HU/SB 2.6.23
23. VERS
- yadāsya nābhyān nalinād
- aham āsaṁ mahātmanaḥ
- nāvidaṁ yajña-sambhārān
- puruṣāvayavān ṛte
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
yadā—akkor; asya—Övé; nābhyāt—a hasából; nalināt—a lótuszvirágtól; aham—én; āsam—megszülettem; mahā-ātmanaḥ—a nagy személynek; na avidam—nem tudtam; yajña—áldozati; sambhārān—hozzávalók; puruṣa—az Úrnak; avayavān—saját testének részei; ṛte—kivéve.
FORDÍTÁS
Amikor az Úr [Mahā Viṣṇu], a hatalmas személyiség hasán nyíló lótuszvirágon megszülettem, a hatalmas Istenség Személyisége testrészein kívül semmim nem volt, amivel áldozatokat mutathattam volna be.
MAGYARÁZAT
Az Úr Brahmāt, a kozmikus megnyilvánulás teremtőjét Svayambhūként ismerik, ami annyit jelent, hogy apa és anya nélkül született. Az élő teremtmény általában egy hím apa és egy nőstény anya szexuális kapcsolatának eredményeként születik, de Brahmā, az elsőszülött élőlény az Úr Kṛṣṇa teljes kiterjedése, Mahā-Viṣṇu hasából kihajtó lótuszvirágon jött a világra. Az Úr hasán nyíló lótuszvirág az Úr testéhez tartozik. Brahmā ezen a lótuszvirágon született, így aztán ő is az Úr testének része. Brahmā, miután megjelent az univerzum gigantikus űrjében, csupán sötétséget látott, semmi mást — s ez egészen megzavarta. Az Úr ekkor szívén keresztül azt sugallta neki, végezzen lemondást, és így tegyen szert mindarra, ami az áldozati szertartáshoz szükséges. Kettőjükön, azaz Mahā Viṣṇu Személyiségén és magán Brahmān kívül, aki az Úr testének részéből született, semmi nem volt. Az áldozatok bemutatásához sok mindenre volt szükség, legfőképpen állatokra. Az állatáldozat célja sohasem az állat megölése, hanem az áldozat eredményes végrehajtása. Az áldozati tűzbe ajánlott állat úgymond elpusztul, de a következő pillanatban új életet kap a védikus himnuszok hatására, melyet a képzett papok énekelnek. Ha nincs kellően képzett pap, tilos állatot áldozni az áldozati oltár tüzébe. Így Brahmā mindazt, amire az áldozathoz szükség volt, Garbhodakaśāyī Viṣṇu testrészeiből hozta létre, ami azt jelenti, hogy a kozmikus rendet maga Brahmā teremtette. A semmiből semmi sem jöhet létre — minden az Úr személyéből keletkezett. Az Úr azt mondja a Bhagavad-gītāban (BG 10.8): ahaṁ sarvasya prabhavaḥ mattaḥ sarvaṁ pravartate. „Minden az Én testrészeimből jön létre, ezért Én vagyok minden teremtés eredeti forrása.”
Az imperszonalisták azt állítják, hogy nincs haszna annak, hogy az Urat imádjuk, ha minden Maga az Úr. A személyes filozófia hívei azonban végtelenül hálásan az Urat imádják, használva mindazt, ami az Úr testrészeiből született. Gyümölcsökkel és virágokkal a föld teste lát el bennünket, a Földanyát az intelligens bhakták mégis a földből származó termékekkel imádják. Gangesz anyának a Gangesz vizével mutatnak be imádatot, az imádó mégis élvezheti az imádat gyümölcseit. Az Urat olyan kellékekkel imádják, amelyek testrészeiből származnak, ám az imádó, aki maga is része az Úrnak, mégis részesül az Úrnak végzett odaadó szolgálat sikerében. Míg az imperszonalista hibásan arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ő maga az Úr, a személyes filozófia híve hálából odaadó szolgálatával imádja az Urat, s jól tudja, hogy semmi sem különbözik az Úrtól. A bhakta ezért arra törekszik, hogy mindent az Úr szolgálatában használjon, mert tisztában van vele, hogy minden az Úr tulajdona, s hogy senki sem tekinthet semmit a sajátjának. Az azonosság e tökéletes felfogása segít az imádónak abban, hogy az Úr szerető szolgálatát végezze, míg az imperszonalista, mivel alaptalanul büszke, örökre abhakta marad, s az Úr sohasem ismeri el.