HU/SB 4.22.33
33. VERS
- arthendriyārthābhidhyānaṁ
- sarvārthāpahnavo nṛṇām
- bhraṁśito jñāna-vijñānād
- yenāviśati mukhyatām
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
artha—javak; indriya-artha—az érzékek elégedettsége érdekében; abhidhyānam—állandóan rá gondolva; sarva-artha—négy fajta eredmény; apahnavaḥ—ártalmas; nṛṇām—az emberi társadalomnak; bhraṁśitaḥ—hiányában; jñāna—tudás; vijñānāt—odaadó szolgálat; yena—mindezek által; āviśati—belép; mukhyatām—mozdulatlan élet.
FORDÍTÁS
Ha az emberi társadalom másra sem gondol, mint hogy hogyan keressen pénzt és hogyan költse az érzékkielégítésére, az minden ember érdekeinek gátat vet. Amikor valaki nem tesz szert tudásra és nem végez odaadó szolgálatot, a fákéhoz és a kövekéhez hasonló létformákba kerül.
MAGYARÁZAT
A jñāna, azaz a tudás azt jelenti, hogy az ember megérti eredeti helyzetét, vijñāna pedig ennek a tudásnak az életben történő gyakorlati alkalmazására utal. Az emberi létformában el kell jutnunk a jñāna és a vijñāna szintjére, ám ha valaki annak ellenére, hogy ilyen nagyszerű lehetőséget kap, nem tesz szert tudásra, és nem sajátítja el a tudás gyakorlati alkalmazását egy lelki tanítómester és a śāstrák segítségével — azaz nem él ezzel a lehetőséggel —, akkor következő életében nem kétséges, hogy a mozdulatlan élőlények valamelyik fajtájában születik meg. A mozdulatlan élőlények közé tartoznak a dombok, a hegyek, a fák, a többi növény és így tovább. Az életnek ezt a szintjét puṇyatāmnak vagy mukhyatāmnak nevezik, minden tevékenység megszűnésének. Azokat a filozófusokat, akik minden tett beszüntetését hirdetik, śūnyavādīknak nevezik. Tevékenységeink természetes módon fokozatosan az odaadó szolgálat felé haladnak, ám vannak olyan filozófusok, akik ahelyett, hogy megtisztítanák a cselekedeteiket, megpróbálnak beszüntetni, azaz tagadni minden tettet. A tevékenység e hiányát képviselik a fák és a hegyek. Egyfajta büntetés ez, amelyet a természet törvényei rónak ki. Ha nem teszünk megfelelően eleget életünk küldetésének, az önmegvalósításnak, akkor a természet azzal büntet, hogy fák vagy hegyek testébe helyez bennünket, tétlenségre ítélve. Ez a vers ezért elítéli azokat a cselekedeteket, amelyek az érzékkielégítésre irányulnak. Aki állandóan arra gondol, hogy pénzt keressen és kielégítse az érzékeit, az egy öngyilkos utat jár. Valójában az egész emberi társadalom ezen az úton halad. Így vagy úgy, az emberek eltökélten pénzt keresnek vagy koldulnak, kölcsön kérnek vagy lopnak, hogy az érzékkielégítésükre költsék. Az ilyen civilizáció jelenti a legnagyobb akadályt az önmegvalósítás útján.