HU/SB 3.27.15: Difference between revisions

(Srimad-Bhagavatam Compile Form edit)
 
mNo edit summary
 
Line 31: Line 31:


<div class="translation">
<div class="translation">
Az élőlény jól érzékelheti létét mint látó, mivel azonban az ego a mély alvás állapota során eltűnik, tévesen azt gondolja magáról, hogy elveszett, hasonlóan ahhoz, aki elvesztette vagyonát, és szenved, mert úgy gondolja, ő maga is elveszett.
Az élőlény valósághűen érzékelheti létét, mint látó, mivel azonban az ego a mély alvás állapota során eltűnik, tévesen azt gondolja magáról, hogy elveszett, hasonlóan ahhoz, aki elvesztette vagyonát, és szenved, mert úgy gondolja, ő maga is elveszett.
</div>
</div>


Line 38: Line 38:


<div class="purport">
<div class="purport">
Az élőlény csak tudatlanságában hiszi azt, hogy elveszett. Ha tudásra tesz szert, s visszakerül örökkévaló létének eredeti helyzetébe, akkor tudni fogja, hogy nem veszett el. A vers szemléletes példával él. ''Naṣṭa-vitta ivāturaḥ'': aki sok-sok pénzt elveszített, gondolhatja azt, hogy ő maga is elveszett, a valóságban azonban ő nem veszett el, csak a pénze. Ám mivel egyedül a pénzre gondol, azaz a pénzzel azonosítja magát, azt gondolja, hogy ő veszett el. Éppen így amikor helytelenül az anyagot tekintjük tetteink mezejének, azt gondoljuk, hogy elvesztünk, noha a valóságban ez nem így van. Amint az emberben felébred a tiszta megértés, hogy ő az Úr örök szolgája, visszatérhet saját, eredeti helyzetébe. Egy élőlény sohasem veszhet el. Amikor az ember mély álomban megfeledkezik arról, ki is ő valójában, akkor álmokba merül, s egy másik személynek vagy elveszettnek gondolhatja magát. Valójában azonban azonossága sértetlen marad. Ez a felfogás, melyben valaki elveszettnek gondolja magát, a hamis egónak köszönhető, s addig tart, amíg az ember rá nem ébred, hogy Ő az Úr örök szolgája. A māyāvādī filozófusoknak az az elgondolása, hogy eggyé válnak a Legfelsőbb Úrral, a hamis egóban való elveszettség másféle tünete. Az ember tévesen gondolhatja magáról, hogy ő a Legfelsőbb Úr, de valójában nem az. Ez māyā hatásának utolsó csapdája az élőlény számára. Hogy valaki a Legfelsőbb Úrral egyenlőnek tartja magát, vagy azt gondolja, hogy ő Maga a Legfelsőbb Úr, az szintén a hamis egónak köszönhető.
Az élőlény csak tudatlanságában hiszi azt, hogy elveszett. Ha tudásra tesz szert, s visszakerül örökkévaló létének eredeti helyzetébe, akkor tudni fogja, hogy nem veszett el. A vers szemléletes példával él: ''naṣṭa-vitta ivāturaḥ''. Az a személy, aki elvesztett egy nagy pénzösszeget, gondolhatja úgy, hogy ő maga is elveszett, a valóságban azonban ő nem veszett el, csak a pénze. Ám mivel egyedül a pénzre gondol, azaz a pénzzel azonosítja magát, azt gondolja, hogy ő veszett el. Hasonlóképp, amikor helytelenül az anyagot tekintjük tetteink mezejének, azt gondoljuk, hogy elvesztünk, noha a valóságban ez nem így van. Amint az emberben felébred a tiszta megértés, hogy ő az Úr örök szolgája, visszatérhet saját, eredeti helyzetébe. Egy élőlény sohasem veszhet el. Amikor az ember mély alvása közben megfeledkezik arról, ki is ő valójában, álmokba merül, s egy másik személynek vagy elveszettnek gondolhatja magát. Azonossága azonban valójában sértetlen marad. Ez a felfogás, melyben valaki elveszettnek gondolja magát, a hamis egónak köszönhető, s addig tart, amíg az ember rá nem ébred, hogy Ő az Úr örök szolgája. A māyāvādī filozófusok azon elgondolása, hogy eggyé válnak a Legfelsőbb Úrral, a hamis egóban való elveszettség egy másik tünete. Az ember tévesen gondolhatja magáról, hogy ő a Legfelsőbb Úr, de valójában nem az. Ez māyā hatásának utolsó csapdája az élőlény számára. Hogy valaki a Legfelsőbb Úrral egyenlőnek tartja magát, vagy azt gondolja, hogy ő Maga a Legfelsőbb Úr, az szintén a hamis egónak köszönhető.
</div>
</div>



