HU/SB 10.1.69
69. VERS
- ugrasenaṁ ca pitaraṁ
- yadu-bhojāndhakādhipam
- svayaṁ nigṛhya bubhuje
- śūrasenān mahā-balaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
ugrasenam—Ugrasenának; ca—és; pitaram—aki saját apja volt; yadu—a Yadu-dinasztiának; bhoja—a Bhoja-dinasztiának; andhaka—az Andhaka-dinasztiának; adhipam—a királya; svayam—személyesen; nigṛhya—legyőzve; bubhuje—élvezte; śūrasenān—valamennyi államot, melyeket Śūrasenának neveztek; mahā-balaḥ—a rendkívül hatalmas Kaṁsa.
FORDÍTÁS
Kaṁsa, Ugrasena nagyhatalmú fia még saját apját, a Yadu-, a Bhoja- és az Andhaka-dinasztia királyát is börtönbe vetette, és maga kezdett uralkodni a Śūrasenának nevezett államok fölött.
MAGYARÁZAT
Mathurā állam szintén a Śūrasenaként ismert államok közé tartozott.
KIEGÉSZÍTŐ JEGYZETEK E FEJEZETHEZ
A lélekvándorlás témájához Śrīla Madhvācārya a következő megjegyzéseket fűzi: Amikor valaki ébren van, bármit lát vagy bármit hall, az nyomot hagy az elméjében, amely a későbbiekben az álmok során úgy működik, hogy a különféle tapasztalatokat mutatja meg, noha álmában az ember látszólag egy másik testbe kerül. Amikor például valaki ébren van, üzleteket köt és tárgyal a vevőivel, s álmában ugyanígy számtalan vásárlóval találkozik, üzletről beszélget velük, és árajánlatokat tesz. Éppen ezért Madhvācārya azt mondja, hogy az álmok annak megfelelően jönnek létre, amit az ember lát, hall, vagy amire emlékezik. Természetesen, amikor valaki felébred, megfeledkezik álombeli testéről. Ezt a felejtést apasmṛtinek nevezik. Így tehát azért váltjuk testeinket, mert néha álmodunk, néha felébredünk, néha pedig elfelejtünk mindent. Amikor megfeledkezünk korábban megteremtett testünkről, azt halálnak nevezik, amikor pedig jelenlegi testünkben cselekszünk, annak élet a neve. A halál után nem emlékszünk előző testünk cselekedeteire, sem a képzeletbeli testünkére, sem az igaziéra.
Az izgatott elme a felkavart vízhez hasonlatos, amely a napot és a holdat tükrözi vissza. A vízen tükröződő nap és hold valójában nem létezik azon a helyen, ám a víz mozgásának megfelelően visszatükröződik. Ehhez hasonlóan, amikor az elménk izgatott, különféle anyagi atmoszférákban vándorlunk, és különféle típusú testekbe kerülünk. A Bhagavad-gītā ezt guṇa-saṅgának nevezi. Kāraṇam guṇa-saṅgo ’sya (BG 13.22). Madhvācārya kijelenti: guṇānubaddhaḥ san, Śrī Caitanya Mahāprabhu pedig azt mondja: brahmāṇḍa bhramite kona bhāgyavān jīva (Cc. Madhya 19.151). Az élőlény fel és le vándorol az univerzumban, néha a felsőbb bolygórendszerben, néha a középsőben, néha pedig az alsóban, néha, mint ember, néha, mint isten, néha, mint kutya, néha, mint fa — és így tovább. Mindez az elme izgatottságának a következménye. Éppen ezért az elmét szilárdan rögzíteni kell. Sa vai manaḥ kṛṣṇa-padāravindayoḥ (SB 9.4.18), mondja a śāstra. Kṛṣṇa lótuszlábára kell rögzítenünk az elménket, s akkor megszabadulunk az izgatottságtól. Ezt tanítja a Garuḍa Purāṇa, és ugyanerről a folyamatról ír a Nāradīya Purāṇa is. A Bhagavad-gītā (BG 9.25) kijelenti: yānti deva-vratā devān. Az izgatott elme a különféle bolygórendszerekbe vándorol, mert a különféle félistenekhez vonzódik, ám a félistenek imádatával az ember nem jut el az Istenség Legfelsőbb Személyisége hajlékára, mert ezt egyetlen védikus írás sem támasztja alá. Minden ember a maga szerencséjének a kovácsa. Ebben az emberi életben megkapjuk azt a lehetőséget, hogy megérthessük valódi helyzetünket, s dönthetünk, hogy örökre az univerzumban akarunk-e vándorolni, vagy hazatérünk, vissza Istenhez. Ezt a Bhagavad-gītā (BG 9.3) szintén megerősíti (aprāpya māṁ nivartante mṛtyu-saṁsāra-vartmani ).
A véletlen, mint olyan nem létezik. Amikor egy fa ég az erdőtűzben, s a lángok a hozzá legközelebb álló fát megkímélik, ám egy távolabbi fa meggyullad, az véletlennek tűnik. Ehhez hasonlóan az élőlény látszólag véletlenül kerül különféle testekbe, ám a valóság az, hogy az elméje miatt kapja ezeket. Az elme ide-oda csapongva hol elfogad, hol elutasít valamit, és ennek az elfogadásnak és elutasításnak megfelelően, melyet az elme végez, kapjuk különféle testeinket, noha látszólag véletlenül teszünk szert rájuk. De még ha el is fogadjuk a véletlen elméletét, a testcsere közvetlen oka akkor is az elme izgatottsága.
