HU/SB 2.7.15
15. VERS
- antaḥ-sarasy uru-balena pade gṛhīto
- grāheṇa yūtha-patir ambuja-hasta ārtaḥ
- āhedam ādi-puruṣākhila-loka-nātha
- tīrtha-śravaḥ śravaṇa-maṅgala-nāmadheya
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
antaḥ-sarasi—a folyóban; uru-balena—felsőbbrendű erővel; pade—láb; gṛhītaḥ—felemelve; grāheṇa—a krokodil által; yūtha-patiḥ—az elefántok vezére; ambuja-hastaḥ—ormányában egy lótuszvirágot tartva; ārtaḥ—nagyon elkeseredett; āha—megszólította; idam—így; ādi-puruṣa—az eredeti élvező; akhila-loka-nātha—az univerzum Ura; tīrtha-śravaḥ—olyan híres, mint egy zarándokhely; śravaṇa-maṅgala—minden áldásban részesül csupán amiatt, hogy a nevet hallja; nāma-dheya—akinek a szent nevét érdemes énekelni.
FORDÍTÁS
Az elefántok vezérének egyszer egy hatalmas krokodil harapta meg a lábát a folyóban. Ormányával felemelt egy lótuszvirágot, s kétségbeesésében ekképpen szólt az Úrhoz: „Ó, eredeti élvező, univerzum Ura! Ó, felszabadító, aki épp oly híres vagy, mint a zarándokhelyek! Mindenki megtisztulhat már attól, hogy hallja szent nevedet, amely méltó arra, hogy énekeljük.”
MAGYARÁZAT
A történetet, amely arról szól, hogyan szabadult fel az elefántok vezére, akinek a lábát egy rettentő erejű krokodil harapta meg, miközben a folyóban fürdött, a Śrīmad-Bhāgavatam Nyolcadik Éneke beszéli el. Az Úr az abszolút tudás, így nincsen különbség közte és szent neve között. Az elefántok vezére kétségbeesett, amikor a krokodil megtámadta, mert bár az elefánt mindig erősebb a krokodilnál, a vízben mégis ő marad alul. S mivel előző életében az elefánt az Úr hűséges bhaktája volt, a múltban elkövetett jámbor tettei következtében most képes volt kimondani az Úr szent nevét. Az anyagi világban minden élőlény szenved, hiszen minden lépésnél valamilyen gyötrelemmel kénytelen szembenézni. Aki a múltban jó tetteket hajtott végre, az most az Úr odaadó szolgálatába merülhet, ahogyan azt a Bhagavad-gītā (BG 7.16) is megerősíti. Azok viszont, akik mögött csak bűnös tettek sorakoznak, képtelenek az odaadó szolgálatra, annak ellenére, hogy ők is ugyanúgy szenvednek. Ezt szintén alátámasztja a Bhagavad-gītā (BG 7.15).
Az Istenség Személyisége, Hari azon nyomban megjelent örök hordozójának, Garuḍának a hátán, és felszabadította az elefántot. Az elefánt ismerte kapcsolatát a Legfelsőbb Úrral, s ādi-puruṣának, vagyis az eredeti élvezőnek szólította. Mind az Úr, mind pedig az élőlények tudatosak, és ezért élvezők, de az eredeti élvező az Úr, mert Ő mindennek a teremtője. A családban az apa is és a fiú is kétségtelenül élvezőnek számít, de az eredeti élvező az apa, s fiai csupán az alárendeltjei. Egy tiszta bhakta jól tudja, hogy az univerzumban minden az Úr tulajdona, és az élőlény csak akkor tud élvezni valamit, ha azt az Úr úgy rendeli. Az élőlény felsőbb utasítás nélkül semmit sem tehet. Ezt az elméletet az eredeti élvezőről az Īśopaniṣad nagyon szépen elmagyarázza. Aki tisztában van azzal, mi a különbség az Úr és önmaga között, az sosem fogad el semmit anélkül, hogy azt először fel ne ajánlaná az Úrnak.
