HU/SB 7.5.5
5. VERS
- śrī-prahlāda uvāca
- tat sādhu manye ’sura-varya dehināṁ
- sadā samudvigna-dhiyām asad-grahāt
- hitvātma-pātaṁ gṛham andha-kūpaṁ
- vanaṁ gato yad dharim āśrayeta
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
śrī-prahlādaḥ uvāca—Prahlāda Mahārāja válaszolt; tat—azt; sādhu—nagyon jó, vagyis az élet lényege; manye—gondolom; asura-varya—ó, asurák királya; dehinām—azoknak, akik anyagi testbe kerültek; sadā—mindig; samudvigna—aggodalmakkal teli; dhiyām—akiknek az értelme; asat-grahāt—mert az ideiglenes testet vagy a test alapján létező kapcsolatokat valódinak tekintik (úgy gondolkozva, hogy „én ez a test vagyok, és minden, ami e testhez tartozik, az enyém”); hitvā—feladva; ātma-pātam—azt a helyet, ahol nincs lelki kultúra vagy önmegvalósítás; gṛham—testi életfelfogás, vagyis családi élet; andha-kūpam—ami nem más, mint egy kiszáradt kút (amelyben nincsen víz, de az ember mégis vizet keres benne); vanam—az erdőbe; gataḥ—menni; yat—ami; harim—az Istenség Legfelsőbb Személyisége; āśrayeta—menedéket kereshet Nála.
FORDÍTÁS
Prahlāda Mahārāja így válaszolt: Ó, legkiválóbb asura, démonok fejedelme! Lelki tanítómesteremtől azt hallottam, hogy aki elfogadott egy átmeneti testet és egy átmeneti családi életet, azt minden bizonnyal aggodalmak gyötrik, mert egy sötét kútba esett, amelyben nincs víz, csupán szenvedés. Az embernek hátat kell fordítania ennek, s az erdőbe [vana] kell vonulnia. Vṛndāvanába kell tehát mennie, ahol mindent a Kṛṣṇa-tudat itat át, s ott oltalmat kell keresnie az Istenség Legfelsőbb Személyiségénél.
MAGYARÁZAT
Hiraṇyakaśipu azt gondolta, hogy mivel Prahlāda csak egy kisgyerek, akinek nincs igazán tapasztalata semmiről, valami kedves dolgot fog válaszolni, aminek nem sok haszna van. Prahlāda Mahārāja azonban nagy bhakta volt, és tökéletes műveltségre tett szert.
- yasyāsti bhaktir bhagavaty akiñcanā
- sarvair guṇais tatra samāsate surāḥ
- harāv abhaktasya kuto mahad-guṇā
- manorathenāsati dhāvato bahiḥ
„Aki rendíthetetlen odaadással hisz Kṛṣṇában, abban lassanként Kṛṣṇa és a félistenek valamennyi jó tulajdonsága megmutatkozik. Akinek azonban nincsen odaadása az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránt, annak nincsenek jó tulajdonságai, mert minden tettét az elmebeli spekuláció irányítja az anyagi létben, amely nem más, mint az Úr külső aspektusa.” (SB 5.18.12) Az úgynevezett „művelt filozófusok” és „tudósok”, akik az elme szintjén állnak, nem képesek különbséget tenni a sat, az örökkévaló és az asat, az átmeneti között. A Védák utasítása az, hogy asato mā jyotir gama: mindenkinek el kell hagynia az ideiglenes létezés síkját, és az örök lét síkja felé kell haladnia. A lélek örök, és az örök lélekről szóló ismeretek alkotják a valódi tudást. Egy másik helyen az írások azt mondják: apaśyatām ātma-tattvaṁ gṛheṣu gṛha-medhinām (SB 2.1.2): akik ragaszkodnak a testi életfelfogáshoz és ahhoz, hogy gṛhastaként, vagyis házasokként éljenek az anyagi érzékkielégítés síkján, azok nem látják, mi az örök lélek érdeke. Ezt erősítette meg Prahlāda Mahārāja, amikor azt mondta, hogy annak, aki sikert akar elérni az életben, azonnal a megfelelő forrásokhoz kell fordulnia, hogy megértse, mi a saját érdeke, és hogyan éljen lelki tudatban. Meg kell értenie, hogy ő Kṛṣṇa szerves része, s így teljes menedéket kell kérnie az Ő lótuszlábánál, hogy biztos legyen számára a lelki siker. Az anyagi világban mindenki testi felfogásban él, és életről életre ádáz harcot vív a létéért. Prahlāda Mahārāja éppen ezért azt tanácsolta, hogy vonuljunk az erdőbe (vana), s ezzel vessünk véget az ismétlődő születés és halál anyagi állapotának.
A varṇāśrama rendszerben az ember először brahmacārī, majd gṛhastha, később vānaprastha és végül sannyāsī lesz. Az erdőbe vonulni annyit jelent, mint elfogadni a vānaprastha életet, amely a gṛhastha élet és a sannyāsī élet között van. A Viṣṇu Purāṇa (3.8.9) megerősíti: varṇāśramācāravatā puruṣeṇa paraḥ pumān viṣṇur ārādhyate: a varṇa és āśrama intézmény elfogadásával az ember nagyon könnyen felemelkedhet Viṣṇu, az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának szintjére. Másképp, ha testi felfogásban marad, tovább kell senyvednie az anyagi világban, és élete sikertelenül ér véget. A társadalmat brāhmaṇákra, kṣatriyákra, vaiśyákra és śūdrákra kell osztani, a lelki fejlődés érdekében pedig az embernek fokozatosan kell előrelépnie mint brahmacārī, gṛhastha, vānaprastha és sannyāsī. Prahlāda Mahārāja azt javasolta az apjának, hogy fogadja el a vānaprastha életet, mert testi ragaszkodása miatt gṛhasthaként csak egyre démonikusabbá válik. Prahlāda az mondta, hogy a vānaprastha élet elfogadása jobb, mint egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanni a gṛham andha-kūpamban, a gṛhastha élet kiszáradt kútjában. Kṛṣṇa-tudatú mozgalmunkban éppen ezért mi a világon minden idős embert hívunk, hogy jöjjön el Vṛndāvanába, éljen ott visszavonultan, s fejlődjön a lelki tudatban, a Kṛṣṇa-tudatban.