HU/SB 7.4.40
40. VERS
- nadati kvacid utkaṇṭho
- vilajjo nṛtyati kvacit
- kvacit tad-bhāvanā-yuktas
- tanmayo ’nucakāra ha
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
nadati—hangosan felkiált (az Urat szólítva: „Ó, Kṛṣṇa!”); kvacit—néha; utkaṇṭhaḥ—aggódva; vilajjaḥ—önfeledten; nṛtyati—táncol; kvacit—néha; kvacit—néha; tat-bhāvanā—Kṛṣṇáról szóló gondolatokban; yuktaḥ—elmélyedve; tat-mayaḥ—azt gondolva, hogy Kṛṣṇává vált; anucakāra—utánozta; ha—valójában.
FORDÍTÁS
Néha, amikor meglátta az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, aggodalmában hangosan kiáltozni kezdett utána. Néha örömében egészen megfeledkezett magáról, és eksztázisában táncra perdült, néha pedig Kṛṣṇáról szóló gondolataiba merülve úgy érezte, azonos Vele, s ezért a kedvteléseit utánozta.
MAGYARÁZAT
Prahlāda Mahārāja néha úgy érezte, hogy az Úr nagyon távol van tőle, ezért hangosan hívni kezdte. Amikor maga előtt látta az Urat, nagyon boldog volt. Néha azt gondolta, hogy azonos a Legfelsőbbel, s ilyenkor az Úr kedvteléseit utánozta, amikor pedig néha a távollét fájdalmát érezte, az őrület jelei mutatkoztak meg rajta. A bhaktának ezeket az érzelmeit az imperszonalisták semmire sem becsülik. Az embernek egyre mélyebbre kell merülnie a lelki megértésben. Az első megvalósítás a személytelen Brahman megértése, ám az embernek tovább kell lépnie, hogy megvalósítsa Paramātmāt és végül az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, akit a bhakta transzcendentális érzelmeivel imád a śānta, a dāsya, a sakhya, a vātsalya vagy a mādhurya kapcsolatban. Prahlāda Mahārāja érzései a vātsalya, a fiúi szeretet és ragaszkodás rasájának érzései voltak. Ahogyan a gyermek sír, ha az anyja magára hagyja, úgy sírt Prahlāda Mahārāja is (nadati), amikor úgy érezte, hogy az Úr távol van tőle. Aztán néha az olyan bhakták, mint Prahlāda, úgy látják, hogy az Úr a távolból közeledik feléjük, hogy megnyugtassa őket, akár egy anya, aki a gyermekének válaszol: „Kedves gyermekem, ne sírj! Jövök már!” Ekkor a bhakta, anélkül hogy szégyenkezne a környezete előtt és a körülmények miatt, táncra perdül ezzel a gondolattal a fejében: „Itt az én Uram! Jön már az én Uram!” Teljes eksztázisában néha az Úr kedvteléseit utánozza, ahogyan a tehénpásztorfiúk utánozták a dzsungel állatainak viselkedését. Valójában azonban nem válik az Úrrá. Prahlāda Mahārāja a lelki megértés fejlett szintjét érte el, s ezért tapasztalhatta e lelki eksztázisokat, melyekről a vers ír.