Az elefánt az Urat akhila-loka-nāthának, az univerzum Urának is nevezte, s ezzel saját Urának is elismerte. Mivel az Úr tiszta bhaktája volt, különösen rászolgált arra, hogy megmeneküljön a krokodil támadásától. Az Úr megígéri, hogy bhaktáit senki sem győzheti le, ezért helyes volt, hogy az elefánt védelmet kért Tőle. A kegyes Úr azonnal cselekedett. Ő mindenkinek a védelmezője, de elsősorban azé, aki elismeri felsőbbrendűségét, s nem lesz alaptalanul büszke, nem tagadja meg Őt és nem tekinti magát Vele egyenlőnek. Az Úr mindig felsőbbrendű, s a tiszta bhakta tudja, mi különbség közte és az Úr között. Mivel teljes mértékben alárendeli magát az Úrnak, először ő részesül előnyben, míg aki megtagadja az Úr létét és magát hiszi úrnak — az ilyen embert asurának hívják —, azt csupán korlátolt erő védelmezi, és csakis az Úr jóváhagyásával. Az Úr mindenkinél magasabb rendű, ezért tökéletessége is mindenek fölött álló — még elképzelni sem tudja senki sem.
Az elefánt az Urat tīrtha-śravaḥnak is nevezte, ami azt jelenti: „olyan híres, akár egy zarándokhely”. Az emberek azért zarándokolnak el a szent helyekre, hogy megszabaduljanak tudtukon kívül elkövetett bűneik visszahatásaitól. Ám az ember már azáltal is megszabadulhat azoktól, ha az Úr szent nevére emlékezik, így aztán az Úr a szent zarándokhelyekhez hasonlatos. A szent helyekre elzarándokolva minden bűn visszahatásától megszabadulhatunk, de ugyanebben az áldásban részesülhetünk bárhol, ha az Úr szent nevét énekeljük. Egy tiszta bhaktának nincsen szüksége arra, hogy a szent helyekre zarándokoljon — már azzal megszabadulhat minden bűnétől, ha őszintén az Úrra emlékezik. Az Úr tiszta bhaktája sohasem követ el semmiféle bűnt, de mivel az egész földet bűnös atmoszféra veszi körül, tudtán kívül még egy tiszta bhakta is hibázhat. Aki tudatosan követ el egy bűnt, az nem méltó arra, hogy az Úr bhaktájává váljon, de a tiszta bhaktát, aki véletlenül akaratán kívül rosszat tesz, az Úr minden bizonnyal felszabadítja, mert a bhakta mindig Rá gondol.
Az Úr szent nevére azt mondják, śravaṇa-maṅgala. Ez azt jelenti, hogy már azzal elnyerhet az ember minden áldást, ha hallja. A Śrīmad-Bhāgavatam a szent névről azt is mondja: puṇya-śravaṇa-kīrtana. Jámbor tettnek számít dicsőíteni az Urat és hallgatni mindazt, ami Vele kapcsolatos. Az Úr alászáll a Földre, ahol közönséges ember módjára cselekszik, csupán azért, hogy hallhassunk tetteiről, noha egyébként semmi dolga és semmi kötelessége nincsen ezen a világon. Indokolatlan kegyéből száll alá, és azt tesz, amit akar. A Védák és a Purāṇák sokat írnak különféle cselekedeteiről, hogy az emberek ösztönösen hallani és olvasni akarjanak Róla. Manapság azonban az emberek divatos regények és elbeszélések olvasására vesztegetik értékes idejük legnagyobb részét. Ezek az írások senkinek sem válhatnak hasznára, éppen ellenkezőleg, fölöslegesen zaklatják a fiatalok elméjét, s növelik a szenvedély és tudatlanság kötőerejének hatását, ami oda vezet, hogy aki olvassa őket, még inkább az anyagi kötőerők rabságába kerül. A vágyat, hogy halljunk vagy olvassunk valamiről, hasznosabb abba az irányba terelni, hogy az Úr cselekedeteiről halljunk és olvassunk, s ez az ember számára minden szempontból kedvező lesz.
A végkövetkeztetés tehát az, hogy az Úr szent nevét és a Róla szóló elbeszéléseket mindig érdemes hallgatni. Ez a vers éppen ezért nāma-dheyának nevezi az Urat, vagyis Ő az, akinek a szent nevét érdemes énekelni.