HU/SB 1.2.21
21. VERS
- bhidyate hṛdaya-granthiś
- chidyante sarva-saṁśayāḥ
- kṣīyante cāsya karmāṇi
- dṛṣṭa evātmanīśvare
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
bhidyate—átvág; hṛdaya—szív; granthiḥ—csomók; chidyante—darabokra vág; sarva—mind; saṁśayāḥ—kétségek; kṣīyante—megszűnnek; ca—és; asya—övé; karmāṇi—a gyümölcsöző cselekedetek láncolata; dṛṣṭe—látta; eva—bizonyára; ātmani—az önvalónak; īśvare—uralkodik.
FORDÍTÁS
Ezzel a szívben lévő csomót keresztülvágja, s minden kétsége nyomtalanul szertefoszlik. A gyümölcsöző cselekedetek láncolata megszűnik, amint az ember az önvalót tekinti a mesternek.
MAGYARÁZAT
Az Istenség Személyiségéről szóló igaz tudás elérése annyit jelent, hogy egyidejűleg az önvalót is látjuk. Az élőlény lelki önvalójának kilétéről számos találgatás és kétség ismert. A materialista nem hisz a lelki önvaló létében, az empirikus filozófusok pedig a szellemi egész személytelenségében hisznek, az élőlény individualitása nélkül. A transzcendentalisták azonban azt állítják, hogy a lélek és a Felsőlélek minőségében megegyező, de mennyiségileg különböző két külön azonosság. Sok más elmélet is létezik, de a számtalan találgatás egycsapásra szertefoszlik, amint az ember a bhakti-yoga folyamatával igazán megismeri Śrī Kṛṣṇát. Śrī Kṛṣṇa olyan, mint a nap, a materialisták találgatásai az Abszolút Igazságról pedig olyanok, mint a legsötétebb éjszaka. Amint felkel Kṛṣṇa napja az ember szívében, az Abszolút Igazságra és az élőlényekre vonatkozó materialista kitalációk sötétségének nyoma sincs többé. A nap jelenlétében a sötétségnek nincs maradása, s Kṛṣṇa kegyéből, aki Felsőlélekként mindenki szívében ott lakozik, fény derül a tudatlanság sűrű sötétségében rejlő relatív igazságokra.
A Bhagavad-gītāban (BG 10.11) az Úr azt mondja, hogy azért, hogy kimutassa különleges kegyét tiszta bhaktái iránt, Ő Maga oszlatja szét a kétségek sűrű sötétségét azáltal, hogy lángra lobbantja a tiszta tudás fényét a bhakta szívében. Ezért mivel az Istenség Személyisége gondoskodik arról, hogy fényt gyújtson a bhakta szívében, a bhakta, aki transzcendentális szeretettel szolgálja Őt, semmiképpen nem marad sötétségben. Mindent megtud az abszolút és a relatív igazságokról. A bhakta nem marad sötétségben, és mivel az Istenség Személyisége világítja őt meg, tudása kétségkívül tökéletes. Nem ez a helyzet áll fenn azonban azok esetében, akik saját, behatárolt megközelítőképességük segítségével csupán találgatnak az Abszolút Igazságról. A tökéletes tudományt paramparānak nevezik, deduktív tudománynak, mely a hiteles forrásból érkezik az alázatos, szolgálata és meghódolása miatt hiteles befogadóhoz. Ha valaki kétségbe vonja a Legfelsőbb tekintélyét, nem ismerheti meg Őt. Az Úr fenntartja Magának azt a jogot, hogy ne tárja fel Magát egy jelentéktelen szikra kihívására, aki az egésznek csupán töredéke, és az illuzórikus energia uralmának alárendeltje. A bhakták alázatosak, ezért a transzcendentális tudás az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől a láncolaton keresztül alászáll Brahmāhoz, Brahmātól fiaihoz és tanítványaihoz. A folyamatot a Felsőlélek segíti e bhaktákban. Ez a transzcendentális tudomány elsajátításának tökéletes módszere.
Ez a megvilágosodás képessé teszi a bhaktát arra, hogy különbséget tegyen lélek és anyag között, mert a lélek és az anyag csomóját az Úr oldozza ki. Ezt a csomót ahaṅkārának nevezik, és csalárdul arra kényszeríti az élőlényt, hogy az anyaggal azonosítsa magát. Amint ez a csomó kioldódik, a kétségek felhői eloszlanak. Az ember megpillantja mesterét, s tökéletesen elmélyed az Úr odaadó szolgálatában, egyszer s mindenkorra elszakítva a gyümölcsöző tettek láncát. Az anyagi létben az élőlény megteremti gyümölcsöző tettei kötelékét, s életről életre e tettek jó illetve rossz visszahatásait élvezi. Amint azonban az Úr odaadó szolgálatába merül, egyszerre megszabadul a karma láncától. Tetteinek többé nincs visszahatása.