HU/SB 3.31.47
47. VERS
- tasmān na kāryaḥ santrāso
- na kārpaṇyaṁ na sambhramaḥ
- buddhvā jīva-gatiṁ dhīro
- mukta-saṅgaś cared iha
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
tasmāt—a halál miatt; na—nem; kāryaḥ—meg kell tenni; santrāsaḥ—rettegés; na—nem; kārpaṇyam—nyomorultság; na—nem; sambhramaḥ—vágy az anyagi nyereségre; buddhvā—megvalósítva; jīva-gatim—az élőlény valódi természete; dhīraḥ—rendíthetetlen; mukta-saṅgaḥ—mentes a ragaszkodástól; caret—mozduljon; iha—ebben a világban.
FORDÍTÁS
Ezért az ember ne nézze rettegve a halált, ne azonosítsa a testet a lélekkel, és ne essen túlzásokba az élet testi szükségleteinek élvezete során. Cselekedjen e világban az élőlény valódi természetét megértve, ragaszkodástól mentesen, célját rendíthetetlenül szem előtt tartva.
MAGYARÁZAT
Azt a józan embert, aki megértette az élet és a halál filozófiáját, megrázza, amint az anya méhén belüli élet vagy az anyán kívüli élet szörnyű, pokoli feltételeiről hall. Az embernek azonban megoldást kell találnia az élet problémáira. Egy józan embernek meg kell értenie, milyen gyötrelmes helyzetben van az anyagi test. Anélkül hogy fölöslegesen megzavarná mindez, törekednie kell arra, hogy megtudja, van-e erre gyógyír. A gyógyírt akkor fedezhetjük fel, amikor felszabadult lelkek társaságában lehetünk. Meg kell értenünk, ki a valóban felszabadult lélek. A Bhagavad-gītā leírást ad róla: aki megszakítás nélkül az Úr odaadó szolgálatát végzi, felülemelkedve az anyagi természet szigorú törvényein, arról tudhatjuk, hogy a Brahmanban állapodott meg.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége túl van az anyagi teremtésen. Még az imperszonalisták, például Śaṅkarācārya is elismerték, hogy Nārāyaṇa fölötte áll az anyagi teremtésnek. Ily módon amikor az ember valóban elmerül az Úr különféle formáinak szolgálatában — legyen az Nārāyaṇa, Rādhā-Kṛṣṇa vagy Sītā-Rāma —, akkor felszabadult szinten áll. A Bhāgavatam szintén megerősíti, hogy a felszabadulás azt jelenti, hogy az ember eredeti helyzetében állapodott meg. Az élőlény örökké a Legfelsőbb Úr szolgája, ezért amikor komolyan és őszintén elmerül az Úr transzcendentális szerető szolgálatában, akkor felszabadult állapotban van. Az embernek egy felszabadult lélek társaságát kell keresnie, s akkor megoldást találhat az élet problémáira, a születésre és a halálra.
A teljes Kṛṣṇa-tudatban végzett odaadó szolgálat során az embernek nem szabad fösvénynek lennie. Nem szabad úgy tennie, mintha lemondott volna erről a világról. Valójában a lemondás nem lehetséges. Ha az ember lemond a palotájáról, s az erdőbe vonul, igazából nem mond le semmiről, mert a palota az Istenség Legfelsőbb Személyiségének tulajdona, s az erdő is az Istenség Legfelsőbb Személyiségéé. Hogy az egyik tulajdont egy másikra cseréli, nem jelenti azt, hogy lemond róla; sohasem volt a tulajdonosa sem a palotának, sem az erdőnek. A lemondás azt jelenti, hogy lemondunk arról a hamis felfogásról, hogy uralkodhatunk az anyagi természeten. Amikor az ember felhagy ezzel a téves gondolkodásmóddal, s azzal a felfuvalkodott gondolattal, hogy ő is Isten, az valódi lemondás. Másként a lemondás nem jelent semmit. Rūpa Gosvāmī azt mondta, ha az ember valami olyanról mond le, melyet az Úr szolgálatában lehetne használni, s nem használja azt arra a célra, azt phalgu-vairāgyának, elégtelen vagy hamis lemondásnak nevezik. Minden az Istenség Legfelsőbb Személyiségének tulajdona, ezért mindent használhatunk az Ő szolgálatában; nem szabad semmit sem az érzékkielégítésünk érdekében használni. Ez a valódi lemondás. Nem szabad a test szükségleteit fölöslegesen szaporítanunk. Elégedettnek kell lennünk azzal, amit Krṣṇa felkínál és ad nekünk, anélkül hogy mi magunk törekednénk rá. Időnket arra kell fordítanunk, hogy Kṛṣṇa-tudatban odaadó szolgálatot végezzünk. Ez a megoldás az élet és halál problémájára.