Megjegyzések az aṁśával kapcsolatban: Ez a fejezet leírja, hogy Kṛṣṇa mint aṁśena jelenik meg, azaz szerves részeivel vagy részleges megnyilvánulásával. Ennek kapcsán Śrīdhara Svāmī azt mondja, hogy Kṛṣṇa száz százalékosan Bhagavān (kṛṣṇas tu bhagavān svayam (SB 1.3.28)). Mi azonban tökéletlenségünk miatt nem vagyunk képesek Kṛṣṇát teljességében értékelni, ezért bármit nyilvánított meg Kṛṣṇa, mialatt a Földön járt, az fenségének csupán részleges megnyilvánulása volt. Ezenkívül Kṛṣṇa teljes kiterjedésével, Baladevával jelent meg. Kṛṣṇa azonban teljes, és nem lehet szó arról, hogy részlegesen jelenik meg. A Vaiṣṇava-toṣaṇīban Śrīla Sanātana Gosvāmī azt mondja, hogy ha elfogadnánk, miszerint Kṛṣṇa részlegesen nyilvánult meg, az ellentmondana a kṛṣṇas tu bhagavān svayam (SB 1.3.28) kijelentésnek. Śrīla Jīva Gosvāmī szerint az aṁśena szó azt jelenti, hogy Kṛṣṇa valamennyi teljes kiterjedésével együtt jelent meg. Az aṁśena viṣṇoḥ szavak nem azt jelentik, hogy Kṛṣṇa Viṣṇu részleges képviselője. Ellenkezőleg: Kṛṣṇa teljességében jelent meg, és részlegesen megnyilvánul a Vaikuṇṭha bolygókon. Más szóval az Úr Viṣṇu az, aki Kṛṣṇa részleges képviselője, és nem Kṛṣṇa a részleges képviselője Viṣṇunak. A Caitanya-caritāmṛta Ādi-līlājának negyedik fejezete rendkívül érthetően elmagyarázza ezt a témát. Śrīla Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura szintén megjegyzi, hogy senki sem adhat teljes leírást Kṛṣṇáról. Bármilyen leírást találunk a Śrīmad-Bhāgavatamban, az csupán részleges magyarázattal szolgál Róla. Végezetül tehát annyit, hogy az aṁśena szó arra utal, hogy az Úr Viṣṇu az, akik Kṛṣṇa részleges képviselője, és nem Kṛṣṇa a részleges képviselője Viṣṇunak.
Śrīla Sanātana Gosvāmī Vaiṣṇava-toṣaṇīja elmagyarázza a dharma-śīlasya szót. A dharma-śīla pontos jelentése „egy tiszta bhakta”. Az igazi dharma a Kṛṣṇa előtti teljes meghódolás (sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja (BG 18.66)). Az igazán vallásos ember az, aki teljesen átadja magát Kṛṣṇának. Ilyen vallásos személyiség volt Parīkṣit Mahārāja. Aki minden más vallásrendszert feladva elfogadja az Úr lótuszlába előtti meghódolás elvét, az valóban dharma-śīla, azaz tökéletesen vallásos.
A nivṛtta-tarṣaiḥ szó arra az emberre utal, akinek nincsenek többé anyagi vágyai (sarvopādhi-vinirmuktam). Az embernek számtalan anyagi vágya lehet a miatt a szennyeződés miatt, amely ebben az anyagi világban éri, de ha megszabadul valamennyitől, akkor nivṛtta-tṛṣṇának nevezik, ami arra utal, hogy nem szomjazik többé anyagi élvezetre. Svāmīn kṛtārtho ’smi varaṁ na yāce (Hari-bhakti-sudhodaya). A materialisták anyagi nyereségre akarnak szert tenni az odaadó szolgálat végzésével, ez azonban nem a szolgálat célja. Az odaadó szolgálat tökéletességét az jelenti, ha valaki teljesen meghódol Kṛṣṇa lótuszlábának, anyagi vágyak nélkül. Aki ily módon meghódol, az már felszabadult. Jīvan-muktaḥ sa ucyate. Aki mindig fáradhatatlanul szolgálja Kṛṣṇát, az éljen bármilyen körülmények között, már ebben az életében felszabadultnak tekinthető. Az ilyen embernek, aki tiszta bhakta, nem kell cserélnie a testét, sőt nincs is anyagi teste, mert már lelkivé vált. Az a vasrúd, amelyet folyamatosan a tűzbe tartunk, végül maga is tűzzé alakul, s minden, amihez hozzáér, megég. A tiszta bhakta ehhez hasonlóan a lelki lét tüzében van, ezért teste cin-maya, azaz lelki, s nem anyagi, mert a tiszta bhaktának semmi más kívánsága nincs azon a transzcendentális vágyon kívül, hogy az Urat szolgálhassa. A negyedik versben az upagīyamānāt szóval találkozunk: nivṛtta-tarṣair upagīyamānāt. Ki énekelne az Úr dicsőségéről, ha nem bhakta? Éppen ezért a nivṛtta-tarṣaiḥ szó egyedül a bhaktára vonatkozik, senki másra. Ezeket a megjegyzéseket tették az olyan ācāryák, mint Vīrarāghava Ācārya és Vijayadhvaja. Ha valaki az odaadó szolgálaton kívül bármi másra vágyik, az csökkenti anyagi vágyaktól való mentességét, de ha mentes minden ilyen vágytól, akkor nivṛtta-tarṣaiḥ-nak nevezik.
Vinā paśu-ghnāt. A paśu szó állatot jelent. Aki állatokat öl, aki paśu-ghna, az nem válhat Kṛṣṇa-tudatossá. Kṛṣṇa-tudatú mozgalmunkban ezért az állatölés szigorúan tilos.
