HU/SB 10.2.18
18. VERS
- tato jagan-maṅgalam acyutāṁśaṁ
- samāhitaṁ śūra-sutena devī
- dadhāra sarvātmakam ātma-bhūtaṁ
- kāṣṭhā yathānanda-karaṁ manastaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
tataḥ—ezután; jagat-maṅgalam—áldás minden élőlényre, a teremtés minden univerzumában; acyuta-aṁśam—az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki sohasem veszít hat fenségéből, amelyek mind jelen vannak valamennyi teljes kiterjedésében; samāhitam—teljes mértékben átkerült; śūra-sutena—Vasudeva, Śūrasena fia által; devī—Devakīdevī; dadhāra—vitte; sarva-ātmakam—mindenki Legfelsőbb Lelke; ātma-bhūtam—minden ok oka; kāṣṭhā—kelet; yathā—ahogy; ānanda-karam—a gyönyörteli (hold); manastaḥ—az elmébe kerülve.
FORDÍTÁS
Ezután teljes kiterjedései kíséretében és fensége teljében az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki a legnagyobb áldást hozza az egész univerzumra, Vasudeva elméjéből Devakī elméjébe került. Vasudeva ezzel felavatta Devakīt, aki amiatt, hogy az Úr Kṛṣṇát, mindenki eredeti tudatát, minden ok okát hordozta szíve mélyén, éppúgy megszépült, mint ahogyan a keleti égtáj válik csodálatossá a kelő holdtól.
MAGYARÁZAT
A manastaḥ szó arra utal, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége Vasudeva elméjének vagy szívének mélyéből Devakī szíve mélyére került. Alaposan meg kell jegyeznünk, hogy az Úr nem az emberi lényekre jellemző módon került Devakī szívébe, hanem dīkṣā, avatás útján. Ez a vers tehát az avatás fontosságáról is említést tesz. Ha valaki nem egy olyan megfelelő személytől kap avatást, aki mindig a szívében hordozza az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, nem tehet szert arra a képességre, hogy az Istenség Személyiségét ő maga is a szívébe zárja.
Az acyutāṁśam szót azért használja ez a vers, mert az Istenség Legfelsőbb Személyisége ṣaḍ-aiśvarya-pūrṇa, azaz a gazdagság, az erő, a hírnév, a tudás, a szépség és a lemondás fenséges kincseivel teljes. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége sohasem válik meg személyes kincseitől. A Brahma-saṁhitā (5.39) kijelenti: rāmādi-mūrtiṣu kalā-niyamena tiṣṭhan, az Úrral mindig ott van valamennyi teljes kiterjedése is, például Rāma, Nṛsiṁha és Varāha. Az acyutāṁśam szót tehát kifejezetten azért használja ez a vers, hogy jelezze: az Úr mindig teljes kiterjedéseivel és fenségeivel együtt létezik. Nincs szükség arra, hogy mesterségesen gondoljunk az Úrra, úgy, ahogyan a yogīk teszik. Dhyānāvasthita-tad-gatena manasā paśyanti yaṁ yoginaḥ (SB 12.13.1). A yogīk az elméjükben meditálnak a Legfelsőbb Személyen. Egy bhakta számára azonban az Úr jelen van, s jelenlétére pusztán rá kell ébrednie a hiteles lelki tanítómestertől kapott avatáson keresztül. Az Úrnak nem volt szüksége arra, hogy Devakī méhében éljen, hiszen jelenléte a szívében elegendő volt ahhoz, hogy Devakī kihordja Őt. Ez a vers megtiltja azt a gondolkodást, miszerint Kṛṣṇát Vasudeva nemzette Devakī méhében, és Devakī a gyermeket a méhében hordta.
Amikor Vasudeva az Istenség Legfelsőbb Személyisége testét hordozta szívében, olyannak látszott, mint a ragyogó nap, melynek fényes sugarai a közönséges ember számára elviselhetetlenek és perzselőek. Az Úr teste Vasudeva tiszta, szennyezetlen szívében nem különbözik Kṛṣṇa eredeti testétől. Bárhol jelenik meg Kṛṣṇa teste — különösen pedig a szívben —, azt dhāmának nevezik. Ez a szó nemcsak Kṛṣṇa formájára, de nevére, tulajdonságaira és személyes tartozékaira is utal. Minden egyidejűleg nyilvánul meg.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége teljes energiákkal rendelkező örök teste így Vasudeva elméjéből Devakī elméjébe került, éppen úgy, ahogyan a lemenő nap sugarai festik meg a keleten felkelő teliholdat.
Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége Vasudeva testéből Devakī testébe került. A közönséges élőlényt megkötő feltételek Rá nem voltak hatással. Tudnunk kell, hogy amikor Kṛṣṇa jelen van, minden olyan teljes kiterjedése, mint Nārāyaṇa, és valamennyi olyan inkarnáció, mint az Úr Nṛsiṁha és Varāha Vele tartanak, és egyikükre sincsenek hatással az anyagi lét feltételei. Devakī így az Istenség Legfelsőbb Személyisége hajléka lett, aki egyetlen, második nélkül, s aki minden teremtés oka. Az Abszolút Igazság otthonává vált, mivel azonban Kaṁsa házában élt, olyannak tűnt, mint az elfojtott tűz, vagy mint a rossz célra használt műveltség. Amikor a tüzet egy edény falai zárják el, vagy egy edényben lángol, ragyogó sugarait nem becsüljük sokra. A rossz célra használt tudásnak, amely nem az emberek javát szolgálja, szintén nincs nagy értéke. Devakī Kaṁsa palotájának börtönfalai között élt, és senki sem láthatta transzcendentális szépségét, melyet az okozott, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége fogant meg benne.
E vershez fűzött magyarázatában Śrīla Vīrarāghava Ācārya azt írja: vasudeva-devakī-jaṭharayor hṛdayayor bhagavataḥ sambandhaḥ. Amikor a Legfelsőbb Úr Vasudeva szívéből Devakī méhébe költözött, az egy rendkívül bensőséges kapcsolat volt.