Latest revision as of 10:18, 10 May 2019


Õ Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada


15. VERS

manyamānas tadātmānam
anaṣṭo naṣṭavan mṛṣā
naṣṭe ’haṅkaraṇe draṣṭā
naṣṭa-vitta ivāturaḥ


SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS

manyamānaḥ—gondolva; tadā—akkor; ātmānam—magát; anaṣṭaḥ—bár nem veszett el; naṣṭa-vat—mintha elveszett volna; mṛṣā—tévesen; naṣṭe ahaṅkaraṇe—az ego eltűnése miatt; draṣṭā—a látó; naṣṭa-vittaḥ—aki elvesztette gazdagságát; iva—mint; āturaḥ—szenvedő.


FORDÍTÁS

Az élőlény valósághűen érzékelheti létét, mint látó, mivel azonban az ego a mély alvás állapota során eltűnik, tévesen azt gondolja magáról, hogy elveszett, hasonlóan ahhoz, aki elvesztette vagyonát, és szenved, mert úgy gondolja, ő maga is elveszett.


MAGYARÁZAT

Az élőlény csak tudatlanságában hiszi azt, hogy elveszett. Ha tudásra tesz szert, s visszakerül örökkévaló létének eredeti helyzetébe, akkor tudni fogja, hogy nem veszett el. A vers szemléletes példával él: naṣṭa-vitta ivāturaḥ. Az a személy, aki elvesztett egy nagy pénzösszeget, gondolhatja úgy, hogy ő maga is elveszett, a valóságban azonban ő nem veszett el, csak a pénze. Ám mivel egyedül a pénzre gondol, azaz a pénzzel azonosítja magát, azt gondolja, hogy ő veszett el. Hasonlóképp, amikor helytelenül az anyagot tekintjük tetteink mezejének, azt gondoljuk, hogy elvesztünk, noha a valóságban ez nem így van. Amint az emberben felébred a tiszta megértés, hogy ő az Úr örök szolgája, visszatérhet saját, eredeti helyzetébe. Egy élőlény sohasem veszhet el. Amikor az ember mély alvása közben megfeledkezik arról, ki is ő valójában, álmokba merül, s egy másik személynek vagy elveszettnek gondolhatja magát. Azonossága azonban valójában sértetlen marad. Ez a felfogás, melyben valaki elveszettnek gondolja magát, a hamis egónak köszönhető, s addig tart, amíg az ember rá nem ébred, hogy Ő az Úr örök szolgája. A māyāvādī filozófusok azon elgondolása, hogy eggyé válnak a Legfelsőbb Úrral, a hamis egóban való elveszettség egy másik tünete. Az ember tévesen gondolhatja magáról, hogy ő a Legfelsőbb Úr, de valójában nem az. Ez māyā hatásának utolsó csapdája az élőlény számára. Hogy valaki a Legfelsőbb Úrral egyenlőnek tartja magát, vagy azt gondolja, hogy ő Maga a Legfelsőbb Úr, az szintén a hamis egónak köszönhető.