HU/SB 4.8.54
54. VERS
- oṁ namo bhagavate vāsudevāya
- mantreṇānena devasya
- kuryād dravyamayīṁ budhaḥ
- saparyāṁ vividhair dravyair
- deśa-kāla-vibhāgavit
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
oṁ—ó, Uram; namaḥ—tiszteletteljes hódolatomat ajánlom; bhagavate—az Istenség Legfelsőbb Személyiségének; vāsudevāya—a Legfelsőbb Úrnak, Vāsudevának; mantreṇa—ezzel a himnusszal vagy mantrával; anena—ez; devasya—az Úrnak; kuryāt—így kell tennie; dravyamayīm—fizikai; budhaḥ—aki bölcs; saparyām—az előírt folyamatot követve imádja; vividhaiḥ—különféle; dravyaiḥ—tartozékokkal; deśa—a helynek megfelelően; kāla—idő; vibhāga-vit—aki ismeri a felosztást.
FORDÍTÁS
Oṁ namo bhagavate vāsudevāya — ezzel a tizenkét szótagú mantrával kell imádnunk az Úr Kṛṣṇát. Oltárra kell helyeznünk az Úr anyagi formáit, s e mantra éneklésével virágokat, gyümölcsöket és más ételeket kell felajánlanunk Nekik, pontosan követve a hiteles források által előírt szabályozó elveket. Mindezt azonban a hely, az idő, valamint a kedvező és kedvezőtlen körülmények figyelembevételével kell tenni.
MAGYARÁZAT
Az oṁ namo bhagavate vāsudevāya mantra dvādaśākṣara-mantraként ismeretes. A praṇavával, vagyis az oṁkārával kezdődik, s a vaiṣṇava bhakták éneklik. Van egy olyan utasítás, amely szerint azok, akik nem brāhmaṇák, nem tudják kiejteni a praṇava mantrát. Dhruva Mahārāja azonban kṣatriyának született. Azonnal beismerte Nārada Muninak, hogy kṣatriya lévén nem tudja elfogadni utasítását a lemondást és az elme kiegyensúlyozottságát illetően, ami a brāhmaṇákra vonatkozik. Nem brāhmaṇa, hanem kṣatriya volt tehát, Nārada engedélyével mégis kiejthette a praṇava oṁkārát. Ezt nagyon fontos megjegyeznünk. A kaszt-brāhmaṇák — különösen Indiában — rendkívül ellenzik, amikor más kasztokba tartozó, nem brāhmaṇa családban született emberek ismétlik ezt a praṇava mantrát. Most azonban rejtett bizonyítékot találhatunk arra, hogy ha valaki elfogadja a vaiṣṇava mantrát vagy a mūrti imádat vaiṣṇava útját, akkor kiejtheti a praṇava mantrát. A Bhagavad-gītāban az Úr Maga fogadja el, hogy bárki, még a legalacsonyabb rendű ember is a legmagasabb szintre emelkedhet, s hazatérhet, vissza Istenhez, pusztán azzal, hogy megfelelően imádja az Urat.
Ennek szabályai — ahogy Nārada Muni elmondja — a következők: az embernek egy hiteles lelki tanítómestertől kell megkapnia a mantrát, s a jobb fülén át kell hallania. Azonkívül hogy ismételnie kell a mantrát, mindezt a mūrti, az Úr anyagi formája előtt kell tennie. Természetesen amikor az Úr megjelenik, az a forma többé nem anyagi. Ha például egy vasrudat tűzben felizzítunk, az többé már nem vas, hanem tűz. Éppen így ha az Urat megformázzuk — fából, kőből, fémből, drágakövekből, festékből vagy épp az elmében —, az az Úr hiteles, lelki, transzcendentális formája. És nem elég csupán megkapnunk a mantrát egy hiteles lelki tanítómestertől, mint amilyen Nārada Muni vagy bármelyik képviselője a tanítványi láncolatban, de vibrálnunk is kell azt, ezenkívül pedig az időt és a lehetőségeket figyelembe véve fel kell ajánlanunk az Úrnak azokat az ételeket, amelyek a világnak azon a táján, ahol élünk, beszerezhetők.