Uttamaśloka-guṇānuvādāt. Az uttamaśloka szó jelentése „aki a jók között a legjobbként híres”. Az Úr minden körülmények között jó. Ez az Ő természetes hírneve. Jósága határtalan, s ezt a jóságát határtalanul alkalmazza. Néha a bhaktára is mondják, hogy uttamaśloka, s ez azt jelenti, hogy nagy lelkesedéssel dicsőíti az Istenség Legfelsőbb Személyiségét vagy az Úr bhaktáit. Az Urat vagy bhaktáit magasztalni ugyanaz, sőt, a bhakták dicsőítése még fontosabb is, mint az Úr közvetlen magasztalása. Narottama dāsa Ṭhākura megmagyarázza ezt a tényt: chāḍiyā vaiṣṇava-sevā, nistāra pāyeche kebā. Senki sem szabadulhat meg az anyagi szennyeződéstől, ha nem végez őszinte szolgálatot Kṛṣṇa bhaktájának.
Bhavauṣadhāt azt jelenti, hogy „az egyetemes gyógyírtól”. A szent nevek éneklése és a Legfelsőbb Úr dicsőítése az egyetemes gyógyír az anyagi élet minden nyomorúságára. Azokat, akik szeretnének kiszabadulni ebből az anyagi világból, mumukṣuknak hívják. Ők képesek felismerni az anyagi élet gyötrelmeit, és az Úr tetteinek magasztalásával megszabadulhatnak minden ilyen nyomorúságtól. Az Úr nevéről, híréről, formájáról, tulajdonságairól és személyes eszközeiről szóló transzcendentális hangvibráció nem különbözik Magától az Úrtól. Éppen ezért az Úr dicsőségének és nevének hangvibrációja örömet okoz a fülnek, s az Úr nevének, formájának és tulajdonságainak abszolút természetét megértve a bhaktát boldogság tölti el. Néha azonban még azok is élvezik az Úr transzcendentális tetteiről szóló kellemes történeteket, akik nem bhakták. Még azok a közönséges emberek is örömmel mesélik a Śrīmad-Bhāgavatamban leírt történeteket, akik nem túlságosan fejlettek a Kṛṣṇa-tudatban. Amikor egy materialista így megtisztul, attól kezdve az Úr dicsőségét hallgatja, és az Úr dicsőségéről beszél. Az Úr kedvteléseinek magasztalása nagyon kellemes a bhakta fülének és szívének, ezért ez a dicsőítés a bhakta számára az eszközt és a célt egyaránt jelenti.
Ebben a világban háromféle ember van: aki már felszabadult, aki próbál felszabadulni, valamint aki az érzéki élvezetbe merül. A három közül az, aki már felszabadult, örökké hallgatja és énekli az Úr szent nevét, mert tökéletesen tudja: az Úr dicsőítése az egyetlen mód arra, hogy transzcendentális helyzetében maradjon. Aki próbál felszabadulni — aki a második csoportba tartozik —, az úgy tekint az Úr szent neve éneklésére és hallására, mint a felszabadulás elérésének folyamatára, és ő is érzi ennek az éneklésnek a transzcendentális boldogságát. A karmīk és az érzékkielégítésben elmerülő emberek szintén örömmel hallanak az Úr kedvteléseiről, például arról, ahogyan a kurukṣetrai csatamezőn harcolt, vagy ahogyan a gopīkkal táncolt Vṛndāvanában.
Az uttamaśloka-guṇānuvāda szó a Legfelsőbb Úr transzcendentális tulajdonságaira utal, például Yaśodā mama és barátai, a tehénpásztorfiúk iránt érzett ragaszkodására, valamint a gopīkkal szemben tanúsított szeretetteljes viselkedésére. Az Úr olyan bhaktáit, mint Yudhiṣṭhira Mahārāja, szintén az uttamaśloka-guṇānuvāda tulajdonság jellemzi. Az anuvāda szó a Legfelsőbb Úr vagy bhaktái tulajdonságainak leírására utal. Amikor valaki e tulajdonságokról beszél, más bhakták szintén érdeklődéssel hallgatják. Minél inkább szeretne hallani valaki ezekről a transzcendentális tulajdonságokról, annál nagyobb transzcendentális örömben van része. Éppen ezért mindenkinek, a mumukṣuknak, a vimuktáknak és a karmīknak is beszélniük és hallaniuk kell az Úr dicsőségéről, s ez mindenkinek a hasznára válik majd.
Noha az Úr transzcendentális tulajdonságainak hangvibrációja mindenki számára egyformán áldásos, különösen azoknak okoz nagy örömet, akik mukták, azaz felszabadultak. A Śrīmad-Bhāgavatam Nyolcadik Énekének harmadik fejezete a huszadik versben azt mondja, hogy a tiszta bhakták, akiknek nincsenek többé anyagi vágyaik, teljesen átadják magukat az Úr lótuszlábának, ezért az Úr szent nevének éneklésével és hallgatásával örökké a gyönyör óceánjába merülnek. E vers szerint az olyan bhaktákat, mint Nārada és Śvetadvīpa többi lakója, mindig úgy láthatjuk, hogy az Úr szent nevét éneklik, mert ettől az énekléstől kívül és belül mindig boldogok. A mumukṣuk, akik a felszabadulásra vágynak, nem függenek az érzékek élvezetétől, hanem egyedül arra koncentrálnak, hogy az Úr szent nevét énekelve felszabaduljanak. A karmīk szeretnek olyan dolgokat alkotni, amelyek kellemesek a fülüknek és a szívüknek, és bár néha szeretnek énekelni és hallani az Úr dicsőségéről, nem teszik ezt nyíltan. A bhakták azonban mindig ösztönösen az Úr tetteiről hallanak, beszélnek, és ezekre emlékeznek, s ez a folyamat teljesen elégedetté teszi őket, még akkor is, ha ezek a témák úgy tűnnek, mintha az érzékkielégítést szolgálnák. Pusztán azzal, hogy az Úr cselekedeteinek transzcendentális elbeszéléseit hallgatta, Parīkṣit Mahārāja felszabadult. Éppen ezért ő śrotramano-’bhirāma volt, azaz a hallás folyamatát magasztalta. Ezt a folyamatot minden élőlénynek el kell fogadnia.
