodni akar a világ fölött —, és növekszik az Úr szerető szolgálata utáni vágya. Mindez a vidhi-bhakti, a különféle testrészeket (ahogy korábban már elmondtuk: a szemet, a fület, az orrot, a kezet és a lábat) lefoglaló szabályozott odaadó szolgálatot hangsúlyozza ki az elmével kapcsolatban, amely a testrészek tevékenységének ad indíttatást. Mindenféleképpen az várható, hogy a szabályozott odaadó szolgálat végzésének hatására változás mutatkozik a szívben. Ha nem, akkor az a szív acélból van, mert nem lágyul el még az Úr szent nevének éneklésétől sem. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy a hallás és az éneklés az odaadó szolgálaton belüli kötelességek végzésének alapelvei, s megfelelő végrehajtásukat eksztázis követi majd, ami a könnyekben és a borzongásban nyilvánul meg. Mindezek természetes következmények, s egyben a bhāva szint előjelei, amely a prema, az Isten iránti szeretet tökéletes szintjét előzi meg.
Ha még az Úr szent nevének folyamatos hallgatása és éneklése sem jár eredménnyel, akkor tudnunk kell, hogy az csakis a sértéseknek köszönhető. Ez a Sandarbha véleménye. Ha a bhakta az Úr szent neve éneklésének folyamata kezdetén nem óvakodott kellőképpen a szent név lába elleni tíz sértéstől, akkor az elkülönülés érzésének hatása nem nyilvánul meg, azaz nem jelennek meg könnyek a szemében és nem járja át testét a borzongás.
A bhāva szint elérését nyolc transzcendentális tünet jelzi: mozdulatlanság, izzadás, a borzongás, a hang elcsuklása, remegés, a test sápadtsága, könnyezés és végül a transz. Śrīla Rūpa Gosvāmī Bhakti-rasāmṛta-sindhujának összefoglaló tanulmánya — Az odaadás nektárja — elmagyarázza ezeket a jeleket, és szemléletes leírást ad más transzcendentális megvalósításokról is, mind szilárd, mind fejlődő stádiumukban.
Śrīla Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura rosszallóan beszélt azokról a gátlástalan kezdőkről, akik az olcsó elismerés reményében utánozzák a bhāva e jeleit. Nemcsak Viśvanātha Cakravartī, de Śrīla Rūpa Gosvāmī is rendkívül szigorúan bírálta őket. A világi bhakták (a prākṛta-sahajiyák) néha az eksztázisnak mind a nyolc előbb felsorolt jelét utánozzák, de a tünetek hamisságára azonnal fény derül, amikor látjuk, hogy az ál-bhakta oly sok tiltott dologhoz vonzódik. Még ha egy bhakta külső jegyeivel ékeskedik is, az, aki vonzódik a dohányzáshoz, az iváshoz, a tiltott szexuális kapcsolathoz, azon nem mutatkozhatnak meg az említett eksztatikus szimptómák. Néha azonban azt látjuk, hogy e jeleket szándékosan imitálják, s ezért Śrīla Viśvanātha Cakravartī azzal vádolja ezeket az utánzókat, hogy kőből van a szívük. Néha még hatással is lehetnek rájuk a transzcendentális szimptómák árnyékai, ha azonban még mindig ragaszkodnak a tiltott szokásokhoz, akkor nincs reményük a transzcendentális megvalósításra.
Amikor az Úr Caitanya találkozott a kavauri Śrīla Rāmānanda Rāyával a Godāvarī partján, megmutatkoztak testén ezek a tünetek, de mivel jelen volt néhány abhakta brāhmaṇa (a Rāya kísérői), az Úr nem tárta fel érzéseit. Néha tehát még egy első osztályú bhakta testén sem láthatók e jelek, a körülményekre való tekintettel. Ezért tehát az igazi szilárd bhāva legbiztosabban az anyagi vágyak csökkenésében nyilvánul meg (kṣānti), abban, hogy minden pillanatban az Úr transzcendentális szerető szolgálatát végezzük (avyārtha-kālatvam), abban, ha vágyunk arra, hogy állandóan az Urat dicsőítsük (nāma-gāna sadā ruci), abban, hogy szeretnénk az Úr földjén élni (prītis tad-vasati sthale), abban, hogy teljesen eltávolodunk az anyagi boldogságtól (virakti), valamint abban, hogy mentesek vagyunk a büszkeségtől (māna-śunyatā). Akiben e transzcendentális tulajdonságok kifejlődtek, az valóban a bhāva szinten áll, a kőszívű utánzóktól vagy a materialista bhaktáktól eltérően.
A folyamat egészét a következőképpen lehet összegezni: csak az a fejlett bhakta érezheti meg valóban a transzcendentális ízt, amely az Úr dicsőítéséből származik, aki tökéletesen, sértések nélkül énekli az Úr szent nevét, s aki mindenkivel barátságos. Ennek a megvalósításnak az eredményét tükrözi az anyagi vágyak csökkenése és így tovább, ahogyan ezt már említettük. A kezdők, mivel az odaadó szolgálat alacsonyabb szintjén állnak, változatlanul irigyek, olyannyira, hogy nem követik az ācāryákat, és saját maguk találnak ki szabályokat és módszereket az odaadó szolgálatra vonatkozóan. Ekképpen, még ha úgy tesznek, mintha állandóan az Úr szent nevét énekelnék, akkor sem érezhetik meg a szent név transzcendentális ízét. Ezért a mesterséges könnyek, a mesterséges remegés, izzadás, eszméletvesztés elítélendők. Ezek az emberek azonban kapcsolatba kerülhetnek az Úr egy tiszta bhaktájával, és változtathatnak rossz szokásaikon; másképp továbbra is kőszívűek maradnak, akikre semmiféle kezelés nincs hatással. A haza, Istenhez vezető úton tett sikeres előrehaladáshoz arra van szükség, hogy kövessük a kinyilatkoztatott írások utasításait, amelyeket egy önmegvalósított bhakta ad át.