HU/SB 2.1.15
15. VERS
- anta-kāle tu puruṣa
- āgate gata-sādhvasaḥ
- chindyād asaṅga-śastreṇa
- spṛhāṁ dehe ’nu ye ca tam
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
anta-kāle—az élet végső szakaszában; tu—de; puruṣaḥ—egy személy; āgate—megérkezve; gata-sādhvasaḥ—nem fél a haláltól; chindyāt—el kell vágni; asaṅga—mentes a ragaszkodástól; śastreṇa—a fegyverével; spṛhām—minden vágy; dehe—az anyagi tabernákulummal kapcsolatban; anu—hozzá tartozó; ye—mindazok; ca—is; tam—ők.
FORDÍTÁS
Élete végén az embernek bátornak kell lennie, hogy ne féljen a haláltól. Meg kell szüntetnie ragaszkodását az anyagi testhez és mindahhoz, ami a testtel kapcsolatos, valamint minden vágyát, amely ebből fakad.
MAGYARÁZAT
A durva materializmusban az az ostobaság, hogy hívei azt gondolják, véglegesen letelepedhetnek ebben a világban, noha biztos tény, hogy itt mindentől meg kell válniuk, amit az értékes emberi energia létrehozott. Azok az ostoba államférfiak, tudósok, filozófusok stb., akik nem tudnak a szellemi lélekről, azt gondolják, hogy ez a néhány évnyi élet minden, s hogy a halál után nincs semmi. Ez a szegényes tudás még a világ úgynevezett tanult köreiben is elpusztítja az emberi energia vitalitását, és a rettenetes eredményt saját bőrünkön tapasztalhatjuk. Az ostoba materialistákat azonban mégsem érdekli, mi történik majd a következő életükben. A Bhagavad-gītā bevezető tanítása az, hogy tudnunk kell: az egyéni élőlény azonossága még a jelenlegi test — amely nem más, mint egy külső öltözet — halálakor sem vész el. Ahogyan az ember levet egy régi ruhát, úgy cseréli testét az egyéni élőlény, s e testcserét nevezik halálnak. A halál tehát az a folyamat, melynek során jelen életünk végén testet cserélünk. Az okos embernek fel kell készülnie erre, és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a lehető legjobb testhez jusson következő életében. A legjobb test a lelki test, melyet azok kapnak meg, akik visszatérnek Isten királyságába vagy eljutnak Brahman birodalmába. E Második Ének második fejezete bővebben is kifejti majd ezt a témát. Ami azonban a test cseréjét illeti, az embernek most kell felkészülnie következő életére. Az ostoba emberek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a jelenlegi, ideiglenes életnek, s így ostoba vezetőik a testre és a testtel kapcsolatos dolgokra terelik a figyelmüket. A testtel kapcsolatos dolgok nemcsak a testre terjednek ki, hanem a családra, a feleségre, a gyerekekre, a társadalomra, az országra és számtalan más dologra is, amelyeknek mind vége, amikor az élet véget ér. Halála után az ember mindent elfelejt jelenlegi testi kapcsolatairól — egy keveset tapasztalhatunk ebből éjszaka, amikor alszunk. Ilyenkor elfelejtkezünk testünkről és mindarról, ami a testtel kapcsolatos, bár ez a felejtés átmeneti, csupán pár óráig tart. A halál nem más, mint néhány hónapos alvás, hogy kifejlesszünk egy másik testi börtönt, amelyet a természet törvénye ró ki ránk vágyaink alapján. Az embernek csak meg kell változtatnia vágyát jelenlegi testében — ehhez azonban gyakorlásra van szükség. Ez a gyakorlás bármikor elkezdődhet az élet során, még néhány másodperccel a halál előtt is, az általános folyamat azonban az, hogy az ember egészen fiatal korától, brahmacārī életétől kezdve képzést kap, majd fokozatosan halad a gṛhastha, a vānaprastha és a sannyāsa életrendek felé. Azt az intézményt, amely megadja ezt a képzést, varṇāśrama-dharmának vagy sanātana-dharmának hívják, s ez az emberi élet tökéletesítésének legjobb útja. Az embernek ezért ötvenévesen — ha nem korábban — le kell mondania a ragaszkodásról, amely a családhoz, a társadalomhoz, a politikai élethez fűzi, a vānaprastha és a sannyāsa āśramákban kapott nevelés pedig felkészíti majd a következő életre.
Az ostoba materialisták, akik a köznép vezetőinek adják ki magukat, rendkívül ragaszkodnak a családi élethez. Meg sem próbálják elvágni ezt a kapcsolatot, így áldozatul esnek a természet törvényeinek, s újra egy durva anyagi testet kapnak, tetteiknek megfelelően. Ezeket az ostoba vezetőket lehet, hogy némi tisztelet övezi életük végén, de ez nem jelenti azt, hogy rájuk nem vonatkoznak a természet törvényei, amelyek kezét-lábát megkötözik minden embernek. A legjobb tehát, ha önként feladjuk a családi kapcsolatokat azáltal, hogy a család, a társadalom, az ország és a többi, ehhez kapcsolódó dolog iránti ragaszkodásunkat az Úr odaadó szolgálatához való ragaszkodássá alakítjuk át. Azt olvashatjuk ebben a versben, hogy az embernek meg kell szabadulnia a családi ragaszkodás összes vágyától. Esélyt kell adnunk a magasabb rendű vágyaknak — másként nincs lehetőségünk arra, hogy ezeket a beteges vágyakat feladjuk. A vágy elválaszthatatlan az élőlénytől. Az élőlény örök, így természetes vágyai szintén örök vágyak. Nem tudunk tehát megszabadulni a vágyakozástól, de megváltoztathatjuk annak tárgyát. Ki kell fejlesztenünk magunkban a vágyat arra, hogy hazatérjünk, vissza Istenhez, s ezzel az anyagi javakra, tiszteletre és népszerűségre irányuló vágyaink az odaadó szolgálat fejlődésének arányában automatikusan csökkenni fognak. Az élőlény feladata a szolgálat, s vágyai e szolgáló attitűd körül összpontosulnak. Egy államfőtől kezdve egészen a jelentéktelen utcai koldusig mindenki valamilyen szolgálatot végez másoknak. E szolgálatkész hozzáállás tökéletességét csupán akkor érjük el, ha anyagiból lelkivé tesszük, vagyis a sátán helyett Istent szolgáljuk.