Hogy megkülönböztesse azokat az embereket, akik meg vannak fosztva e transzcendentális boldogságtól, Parīkṣit Mahārāja a virajyeta pumān szavakat használja. A pumān szó bármilyen emberre utalhat, férfira, nőre vagy a kettő között. Testi életfelfogásunk miatt boldogtalanságnak vagyunk kitéve, ám aki nem rendelkezik ilyen testi felfogással, az örömét leli a transzcendentális hallásban és éneklésben. Éppen ezért az az ember, aki teljesen elmerül a testi létfelfogásban, kétségtelenül csak megöli magát azzal, hogy nem ér el semmilyen lelki fejlődést. Az ilyen embert paśu-ghnának nevezik. Különösen azok vannak kizárva a lelki életből, akik állatokra vadásznak, s akiket nem érdekel az Úr szent nevének éneklése és hallgatása. Ezek a vadászok mindig boldogtalanok, ebben az életben ugyanúgy, mint a következőben. Azt mondják ezért, hogy egy vadásznak sem meghalnia, sem élnie nem érdemes, mert számára az élet és a halál egyaránt szenvedéssel jár. Az állatokra vadászó emberek egészen mások, mint a közönséges karmīk, ezért ki vannak zárva a hallás és éneklés folyamatából. Vinā paśu-ghnāt. Nem ízlelhetik meg az Úr szent neve éneklésének és hallgatásának transzcendentális boldogságát.
A mahā-ratha szó nagy hőst jelent, aki egyedül meg tud küzdeni tizenegyezer másik hőssel, az atiratha szó pedig, amellyel az ötödik versben találkozunk, arra utal, aki végtelenül sok ellenséggel fel tudja venni a harcot. A Mahābhārata erről a következőképpen ír:
- ekādaśa-sahasrāṇi
- yodhayed yas tu dhanvinām
- astra-śāstra-pravīṇaś ca
- mahā-ratha iti smṛtaḥ
- amitān yodhayed yas tu
- samprokto ’tirathas tu saḥ
Ezt a leírást találjuk Śrīla Sanātana Gosvāmī Bṛhad-vaiṣṇava-toṣaṇījában.
Māyā-manuṣyasya (SB 10.1.17). Amiatt, hogy yogamāyā befedi (nāhaṁ parkāśaḥ sarvasya yogamāyā-samāvṛtaḥ (BG 7.25)), Kṛṣṇát néha māyā-manuṣyának is nevezik, ami arra utal, hogy noha Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége, úgy jelenik meg, mint egy közönséges ember. Minden félreértés abból származik, hogy yogamāyā eltakarja a közönséges emberek szemét. Az Úr helyzete valójában különbözik az egyszerű ember helyzetétől, mert Ő annak ellenére, hogy látszólag közönséges emberként cselekszik, mindig transzcendentális. A māyā szó kegyre is utal, és néha tudást is jelenthet. Az Úr mindig transzcendentális tudással teljes, ezért bár emberi lényként cselekszik, Ő a teljes tudással rendelkező Istenség Legfelsőbb Személyisége. Eredeti azonosságában Ő māyā irányítója (mayādhyakṣeṇa prakṛtiḥ sūyate sa-carācaram (BG 9.10)), ezért māyā-manuṣyának is nevezhetjük, ami azt jelenti, hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki egy közönséges emberi lény szerepét játssza, noha Ő irányítja mind az anyagi, mind a lelki energiát. Az Úr a Legfelsőbb Személy, Puruṣottama, mivel azonban yogamāyā megtéveszt bennünket, számunkra közönséges embernek látszik. Végső soron azonban yogamāyā az, aki arra készteti még az abhaktát is, hogy megértse: az Úr a Legfelsőbb Személy, Puruṣottama. A Bhagavad-gītāban az Istenség Legfelsőbb Személyisége két kijelentésével találkozunk. A bhaktáknak az Úr azt mondja:
- teṣāṁ satata-yuktānāṁ
- bhajatāṁ prīti-pūrvakam
- dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ
- yena mām upayānti te
„Akik szüntelen odaadással és szeretettel szolgálnak Engem, azoknak megadom azt az értelmet, amellyel eljuthatnak Hozzám.” (BG 10.10) Így tehát annak a bhaktának, aki akarja, az Úr megadja azt az intelligenciát, amellyel megértheti Őt, s hazatérhet, vissza Istenhez. Másoknak, az abhaktáknak az Úr azt mondja: mṛtyuḥ sarva-haraś cāham (BG 10.34). „Én vagyok a mindent elrabló, elkerülhetetlen halál.” Egy olyan bhaktának, mint Prahlāda Mahārāja, élvezetet okoznak az Úr Nṛsiṁhadeva tettei, ellenben az abhaktákra, amilyen Prahlāda apja, Hiraṇyakaśipu volt, a halál vár az Úr Nṛsiṁhadeva jelenlétében. Az Úr tehát kétféleképpen cselekszik: vannak, akiket az ismétlődő születés és halál útjára küld, míg másokat hazaküld, vissza Istenhez.
