HU/SB 4.31.20


Õ Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada


20. VERS

apahata-sakalaiṣaṇāmalātmany
aviratam edhita-bhāvanopahūtaḥ
nija-jana-vaśa-gatvam ātmano ’yan
na sarati chidravad akṣaraḥ satāṁ hi


SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS

apahata—legyőzte; sakala—mind; eṣaṇa—vágyak; amala—szeplőtlen; ātmani—az elmének; aviratam—állandóan; edhita—növekvő; bhāvanā—érzéssel; upahūtaḥ—hívják; nija-jana—bhaktáinak; vaśa—irányítás alatt; gatvam—menni; ātmanaḥ—Övé; ayan—tudva; na—soha; sarati—elmegy; chidra-vat—mint az ég; akṣaraḥ—az Istenség Legfelsőbb Személyisége; satām—a bhaktáknak; hi—bizonyára.


FORDÍTÁS

A bhakták minden anyagi vágytól tökéletesen megtisztultak, ezért elméjük mentes minden szennyeződéstől. Örökké, szünet nélkül képesek hát az Úrra gondolni, s nagy szeretettel szólítják meg Őt. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége tudja, hogy bhaktái irányítása alatt áll, s egy pillanatra sem hagyja el őket, ahogyan fejünk fölött az ég sem válik sosem láthatatlanná.


MAGYARÁZAT

Az előző versből világosan megérthetjük, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Janārdanát nagyon gyorsan elégedetté teszik bhaktái cselekedetei. A tiszta bhakta mindig az Istenség Legfelsőbb Személyiségére gondol. Śṛṇvatāṁ sva-kathāḥ kṛṣṇaḥ, mondja a Bhāgavatam. A tiszta bhakta mindig Kṛṣṇára gondol, s így szíve mentes minden vágytól. Az anyagi világban az élőlények szívét anyagi vágyak töltik meg. Amikor az élőlény megtisztul, nem gondol többé semmi anyagira. Az elme teljes megtisztulását követően az ember eléri a misztikus yoga tökéletes szintjét, mert ekkor a yogī mindig látja szívében az Istenség Legfelsőbb Személyiségét (dhyanāvasthita-tad-gatena manasā paśyanti yaṁ yoginaḥ). Amint az Úr helyet foglal a bhakta szívében, a bhaktát a természet anyagi kötőerői többé nem szennyezhetik be. Amíg valaki az anyagi kötőerők irányítása alatt áll, számtalan dologra vágyakozik, és számtalan tervet sző az anyagi érzéki élvezet reményében, amint azonban észreveszi az Urat a szívében, minden anyagi vágy szertefoszlik. Amikor az elméből teljesen hiányoznak az anyagi vágyak, a bhakta képes arra, hogy állandóan az Úrra gondoljon, s így teljesen átadja magát az Úr lótuszlábának. Caitanya Mahāprabhu így imádkozik:

ayi nanda-tanuja kiṅkaraṁ
patitaṁ māṁ viṣame bhavāmbudhau
kṛpayā tava pāda-paṅkaja-
sthita-dhūlī-sadṛśaṁ vicintaya

„Kedves Uram! Örök szolgád vagyok, valahogy mégis beleestem az anyagi világ óceánjába. Kegyesen emelj ki engem innen, és tégy egy porszemmé lótuszlábadnál!” (Śikṣāṣṭaka 5) Hasonlóan imádkozik Śrīla Narottama dāsa Ṭhākura is:

hā hā prabhu nanda-suta,
vṛṣabhānu-sutā-yuta,
karuṇa karaha ei-bāra
narottama-dāsa kaya,
nā ṭheliha rāṅgā-pāya,
tomā vine ke āche āmāra

„Kedves Uram, most itt állsz előttem Vṛṣabhānu király leánya, Śrīmatī Rādhārāṇī társaságában. Kérlek, legyetek mindketten kegyesek hozzám! Ne taszítsatok el, mert Rajtatok kívül nincs menedék számomra!”

Az Istenség Legfelsőbb Személyisége átadja magát bhaktáinak. Az Úr legyőzhetetlen, tiszta bhaktái mégis meghódítják, Ő pedig örömet merít abból, hogy bhaktájától függ, ahogyan azt élvezte, hogy Yaśodā mama kegyére bízta Magát. A Legfelsőbb Úrnak nagy örömet okoz, amikor úgy érzi, hogy bhaktájától függ. A király udvari bolondja néha nevettetés közben megsérti a királyt, ám a király csak örül ennek. A Legfelsőbb Urat mindenki nagy tisztelettel imádja, ezért az Úr néha azt akarja élvezni, hogy bhaktái megszidják. Az Úr és bhaktái közötti örök kapcsolat megingathatatlan, akárcsak az ég a fejünk felett.