HU/SB 10.1.59
59. VERS
- dṛṣṭvā samatvaṁ tac chaureḥ
- satye caiva vyavasthitim
- kaṁsas tuṣṭa-manā rājan
- prahasann idam abravīt
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
dṛṣṭvā—látva; samatvam—kiegyensúlyozottan, mert a szenvedés vagy a boldogság nem zavarta meg; tat—azt; śaureḥ—Vasudeváé; satye—az igazmondásban; ca—valóban; eva—bizonyára; vyavasthitim—a szilárd helyzet; kaṁsaḥ—Kaṁsa; tuṣṭa-manāḥ—nagyon elégedetten (Vasudeva viselkedésével, mert átadta neki az első gyermeket, hogy betartsa ígéretét); rājan—ó, Parīkṣit Mahārāja; prahasan—mosolygó arccal; idam—ezt; abravīt—mondta.
FORDÍTÁS
Kedves Parīkṣit királyom! Amikor Kaṁsa látta, hogy Vasudeva amiatt, hogy igazmondó volt, tökéletes lelki egyensúlyban adta át neki a gyermeket, nagy boldogságot érzett, ezért mosolygó arccal így szólt:
MAGYARÁZAT
A samatvam szó nagyon fontos ebben a versben. Ez a szó arra az emberre utal, aki mindig kiegyensúlyozott, és sem a boldogság, sem a szenvedés nincs hatással rá. Vasudeva olyan szilárdan kiegyensúlyozott volt, hogy a legkevésbé sem tűnt zaklatottnak, amikor elsőszülött gyermekét Kaṁsa kezébe adta, hogy az megölje. A Bhagavad-gītā (BG 2.56) kijelenti: duḥkheṣv anudvigna-manāḥ sukheṣu vigata-spṛhaḥ. Az anyagi világban az embernek nem szabad nagyon vágyakoznia a boldogságra, és azt sem szabad engednie, hogy az anyagi gyötrelmek megzavarják. Az Úr Kṛṣṇa azt tanácsolta Arjunának:
- mātrā-sparśās tu kaunteya
- śītoṣṇa-sukha-duḥkha-dāḥ
- āgamāpāyino ’nityās
- tāṁs titikṣasva bhārata
„Ó, Kuntī fia! A boldogság és a boldogtalanság ideiglenes megjelenése és eltűnése olyan, mint a tél és a nyár kezdete és elmúlása. Ó, Bharata sarja, ezek csak érzékfelfogásból erednek, s az embernek meg kell tanulnia eltűrni őket, anélkül hogy zavarnák őt.” (BG 2.14) Az önmegvalósított lelket sohasem zavarja meg az állítólagos szenvedés vagy boldogság, és ez különösen igaz egy olyan kiemelkedő bhaktára, mint Vasudeva, aki saját példájával mutatta ezt meg. Vasudevát a legkevésbé sem kavarta fel, amikor első gyermekét átadta Kaṁsának, hogy az ölje meg.