A kāla szó, amely feketét jelent, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa színére utal. Az Úr Kṛṣṇa és az Úr Rāmacandra, akik mindketten feketés színűek, felszabadítják bhaktáikat, és transzcendentális boldogsággal áldják meg őket. Azok között, akiknek anyagi testük van, néha akad olyan ember, aki akkor hal meg, amikor akar. Az ilyen ember számára szinte nem létezik a halál, hiszen senki sem akar meghalni. Bhīṣmadeva rendelkezett ezzel a hatalommal, ám ennek ellenére az Úr legfelsőbb akaratából könnyedén meghalt az Úr jelenlétében. Sok olyan démon is volt, akinek semmi reménye sem volt a felszabadulásra, de az Úr legfelsőbb akaratából Kaṁsa mégis felszabadult. Kaṁsáról nem is beszélve még Pūtanā is üdvözült, és ugyanarra a szintre került, mint az Úr anyja. Parīkṣit Mahārāja ezért nagyon vágyott rá, hogy halljon az Úrról, aki olyan felfoghatatlan tulajdonságokkal rendelkezik, melyek által bárkinek megadhatja a felszabadulást. Halálához közeledvén Parīkṣit Mahārāját minden bizonnyal érdekelte a felszabadulása. Amikor az Úr, egy ilyen nagy és kimagasló személyiség közönséges emberi lényként viselkedik, holott felfoghatatlan tulajdonságokkal rendelkezik, viselkedését māyānak nevezik. Ezért mondják az Úrról, hogy māyā-manuṣya. Ez Śrīla Jīva Gosvāmī véleménye. A mu szó muktit, azaz felszabadulást jelent, ku pedig arra utal, ami rossz vagy rendkívül visszataszító. A muku szó így az Istenség Legfelsőbb Személyiségére utal, aki megmenti az embert az anyagi létezés szörnyű állapotától. Az Urat azért nevezik Mukundának, mert nem csupán kiszabadítja a bhaktát az anyagi létből, de a szereteten és szolgálaton keresztül tapasztalt transzcendentális boldogságot is felkínálja neki.
A Keśava szóban a ka Brahmāt jelenti, az īśa pedig az Úr Śivára utal. Transzcendentális tulajdonságaival az Istenség Legfelsőbb Személyisége az Úr Brahmāt és az Úr Mahādevát, Śivát is elbűvöli, ezért Keśavának hívják. Ez Sanātana Gosvāmī véleménye Vaiṣṇava-toṣaṇī című kommentárjában.
A Bhāgavatam elmondja, hogy a félistenek Tri-nayana, az Úr Śiva társaságában mindannyian a tejóceán partjára mentek, és a Puruṣa-sūkta elnevezésű mantrával felajánlották imáikat. Ebből a kijelentésből megérthetjük, hogy a félistenek nem fordulhatnak közvetlenül az Úr Viṣṇuhoz, aki a tejóceánon fekszik, és nem léphetnek be birodalmába. Ezt a Mahābhārata Mokṣa-dharma része, valamint a Śrīmad-Bhāgavatam következő fejezete is egyértelműen kijelenti. Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének Golokán van az otthona (goloka-nāmni nija-dhāmni tale ca tasya). Az Úr Kṛṣṇától ered a catur-vyūha, a négyszeres kiterjedés: Saṅkarṣaṇa, Aniruddha, Pradyumna és Vāsudeva. Megszámlálhatatlan brahmāṇḍa van, amelyek mind Kāraṇodakaśāyī Viṣṇu pórusaiból áradnak ki, s minden egyes brahmāṇḍában van egy Garbhodakaśāyī Viṣṇu, aki Aniruddha részleges kiterjedése. Aniruddha Pradyumna részleges kiterjedése, akinek részleges képviselője Kṣīrodakaśāyī Viṣṇu, valamennyi élőlény Felsőlelke. E Viṣṇu-kiterjedések különböznek Kṛṣṇától, aki Goloka Vṛndāvanában él. Amikor azt olvassuk, hogy a félistenek a Puruṣa-sūktát énekelve imáikat ajánlották az Úrnak, ez arra utal, hogy a bhakti imáit kimondva tették Őt elégedetté.
A vṛṣākapi szó az Úrra utal, aki minden szempontból elégedetté teszi bhaktáját, és megszabadítja minden anyagi aggodalomtól. A vṛṣa szó az olyan vallásos tevékenységekre utal, mint az áldozatok. Az Úr az áldozatok elvégzése nélkül is a mennyei bolygók legnagyobb kényelmét élvezheti. Az a kijelentés, miszerint Puruṣottama, Jagannātha fog megjelenni Vasudeva házában, különbséget tesz az Istenség Legfelsőbb Személyisége és a közönséges emberek között. Az az állítás, hogy személyesen jelent meg, arra utal, hogy nem teljes kiterjedését küldte el. A priyārtham szó azt mutatja, hogy az Úr azért jelent meg, hogy örömet okozzon Rukmiṇīnek és Rādhārāṇīnak. A priyā szó jelentése: „a legszeretettebb”.
Magyarázatában Śrī Vīrarāghava Ācārya még egy verset elfogad a huszonharmadik vers után:
- ṛṣayo ’pi tad-ādeśāt
- kalpyantāṁ paśu-rūpiṇaḥ
- payo-dāna-mukhenāpi
- viṣṇuṁ tarpayituṁ surāḥ
„Ó, félistenek! Viṣṇu parancsára még a nagy bölcsek is megjelentek tehenek és borjak alakjában, hogy tejükkel elégedetté tegyék az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.”