Az imádat — a mantra éneklése és az Úr megformálása — nem egy gépies folyamat, nem mindenhol egyforma. Ez a vers különösen kiemeli, hogy a helyet, az időt és a lehetőségeket is figyelembe kell venni. Kṛṣṇa-tudatú mozgalmunk lassan az egész világon elterjed, és központjainkban mi is állítunk mūrtikat az oltárra. Indiai barátaink kitalált elképzeléseikre büszkén néha megbírálnak bennünket: „Erre még nem volt példa! Ilyet eddig még senki sem csinált!” Megfeledkeznek Nārada Muni utasításáról, amit az egyik legnagyobb vaiṣṇavának, Dhruva Mahārājának adott. Az embernek figyelembe kell vennie az időt, a helyet és a körülményeket. Ami lehetséges Indiában, az lehet, hogy nem lehetséges a nyugati országokban. Akik nem tartoznak igazán az ācāryák láncolatához, akik maguk sem tudják, hogyan kell cselekedni az ācārya szerepében, azok csak fölöslegesen bírálják az ISKCON mozgalom tevékenységét az Indián kívüli országokban. A valóságban azonban azok, akik így kritizálnak, semmit sem képesek tenni a Kṛṣṇa-tudat terjesztéséért. Amikor valaki útnak indul és prédikál, vállal minden kockázatot, valamint tekintetbe veszi az adott időt és helyet, akkor lehetséges, hogy az imádat módszere megváltozik, de a śāstra szerint ebben nincs semmi hiba. Śrīmad Vīrarāghava Ācārya, a Rāmānuja-sampradāya tanítványi láncolatának egyik ācāryája magyarázatában megjegyezte, hogy a caṇḍālák, a feltételekhez kötött lelkek, akik még a śūdra családoknál is hitványabb származásúak, a körülményeket figyelembe véve szintén kaphatnak avatást. A külsőségeken néha lehet egy kicsit változtatni annak érdekében, hogy belőlük is vaiṣṇava lehessen.
Az Úr Caitanya Mahāprabhu azt tanácsolta, hogy nevét a világ legtávolabbi tájain is hallaniuk kell az embereknek. Hogyan válhatna ez valóra, ha nem prédikálnánk mindenhol? Az Úr Caitanya Mahāprabhu kultusza a bhāgavata-dharma, és különösen a kṛṣṇa-kathāt, a Bhagavad-gītā és a Śrīmad-Bhāgavatam tanulmányozását javasolja. Kijelenti, hogy minden indiainak az a feladata — para-upakārának, jótékony cselekedetnek tekintve —, hogy eljuttassa az Úr üzenetét mindenki másnak a világon. A „mindenki másnak a világon” nemcsak azokra vonatkozik, akik pontosan olyanok, mint az indiai brāhmaṇák és kṣatriyák, vagy mint a kaszt-brāhmaṇák, akik amiatt, hogy brāhmaṇa családban születtek, brāhmaṇáknak tekintik magukat. Az az elv, miszerint a vaiṣṇava kultuszt csak indiaiak vagy hinduk gyakorolhatják, téves elképzelés. Úgy kell prédikálnunk, hogy mindenki csatlakozzon a vaiṣṇava kultuszhoz. A Kṛṣṇa-tudatos mozgalomnak éppen ez a célja. A Kṛṣṇa-tudatos mozgalom terjesztésének nincsenek korlátai: még olyan emberek között is lehetséges, akik caṇḍāla, mleccha vagy yavana családokban születtek. Ezt a gondolatot Indiában Śrīla Sanātana Gosvāmī is kiemelte a Hari-bhakti-vilāsa című könyvében, ami smṛti, s hiteles védikus útmutatást ad a vaiṣṇavák számára mindennapi tetteikre vonatkozóan. Sanātana Gosvāmī elmondja, hogy ahogyan a harangfémet arannyá lehet változtatni, ha egy kémiai folyamat során higannyal vegyítik, úgy a hiteles dīkṣa, azaz avatás révén bárkiből vaiṣṇava lehet. Avatást kell kapnia egy hiteles lelki tanítómestertől, aki a tanítványi láncolathoz tartozik, s akit így az őt megelőző lelki tanítómester hatalmaz fel. Ezt nevezik dīkṣā-vidhānának. Az Úr Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban kijelenti: vyapāśritya, az embernek el kell fogadnia egy lelki tanítómestert. Ezt a folyamatot követve az egész világ Kṛṣṇa-tudatossá válhat.