HU/SB 1.19.4
4. VERS
- sa cintayann ittham athāśṛṇod yathā
- muneḥ sutokto nirṛtis takṣakākhyaḥ
- sa sādhu mene na cireṇa takṣakā-
- nalaṁ prasaktasya virakti-kāraṇam
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
saḥ—ő, a király; cintayan—gondolkodva; ittham—így; atha—most; aśṛṇot—hallotta; yathā—amint; muneḥ—a bölcsé; suta-uktaḥ—a fia kimondta; nirṛtiḥ—halál; takṣaka-ākhyaḥ—a kígyómadárral kapcsolatban; saḥ—ő (a király); sādhu—jó; mene—elfogadta; na—nem; cireṇa—nagyon hosszú idő; takṣaka—a kígyómadár; analam—tűz; prasaktasya—annak számára, aki túlságosan ragaszkodik; virakti—közömbösség; kāraṇam—ok.
FORDÍTÁS
Miközben a király így bánkódott, hírt kapott közelgő haláláról, amelyet egy kígyómadár marása okoz majd, a bölcs fiának átka nyomán. Jó hírként fogadta, hiszen mindez az anyagi dolgok iránti közömbösségét eredményezi majd.
MAGYARÁZAT
A valódi boldogságot a lelki léttel, azaz a születés és halál ismétlődésének megállításával lehet elérni. Az ember csak azzal vethet véget a születés és halál ismétlődésének, ha visszatér Istenhez. Az anyagi világban még a legfelsőbb bolygóra (Brahmalokára) eljutva sem szabadulhatunk meg a folytonos születés és halál feltételeitől, ennek ellenére mégsem lépünk a tökéletesség elérésének útjára. A tökéletesség útja megszabadít bennünket minden anyagi ragaszkodástól, s így alkalmassá válunk arra, hogy belépjünk a lelki világba. Erre azoknak, akiket anyagi szegénység sújt, jobb esélyük van, mint azoknak, akik gazdagok. Parīkṣit Mahārāja az Úr nagy bhaktája volt, méltó arra, hogy belépjen Isten birodalmába, ennek ellenére a világ uralkodójaként vagyona akadályozta abban, hogy elérje megfelelő helyzetét az Úr egyik társaként a lelki világban. Mint az Úr bhaktája, megértette, hogy a brāhmaṇa fiú átka, bár esztelenség volt, áldás volt számára, mert azt eredményezte, hogy lemondhatott a világi dolgokról, a politikai és a társadalmi ügyekről. Śamīka Muni nagyon bánta a történteket, s kötelességének érezte, hogy elmondjon mindent a királynak, hogy az felkészülhessen a visszatérésre Istenhez. Üzenetet küldött neki, hogy ostoba Śṛṅgi fia annak ellenére, hogy hatalmas brāhmaṇa fiú, sajnos rossz célra használta lelki erejét, amikor indokolatlanul megátkozta a királyt. Az, hogy a király a kígyót a muni nyakába tette, nem volt elegendő ok arra, hogy halálos átokkal sújtsák. Az átkot visszavonni már nem lehetett, ezért a királynak elmondták, hogy készüljön fel a halálra, egy héten belül. Śamīka Muni és a király egyformán önmegvalósított lelkek voltak. Śamīka Muni misztikus volt, a király pedig bhakta, s nem volt különbség közöttük az önmegvalósítást illetően. Egyikük sem félt a haláltól. Parīkṣit Mahārāja elmehetett volna a munihoz, hogy bocsánatát kérje, de közelgő halálának hírét a muni annyi sajnálattal adta át a királynak, hogy a király nem akarta, hogy a muni tovább szégyenkezzen a jelenlétében. Elhatározta, hogy felkészül közelgő halálára, és megtalálja az utat, hogyan térjen vissza Istenhez.
Az ember élete lehetőség arra, hogy felkészüljön a visszatérésre Istenhez, azaz hogy megszabaduljon az anyagi léttől, a születés és halál ismétlődésétől. A varṇāśrama-dharma rendszerében minden férfit és minden nőt erre nevelnek. A varṇāśrama-dharmát más szóval sanātana-dharmának is nevezik, örök hivatásnak. Ez a rendszer az embert felkészíti arra, hogy visszatérjen Istenhez, és így a családos számára elrendeli, hogy mint vānaprastha vonuljon az erdőbe, tegyen szert tökéletes tudásra, majd halála előtt, mely elkerülhetetlen, lépjen a sannyāsa rendbe. Parīkṣit Mahārāja szerencsés volt, mert a biztos halálra hét nappal korábban figyelmeztették. A közönséges embert azonban senki sem figyelmezteti, noha a halált senki sem kerülheti el. Az ostoba emberek elfelejtik, hogy a halál biztos tény, és kötelességüket elhanyagolva nem készülnek fel arra, hogy visszatérjenek Istenhez. Életüket az evés, ivás, a boldogság és az élvezetek állatias hajlamait kielégítve vesztegetik el. Ilyen felelőtlenül élnek az emberek a Kali-korban, annak a bűnös vágynak köszönhetően, hogy megtagadják a brahminikus kultúrát, az Isten-tudatot és a tehénvédelmet, amiért az állam felelős. Egy államnak arra kell használnia jövedelmét, hogy e három dolog fejlődését elősegítse, és így az embereket megtanítsa arra, hogyan készüljenek fel a halálra. Az az ország, amely így tesz, valóban jóléti állam. Indiának Parīkṣit Mahārāja, az ideális uralkodó példáját kellene követnie, ahelyett hogy a többi materialista államot követné, amelyeknek elképzelésük sincs Isten birodalmáról, az emberi élet végső céljáról. Az indiai civilizáció eszményének hanyatlása a polgári élet elértéktelenedését vonta maga után, nemcsak Indiában, de más országokban is.