Rāmānujācārya néha śaktyāveśa-avatārának tekinti Baladevát, de Śrīla Jīva Gosvāmī elmagyarázza, hogy Baladeva Kṛṣṇa kiterjedése, Baladeva része pedig Saṅkarṣaṇa. Noha Baladeva azonos Saṅkarṣaṇával, Ő Saṅkarṣaṇa eredete. Éppen ezért a svarāṭ szó használata arra vonatkozik, hogy Baladeva mindig saját függetlenségében létezik, valamint arra is utal, hogy Baladeva a létezés anyagi felfogása fölött áll. Māyā nem bűvölheti Őt el, de mivel teljesen független, lelki hatalma révén ott jelenik meg, ahol csak akar. Māyā teljes mértékben az Úr irányítása alatt áll. Amiatt, hogy az Úr megjelenésében az anyagi energia és yogamāyā keverednek egymással, ekānaṁśānak nevezik őket. Az ekānaṁśā szót néha úgy értelmezik, hogy jelentése „megkülönböztetés nélküli”. Saṅkarṣaṇa és Śeṣa-nāga azonosak egymással. Yamunādevī kijelenti: „Ó, Rāma, ó, erős karú Ura a világnak, aki egyetlen teljes kiterjedésed révén az egész univerzumba kiterjedtél, Téged lehetetlen teljes mértékben megérteni!” Az ekāṁśā szó éppen ezért Śeṣa-nāgára vonatkozik. Más szóval Baladeva pusztán részleges kiterjedése révén az egész univerzumot fenntartja.
A kāryārthe szó arra utal, aki magához vonzotta Devakī magzatát, és megtévesztette Yaśodā anyát. Ezek a kedvtelések rendkívül bensőségesek. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége utasította yogamāyāt, hogy tévessze meg társait kedvtelései során, és zavarja meg az olyan démonokat is, mint Kaṁsa. Ahogyan korábban olvashattuk, yogamāyāṁ samādiśat. Hogy az Urat szolgálja, yogamāyā mahāmāyāval együtt jelent meg. Mahāmāyā arra utal, „aki az egész anyagi világot megtéveszti”: yayā sammohitaṁ jagat. Ebből az állításból kiderül, hogy yogamāyā részleges kiterjedésében mahāmāyāvá válik, és illúziót bocsát a feltételekhez kötött lelkekre. Más szóval tehát az egész teremtés két részre osztható: egy transzcendentális vagy lelki, illetve egy anyagi részre. Yogamāyā irányítja a lelki világot, és részleges kiterjedése révén, mahāmāyāként az anyagi világot tartja kézben. A Nārada-pañcarātra azt mondja, hogy mahāmāyā yogamāyā részleges kiterjedése. Egyértelműen kijelenti, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének egy energiája van, melyet néha Durgānak neveznek. A Brahma-saṁhitā azt mondja: chāyeva yasya bhuvanāni bibharti durgā. Durgā nem különbözik yogamāyātól. Amikor valaki helyesen megérti, kicsoda Durgā, azonnal felszabadul, mert Durgā eredetileg a lelki energia, a hlādinī-śakti, akinek kegyéből az ember rendkívül könnyen megértheti az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Rādhā kṛṣṇa-praṇaya-vikṛtir hlādinī-śaktir asmād. A mahāmāyā-śakti azonban eltakarja yogamāyāt, ezért befedő energiának nevezik. Ez a befedő energia téveszti meg az egész világot (yayā sammohitaṁ jagat). Végezetül elmondhatjuk, hogy a feltételekhez kötött lelkek megtévesztése és a bhakták felszabadítása egyaránt yogamāyā feladatai közé tartozik. Az, hogy Devakī magzata máshová került, és az, hogy Yaśodā anyát mély álomban tartotta, egyaránt yogamāyā műve volt — mahāmāyānak nincs hatalma az ilyen bhakták fölött, mert ők örökké felszabadult helyzetben vannak. Mahāmāyā a felszabadult lelkeket vagy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét nem képes irányítani, Kaṁsát azonban megtévesztette. Amikor yogamāyā felfedte magát Kaṁsa előtt, azt valójában mahāmāyā tette, s nem yogamāyā. Yogamāyā rá sem tud nézni olyan szennyezett emberekre, mint Kaṁsa, vagy meg sem tudja érinteni őket. A Caṇḍīban, a Mārkaṇḍeya Purāṇa tizenegyedik fejezetében Mahāmāyā így szól: „Vaivasvata Manu idején a huszonnyolcadik yugában Yaśodā leányaként fogok megszületni, és Vindhyācala-vāsinī néven fognak ismerni.”
A két māyā — yogamāyā és mahāmāyā — közötti különbséget a következőképpen írhatjuk le: Kṛṣṇa rāsa-līlāja a gopīkkal, valamint a gopīk illúziója férjeikkel, apósaikkal és többi rokonukkal kapcsolatban yogamāyā elrendezése volt, melyben mahāmāyā hatása nem érvényesült. A Bhāgavatam alapos bizonyítékkal szolgál erre, amikor egyértelműen kijelenti: yogamāyām upāśritaḥ. Másrészt azonban voltak olyan asurák, Śālvával az élen, valamint olyan kṣatriyák, mint Duryodhana, akik annak ellenére sem végezhettek odaadó szolgálatot, hogy láthatták Kṛṣṇa hordozóját, Garuḍát és az kozmikus formát, és akik nem értették meg, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ez szintén illúzió volt, ám ezt mahāmāyā idézte elő. Éppen ezért arra a következtetésre kell jutnunk, hogy azt a māyāt, amely eltávolítja az embert az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől, jaḍamāyānak hívják, a másik māyānak pedig, aki a transzcendentális síkon működik, yogamāyā a neve. Amikor Varuṇa elvitte Nanda Mahārāját, Nanda Mahārāja látta Kṛṣṇa fenségét, ennek ellenére úgy gondolt Kṛṣṇára, mint fiára. A lelki világban a szülői szeretetnek ezeket az érzelmeit yogamāyā idézi elő, és nem jaḍamāyā, azaz mahāmāyā. Ez Śrīla Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura véleménye.
