HU/SB 2.7.18
18. VERS
- nārtho baler ayam urukrama-pāda-śaucam
- āpaḥ śikhā-dhṛtavato vibudhādhipatyam
- yo vai pratiśrutam ṛte na cikīrṣad anyad
- ātmānam aṅga manasā haraye ’bhimene
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
na—soha; arthaḥ—hozzá hasonlítva értékes; baleḥ—erő; ayam—ezt; urukrama-pāda-śaucam—a víz, ami az Istenség Személyiségének lábait mosta; āpaḥ—víz; śikhā-dhṛtavataḥ—aki a fején tartotta; vibudha-adhipatyam—a félistenek birodalmának uralma; yaḥ—aki; vai—bizonyára; pratiśrutam—amit annak rendje és módja szerint megígért; ṛte na—amellett; cikīrṣat—megpróbált; anyat—más; ātmānam—még saját testét is; aṅga—ó, Nārada; manasā—az elméjében; haraye—a Legfelsőbb Úrnak; abhimene—ajánlotta.
FORDÍTÁS
Bali Mahārāja, aki fejére szórta a vizet, ami az Úr lótuszlábát mosta, nem gondolt semmi másra adott szaván kívül, annak ellenére, hogy a lelki tanítómestere megtiltotta neki, hogy teljesítse ígéretét. Saját testét ajánlotta fel, hogy az Úr arra mérhesse ki harmadik lépését. Egy ilyen személyiség számára értéktelennek tűnik még a mennyei birodalom is, amelyet saját erejével hódított meg.
MAGYARÁZAT
Bali Mahārāja, aki rendkívüli anyagi áldozatvégzéséért cserébe elnyerte az Úr transzcendentális kegyét, helyet kapott a Vaikuṇṭhalokán, ahol örök boldogság uralkodik, amely ugyanolyan vagy még nagyobb fokú élvezetet kínált számára, mint amelyben azelőtt része volt, így aztán nem veszített semmit, amikor lemondott a mennyei birodalomról, melyet anyagi erejével hódított meg. Amikor az Úr hirtelen elveszi valakitől nehezen megszerzett anyagi javait, és saját transzcendentális szolgálatának kegyével áldja meg a tiszta bhaktát az örök élet, az örök boldogság és a teljes tudás érdekében, azt különleges kegynek kell tekinteni.
Semmilyen anyagi érték — legyen bármilyen csábító — nem lehet a örökre a miénk. Ezért önként le kell mondanunk róla, hiszen az anyagi test elhagyása pillanatában amúgy is meg kell válnunk minden tulajdonunktól. Egy józan ítélőképességű ember tudja, hogy minden anyagi tulajdon ideiglenes, s a legjobb, ha mindent az Úr szolgálatában használ, hogy az Úr elégedett legyen vele és állandó helyet adjon neki jutalmul a paraṁ dhāmában.
A Bhagavad-gītā (BG 15.5-6) így ír a paraṁ-dhāmáról, az Úr birodalmáról:
- nirmāna-mohā jita-saṅga-doṣā
- adhyātma-nityā vinivṛtta-kāmāḥ
- dvandvair vimuktāḥ sukha-duḥkha-saṁjñair
- gacchanty amūḍhāḥ padam avyayaṁ tat
- na tad bhāsayate sūryo
- na śaśāṅko na pāvakaḥ
- yad gatvā na nivartante
- tad dhāma paramaṁ mama
Akinek sok mindene van ebben az anyagi világban — háza, földje, pénze, gyerekei, honfitársai, barátai —, csupán ideig-óráig birtokolhatja azt. Nem tarthatja meg örökké ezeket az illuzórikus dolgokat, melyeket māyā teremtett. Akinek ilyen kincse van, az az önmegvalósítás szempontjából még inkább illúzióban van, ezért jobb, ha az ember kevés dolgot mondhat a magáénak vagy épp semmije sincsen, mert így könnyebben megszabadul az áltekintély hamis érzésétől. Az anyagi világban az anyagi természet kötőerőivel kapcsolatba kerülve beszennyeződünk. Minél nagyobb lelki fejlődésre tesz szert valaki az Úrnak végzett odaadó szolgálata eredményeképpen és ideiglenes anyagi javai feláldozásáért cserébe, annál nagyobb mértékben megszabadulhat az anyagi illúzió okozta ragaszkodástól. Hogy eljusson életében erre a szintre, az embernek szilárd meggyőződéssel kell hinnie az örök lelki létben. Hogy valóban megismerhesse az örök lelki létet, ahhoz önként vállalnia kell, hogy csak nagyon kevés vagy minimális tulajdonnal rendelkezik, ami épp csak elegendő ahhoz, hogy létét az anyagi világban minden nehézség nélkül fenntartsa. Nem szabad olyan dologra vágynia, amire valójában semmi szüksége, s ez segít majd abban, hogy a lehető legkevesebbel is megelégedjen. Valójában az érzékkielégítés az, amire az ember életében nincs szükség. A mai fejlett civilizáció az érzékek tevékenységén alapszik, más szóval az érzékkielégítés civilizációja. A tökéletes civilizáció az ātma, azaz a lélek civilizációja. Az érzékkielégítésben elmerülő civilizált ember az állatokkal áll egy szinten, mert az állatok sem tudnak uralkodni az érzékek működésén. Az érzékek fölött az elme áll. Az elme spekulációjára épülő civilizáció szintén nem az élet tökéletes szintje, mert az elme fölött ott van az intelligencia. A Bhagavad-gītā elmondja, milyen az értelmes civilizáció. A védikus írások beszélnek az emberi civilizáció különféle formáiról, amelyek az érzékkielégítés, az elme, az intelligencia vagy a lélek fontosságát hangsúlyozzák. A Bhagavad-gītā legfőképpen az emberi intelligenciával foglalkozik, amely az embert a lelki civilizáció útjára vezeti, a Śrīmad-Bhāgavatam pedig leírást ad az igazi emberi kultúráról, ami a lelket helyezi a középpontba. Amint valaki a lelki kultúra szintjére emelkedik, alkalmassá válik arra, hogy eljusson Isten birodalmába, amelyről a Bhagavad-gītā említett versei beszélnek.
Az első dolog, amit Isten királyságáról megtudhatunk, hogy ott nincs szükség sem napra, sem holdra, sem elektromosságra, amelyek mind elengedhetetlenek a sötétség birodalmában, az anyagi világban. Aztán arról szerezhetünk tudomást, hogy bárki eljuthat Isten birodalmába a lelki kultúra művelésével, azaz a bhakti-yoga folyamatának gyakorlásával, és elérheti az élet tökéletességét. Ezután örök lelki lét vár rá, s tökéletesen megismeri az Úr transzcendentális szerető szolgálatának tudományát. Bali Mahārāja a lelki civilizáció útjára léphetett, mert minden anyagi tulajdonát feláldozta, s így alkalmassá vált arra, hogy eljusson Isten birodalmába. A mennyei királyság, melyre anyagi hatalom révén tett szert, minden jelentőségét elveszítette szemében az Úr birodalmához hasonlítva.
Azoknak, akiknek az érzékkielégítést szolgáló anyagi civilizációban mindenük megvan a jóléthez, követniük kell Bali Mahārāja példáját, aki végül minden hatalomról lemondott a bhakti-yoga folyamatát elfogadva, melyet a Bhagavad-gītā ajánl, s melyet a Śrīmad-Bhāgavatam részletesen is elmagyaráz.