HU/SB 7.9.46
46. VERS
- mauna-vrata-śruta-tapo-’dhyayana-sva-dharma-
- vyākhyā-raho-japa-samādhaya āpavargyāḥ
- prāyaḥ paraṁ puruṣa te tv ajitendriyāṇāṁ
- vārtā bhavanty uta na vātra tu dāmbhikānām
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
mauna—némaság; vrata—fogadalmak; śruta—védikus tudás; tapaḥ—lemondás; adhyayana—a szentírások tanulmányozása; sva-dharma—a varṇāśrama-dharma végzése; vyākhyā—a śāstrák magyarázása; rahaḥ—magányos helyen élni; japa—mantrákat énekelni vagy ismételni; samādhayaḥ—transzban maradni; āpavargyāḥ—e tízféle cselekedet, aminek a segítségével haladhatunk a felszabadulás útján; prāyaḥ—általában; param—az egyetlen mód; puruṣa—ó, Uram; te—mindegyikük; tu—de; ajita-indriyāṇām—azoknak, akik nem képesek uralkodni az érzékeiken; vārtāḥ—a megélhetés eszköze; bhavanti—vannak; uta—azt mondják; na—nem; vā—vagy; atra—ezzel kapcsolatban; tu—de; dāmbhikānām—azoknak, akik alaptalanul büszkék.
FORDÍTÁS
Ó, Istenség Legfelsőbb Személyisége! A felszabadulás felé vezető úton haladók számára tíz folyamatot írnak elő: a némaság követését, amikor az ember nem szól senkihez, a különféle fogadalmak betartását, a védikus tudás elsajátítását, a lemondások végzését, a Védák és a többi védikus írás tanulmányozását, a varṇāśrama-dharma kötelességeinek végrehajtását, a śāstrák magyarázását, a magányos helyen élést, a mantrák halk éneklését és a transzba merülést. Azok, akik nem győzték le az érzékeiket, általában csak hivatásból és a kenyérkereset érdekében követik ezeket a folyamatokat, melyek a felszabaduláshoz vezetnek. Az ilyen emberek alaptalanul büszkék, ezért nem érhetnek el sikert ezekkel a folyamatokkal.
MAGYARÁZAT
A Śrīmad-Bhāgavatam (SB 6.1.15) kijelenti:
- kecit kevalayā bhaktyā
- vāsudeva-parāyaṇāḥ
- aghaṁ dhunvanti kārtsnyena
- nīhāram iva bhāskaraḥ
„Csak az a ritka személy képes gyökerestől kiirtani bűnös tetteinek gyomjait, és csak az tudja megakadályozni, hogy azok újra kisarjadjanak, aki teljes, tiszta odaadó szolgálatot végez Kṛṣṇának. Pusztán odaadó szolgálata képessé teszi erre, ahogyan a nap is azonnal eloszlatja a ködöt sugaraival.” Az emberi élet valódi célja az, hogy kiszabaduljunk az anyag börtönéből. Ezt a felszabadulást számtalan úton el lehet érni (tapasā brahmacaryeṇa śamena ca damena ca (SB 6.1.13)), de többé-kevésbé valamennyi a tapasyától, a lemondástól függ, ami a cölibátussal kezdődik. Śukadeva Gosvāmī azt mondja, hogy akik vāsudeva-parāyaṇák, azaz teljesen meghódoltak az Úr Vāsudeva, Kṛṣṇa lótuszlábánál, azok automatikusan, pusztán az odaadó szolgálat végzésével szert tesznek a mauna (a némaság), a vrata (a fogadalmak) és a többi hasonló folyamat eredményeire. Ezek a folyamatok tehát nem túlságosan hatásosak. Ha valaki elkezdi az odaadó szolgálatot, mindet nagyon könnyen végezheti.
A mauna például nem azt jelenti, hogy egyszerűen csak hagyjuk abba a beszédet. A nyelv azért van, hogy beszéljünk vele, noha előfordul, hogy valaki puszta színjátékból néma marad. Sok ember van, aki a hét bizonyos napján némaságot fogad. A vaiṣṇavák azonban nem gyakorolják ezt a némaságot. A némaság azt jelenti, hogy nem beszélünk ostobaságokat. A gyűléseken, konferenciákon és találkozókon a szónokok általában csak zagyvaságokat beszélnek, mint a varangyok. Śrīla Rūpa Gosvāmī ezt úgy nevezi, hogy vāco vegam. Aki mondani akar valamit, az megmutathatja, milyen nagy szónok, de jobb csendben maradni, mint értelmetlenséget beszélni. Ez a némaság tehát azok számára javasolt, akik nagyon ragaszkodnak ahhoz, hogy badarságot beszéljenek. Aki nem bhakta, az elkerülhetetlenül ostobaságokat mond, mert nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy Kṛṣṇa dicsőségéről szóljon. Így aztán minden, amit mond, az illuzórikus energia befolyása alatt áll, s egy béka brekegéséhez hasonlít. Annak azonban, aki az Úr dicsőségéről beszél, nem kell csendben maradnia. Caitanya Mahāprabhu azt tanácsolja: kīrtanīyaḥ sadā hariḥ, zengjük az Úr dicsőségét a nap huszonnégy óráján keresztül. Nem beszél a maunáról, arról, hogy némák maradjunk.
A felszabadulás, illetve a felszabadulás útján való fejlődés tíz folyamata nem a bhakták számára van. Kevalayā bhaktyā: ha valaki csupán végzi az Úr odaadó szolgálatát, automatikusan végrehajtja mind a tíz folyamatot. Prahlāda Mahārāja azt mondja, hogy ezek a folyamatok azoknak valók, akik ajitendriyák, azaz nem tudják legyőzni az érzékeiket. A bhakták azonban már felülkerekedtek az érzékeiken. Sarvopādhi-vinirmuktaṁ tat-paratvena nirmalam: a bhakta már mentes az anyagi szennyeződéstől. Śrīla Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura ezért azt mondja:
- duṣa mana! tumi kisera vaiṣṇava? pratiṣhāra tare, nirjanera ghare,
- tava harināma kevala kaitava
Sokan szeretik csendes, félreeső helyen énekelni a Hare Kṛṣṇa mantrát, de akit nem érdekel a prédikálás, aki nem szeret állandóan az abhaktáknak beszélni, annak nagyon nehéz lesz felülkerekednie a természet kötőerőinek hatásán. Ha tehát valaki nem áll a Kṛṣṇa-tudat valóban fejlett szintjén, nem szabad utánoznia Haridāsa Ṭhākurát, aki nem tett mást, mint állandóan, a nap huszonnégy óráján át a szent nevet énekelte. Prahlāda Mahārāja nem ítéli el az ilyen folyamatot; elfogadja, ám az Úr aktív szolgálata nélkül, pusztán ezekkel a folyamatokkal általában nem lehet elérni a felszabadulást. Az alaptalan büszkeség senkit sem szabadít fel.