Śūrasenāṁś ca. Śūrasena Kārtavīryārjuna fia volt, és azokat az országokat, melyek fölött uralkodott, szintén Śūrasenának nevezték. Ezt Sanātana Gosvāmī jegyezte meg Vaiṣṇava-toṣaṇī című szövegmagyarázatában.
Mathurāt illetően a következő idézettel találkozunk:
- mathyate tu jagat sarvaṁ
- brahma-jñānena yena vā
- tat-sāra-bhūtaṁ yad yasyāṁ
- mathurā sā nigadyate
Amikor egy önmegvalósított lélek transzcendentális helyzetében cselekszik, helyzetét Mathurānak nevezik. Más szóval, amikor valaki a bhakti-yoga folyamatát végezve cselekszik, bárhol élhet, valójában Mathurāban, Vṛndāvanában él. Az odaadás Kṛṣṇa, Nanda Mahārāja fia iránt minden tudás lényegét alkotja, és bárhol nyilvánul meg ez a tudás, azt Mathurānak hívják. Amikor valaki minden más módszert kizárva a bhakti-yogában szilárdul meg, helyzetét szintén Mathurānak nevezik. Yatra nityaṁ sannihito hariḥ: annak a helynek, ahol Hari, az Istenség Legfelsőbb Személyisége él örökké, Mathurā a neve. A nitya szó az örökkévalóságra utal. A Legfelsőbb Úr örökkévaló, és otthona szintén az. Goloka eva nivasaty akhilātma-bhūtaḥ. Noha az Úr mindig otthonában, Goloka Vṛndāvanában tartózkodik, teljességében jelen van mindenhol. Ez azt jelenti, hogy amikor a Legfelsőbb Úr alászáll a világban, eredeti otthona nem marad üresen, mert az Úr képes arra, hogy eredeti otthonában maradjon, s ezzel egy időben alászálljon Mathurāban, Vṛndāvanában, Ayodhyāban és más helyeken is. Valójában nincs szüksége arra, hogy alászálljon, hiszen már jelen van: csupán megnyilvánítja Magát e helyeken.
Śrīla Śukadeva Gosvāmī tātának, szeretett fiának szólította Parīkṣit Mahārāját, s ez a Śukadeva Gosvāmī szívében jelen lévő szülői érzelmeknek volt köszönhető. Amiatt, hogy Kṛṣṇa hamarosan megérkezik, mint Vasudeva és Devakī fia, szülői szeretetében Śukadeva Gosvāmī tātának, „kedves fiam”-nak nevezte Parīkṣit Mahārāját.
A Viśva-kośa értelmező szótár a következő magyarázatot fűzi a garbha szóhoz: garbho bhrūṇe arbhake kukṣāv ity ādi. Amikor Kaṁsa épp azon volt, hogy megölje Devakīt, Vasudeva a sāma és bheda taktikájával akarta eltéríteni szándékától. A sāma szó megbékítést jelent. Vasudeva úgy akarta megbékíteni Kaṁsát, hogy kapcsolatairól, nyereségéről, jólétéről, azonosságáról és dicsőségéről beszélt neki. Az erre az öt érdekre történő hivatkozás alkotja a sāmát, azt pedig, amikor Vasudeva a két helyzetben — ebben az életben és a következőben — uralkodó félelemről beszélt, bhedának nevezik. Vasudeva tehát a sāmát és a bhedát egyaránt alkalmazta, hogy megnyugtassa Kaṁsát. Kaṁsa tulajdonságainak magasztalása dicsőítés volt, amikor pedig a bhoja-vaṁśa sarjaként dicsérte, azzal a sambandhāra, kapcsolataira hivatkozott. Amikor azt mondta neki, hogy „a nővéred”, azzal azonosságára utalt. Amikor arról beszélt, hogy a nők megölése megkérdőjelezi az ember hírnevét és jólétét, valamint amikor félelmet akart benne kelteni attól a bűnös tettől, hogy megölje saját húgát annak esküvőjén, az a bheda egyik aspektusa volt. A Bhoja-dinasztia azokat jelenti, akiket egyedül az érzékkielégítés érdekelt, s akik éppen ezért nem voltak túlságosan előkelőek. A bhoja szónak egy másik jelentése „harc”. Mindez arra utalt, hogy Kaṁsa rossz hírbe fog keveredni. Amikor Vasudeva dīna-vatsalának nevezte Kaṁsát, ez különlegesen nagy dicséret volt. Kaṁsa állami bevételként borjakat fogadott el szegény alattvalóitól, ezért dīna-vatsalának nevezték. Vasudeva nagyon jól tudta, hogy Devakīt erőszakkal nem mentheti meg a fenyegető veszedelemtől. Devakī valójában Kaṁsa nagybátyjának leánya volt, ezért Vasudeva suhṛtnak nevezi, ami rokont jelent. A śāstra kijelenti, hogy Kaṁsa azért tántorodott vissza közeli rokona, Devakī megölésétől, mert ha megölte volna, hatalmas harc vette volna kezdetét a család többi tagja között. Kaṁsa tartózkodott attól, hogy ilyen nagy veszedelmet, családi háborút idézzen elő, mert ez sok ember életébe került volna.
