HU/SB 7.2.61
61. VERS
- śrī-nārada uvāca
- iti daitya-pater vākyaṁ
- ditir ākarṇya sasnuṣā
- putra-śokaṁ kṣaṇāt tyaktvā
- tattve cittam adhārayat
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
śrī-nāradaḥ uvāca—Śrī Nārada Muni mondta; iti—így; daitya-pateḥ—a démonok királya; vākyam—a beszéd; ditiḥ—Diti, Hiraṇyakaśipu és Hiraṇyākṣa anyja; ākarṇya—hallatán; sa-snuṣā—Hiraṇyākṣa feleségével; putra-śokam—fia, Hiraṇyākṣa iránt érzett nagy gyásza; kṣaṇāt—azonnal; tyaktvā—feladva; tattve—a valódi életfilozófiában; cittam—szívet; adhārayat—lefoglalt.
FORDÍTÁS
Śrī Nārada Muni folytatta: Diti, Hiraṇyakaśipu és Hiraṇyākṣa anyja menyével, Ruṣābhānuval, Hiraṇyākṣa feleségével együtt végighallgatta Hiraṇyakaśipu tanításait. Ezek után megfeledkezett a fia halála miatti bánatáról, s így elméjét és figyelmét a valódi életfilozófia megértésére irányíthatta.
MAGYARÁZAT
Amikor valakinek meghal egy rokona, kétségtelenül nagy érdeklődés ébred benne a filozófia iránt, amikor azonban a temetési szertartásnak vége, az embert ismét a materializmus keríti hatalmába. Még a Daityák is, akik materialisták, gondolkoznak néha a filozófián, ha egy rokonuk meghal. A materialista ember gondolkodásmódját śmaśāna-vairāgyának nevezik, ami azt jelenti, hogy lemondás a temetőben vagy a hamvasztóhelyen. Ahogy a Bhagavad-gītā megerősíti, az emberek négy osztálya tehet szert megértésre a lelki életet és Istent illetően: az ārta (a szenvedő), a jijñāsu (a kíváncsi), az arthārthī (aki anyagi javak után sóvárog) és a jñānī (aki tudás után kutat). Leginkább azok érdeklődnek Isten iránt, akiknek az anyagi körülmények miatt nagy szenvedésben van részük. Ezért mondta Kuntīdevī Kṛṣṇához szóló imáiban, hogy ő jobban szeret szenvedni, mint boldognak lenni az életben. Az anyagi világban a boldog ember megfeledkezik Kṛṣṇáról, Istenről, de néha, ha valóban jámbor, szenvedése idején Kṛṣṇára gondol. Kuntīdevī királynő éppen ezért jobban szerette a szenvedést, mert a szenvedés mindig lehetőség ad arra, hogy emlékezzünk Kṛṣṇára. Amikor Kṛṣṇa haza indult, s elhagyta Kuntīdevīt, Kuntīdevī bánatosan azt mondta, hogy jobban kedvelte a szenvedést, mert akkor Kṛṣṇa mindig velük volt, míg most, hogy a Pāṇḍavák visszakapták a trónt, elhagyja őket. Egy bhakta számára a szenvedés lehetőséget ad arra, hogy állandóan az Istenség Legfelsőbb Személyiségére gondoljon.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad-Bhāgavatam Hetedik Énekének második fejezetéhez, melynek címe: „Hiraṇyakaśipu, a démonok fejedelme”