Hajdanán egy Kālanemi nevű asurának volt hat fia: Haṁsa, Suvikrama, Krātha, Damana, Ripurmardana és Krodhahantā. Ṣaḍ-garbhákként, azaz a hat garbhaként ismerték őket, s mindannyian egyformán hatalmasak voltak, valamint jól ismerték a hadviselés tudományát. A ṣaḍ-garbhák elhagyták nagyapjuk, Hiraṇyakaśipu társaságát, és nagy lemondásokat végeztek, hogy örömet okozzanak az Úr Brahmānak, aki aztán elégedett lévén beleegyezett, hogy megad nekik bármilyen áldást, amire csak vágynak. Amikor az Úr Brahmā megkérdezte tőlük, mit szeretnének, a ṣaḍ-garbhák így szóltak: „Kedves Úr Brahmā! Ha áldást akarsz nekünk adni, áldj meg bennünket azzal, hogy soha egyetlen félisten, mahā-roga, yakṣa, gandharva-pati, siddha, cāraṇa vagy emberi lény se tudjon elpusztítani bennünket, sem azok a nagy bölcsek, akik tökéletesen végzik vezekléseiket és lemondásaikat.” Brahmā megértette szándékukat, és teljesítette, amit kívántak. Amikor azonban Hiraṇyakaśipu megtudta, mi történt, rettentően megharagudott unokáira. „Elhagytátok a társaságomat, s elmentetek, hogy az Úr Brahmāt imádjátok! — mondta. — Nem szeretlek többé benneteket! Megpróbáltatok megmenekülni a félistenek kezétől, de én megátkozlak benneteket: apátok Kaṁsaként fog megszületni, s mindnyájatokat megöl majd, mert Devakī fiaiként jöttök majd a világra!” E miatt az átok miatt Hiraṇyakaśipu unokáinak meg kellett születniük Devakī méhéből, akiket aztán Kaṁsa elpusztított, noha annak idején az apjuk volt. Ezt a leírást a Hari-vaṁśa Viṣṇu-parvájának második fejezetében találjuk meg. A Vaiṣṇava-toṣaṇī magyarázatai szerint Devakī Kīrtimān nevű fia a harmadik inkarnáció volt. Első megtestesülésében Smaraként ismerték, és Marīci fia volt, később pedig Kālanemi fia lett. Erről a történelmi leírások említést tesznek.
A Madhvācārya-sampradāya, melyet Vijayadhvaja Tīrtha képvisel, még egy verset hozzávesz a Śrīmad-Bhāgavatam e fejezetéhez. Ez a vers a következő:
- atha kaṁsam upāgamya
- nārado brahma-nandanaḥ
- ekāntam upasaṅgamya
- vākyam etad uvāca ha
atha — ily módon; kaṁsam — Kaṁsának; upāgamya — miután elment; nāradaḥ — a nagy bölcs, Nārada; brahma-nandanaḥ — aki Brahmā fia; ekāntam upasaṅgamya — miután elment egy rendkívül félreeső helyre; vākyam — a következő utasítást; etat — ezt; uvāca — mondta; ha — a múltban.
Fordítás: „Ezek után Nārada, az Úr Brahmā fia, aki Brahmā elméjéből született, Kaṁsához ment, s egy félreeső helyen elmondta neki a következő híreket:”
A nagy szent, Nārada alászállt a mennyei bolygókról Mathurā erdejébe, és elküldte hírnökét Kaṁsához. Amikor a hírnök Kaṁsa elé járult, s hírül adta neki Nārada érkezését, Kaṁsa, az asurák vezére nagyon boldog volt, és azonnal elhagyta palotáját, hogy fogadja Nāradát, aki sugárzott, mint a nap, olyan hatalmas volt, mint a tűz, és a bűnnek még az árnyéka sem szennyezte. Kaṁsa vendégének tekintette Nāradát. Tiszteletteljes hódolatát ajánlotta neki, és arany ülőhellyel kínálta, amely úgy ragyogott, mint a nap. Nārada a mennyek királyának barátja volt, ezért így szólt Kaṁsához, Ugrasena fiához: „Drága hősöm! Elégedetté tettél az illő fogadtatással, ezért elmondok neked egy bensőséges titkot. Miközben Nanda-kānanából a Caitraratha erdőn keresztül idefelé igyekeztem, láttam, hogy a félistenek nagy találkozót rendeztek. A félistenek egészen a Sumeru Parvatáig követtek. Sok szent helyen áthaladtunk, s végül megpillantottuk a szent Gangeszt. Amikor az Úr Brahmā a többi félistennel tanácskozott a Sumeru-hegy tetején, én is jelen voltam húros hangszeremmel, a vīṇāval együtt. Megsúgom neked, hogy a találkozót egyedül azért hívták össze, hogy eltervezzék, hogyan öljék meg az asurákat, veled az élen. Van egy húgod, Devakī. Az ő nyolcadik fia fog végezni veled.” (Lásd: Hari-vaṁśa, Viṣṇu-parva, 1.2-16)
Senki sem hibáztathatja Nāradajīt azért, hogy Devakī fiainak megölésére biztatta Kaṁsát. A szent Nārada mindig az emberi társadalom jóakarója, és azt akarta, hogy amint lehet, szálljon alá az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa ebbe a világba, hogy a félistenek társadalma elégedett legyen, s mind láthassák, hogyan végez Kṛṣṇa Kaṁsával és barátaival. Kaṁsa is megszabadul majd gyalázatos tetteitől, s ez szintén nagy örömére szolgál majd a félisteneknek és követőiknek. Śrīla Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy Nārada Muni néha olyan dolgokat tett, amelyek a félisteneknek és a démonoknak egyaránt az áldására váltak. Magyarázatában Śrī Vīrarāghava Ācārya ehhez a témához a következő fél verset tette hozzá: asurāḥ sarva evaita lokopadrava-kāriṇaḥ. Az asurák mindig zavaró elemek az emberi társadalomban.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad-Bhāgavatam Tizedik Énekének első fejezetéhez, melynek címe: „Az Úr Kṛṣṇa megjelenése: Bevezetés”