HU/SB 2.7.6
6. VERS
- dharmasya dakṣa-duhitary ajaniṣṭa mūrtyāṁ
- nārāyaṇo nara iti sva-tapaḥ-prabhāvaḥ
- dṛṣṭvātmano bhagavato niyamāvalopaṁ
- devyas tv anaṅga-pṛtanā ghaṭituṁ na śekuḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
dharmasya—Dharmának (a vallásos elvek irányítójának); dakṣa—Dakṣa, a Prajāpatik egyike; duhitari—a lányának; ajaniṣṭa—megszületett; mūrtyām—Mūrti néven; nārāyaṇaḥ—Nārāyaṇa; naraḥ—Nara; iti—így; sva-tapaḥ—saját vezeklése; prabhāvaḥ—erő; dṛṣṭvā—látva; ātmanaḥ—az Úr sajátja; bhagavataḥ—az Istenség Személyiségének; niyama-avalopam—megszegve a fogadalmat; devyaḥ—mennyei szépségek; tu—de; anaṅga-pṛtanāḥ—Cupido társa; ghaṭitum—hogy megtörténjen; na—soha; śekuḥ—lehetővé vált.
FORDÍTÁS
Hogy megmutassa, milyen lemondásra és vezeklésre képes, az Úr egy ikerpárként, Nārāyaṇaként és Naraként jelent meg Mūrti, Dharma felesége és Dakṣa leánya méhében. Égi szépségek, Cupido társai igyekeztek eltántorítani Őt fogadalmától, de amikor látták, hogy megannyi hozzájuk hasonló szépséges hölgy lép elő Belőle, az Istenség Személyiségéből, felhagytak a próbálkozással.
MAGYARÁZAT
Az Úr minden létező dolog forrása, s így Ő az eredete minden lemondásnak és vezeklésnek is. A bölcsek azért tesznek fogadalmat szigorú lemondásokra, hogy sikert érjenek el az önmegvalósítás útján. Az emberi élet célja ez a tapasya, amely rendkívüli fogadalom a cölibátusra, vagyis a brahmacaryára. Abban a szigorú életben, melyet a tapasya jelent, nincs helye a nőkkel való társulásnak. Az emberi élet célja a tapasya, az önmegvalósítás, ezért a valódi emberi társadalom — a sanātana-dharma, a négy kaszt és a négy életrend rendszere — előírja, hogy az élet három szakaszában az embernek szigorúan távol kell tartania magát a nőktől. A kulturális fejlődés során az ember négy szinten megy keresztül: a cölibátus, a családos élet, a visszavonulás és a lemondás szintjein. Az élet első szakaszában, huszonöt éves koráig az ember brahmacārī nevelést kap egy hiteles lelki tanítómester irányítása alatt, hogy megértse: a női nem az, ami leginkább az anyagi léthez kötöz mindenkit. Ha az ember meg akar szabadulni a feltételekhez kötött élet jelentette anyagi köteléktől, meg kell szabadulnia a nők iránti vonzódásától. A nők, azaz a szebbik nem jelenti az élőlény számára a csábítást, míg a hím nem, különösen az emberi lényeknél, az önmegvalósításra született. Az egész világot a női bűbáj varázsa tartja mozgásban. Amint egy férfi egyesül egy nővel, egyszerre az anyagi kötelékek fojtogató csomójának áldozatává válik. A vágy az anyagi világ fölötti uralomra a jogtalan uralkodás érzésének mámorával akkor ébred fel, amikor a férfi találkozik a nővel. Házat szeretne, földet, gyerekeket, kiemelkedő társadalmi rangot, vonzódik a népéhez és a szülőföldjéhez, gazdagságra vágyik — mind-mind olyan légvárak, illuzórikus álmok, melyek súlyos teherként nehezednek az emberi lényre, s megakadályozzák, hogy az önmegvalósítás, az élet igazi célja felé haladhasson. A brahmacārīk — akik legfőképpen a felsőbb kasztokból származnak, művelt szülők (brāhmaṇák), vezetők (kṣatriyák) vagy kereskedők, földművesek (vaiśyák) fiai — öttől huszonöt éves korukig egy hiteles guru, tanító felügyelete alatt, szigorú szabályokat betartva tanulnak, s amellett, hogy végül felismerik az élet értékeit, az életre is felkészítik őket. A brahmacārī aztán hazatérhet, és egy arra méltó leánnyal összeházasodva családot alapíthat. Sok brahmacārī van azonban, aki nem tér vissza otthonába, hogy családot alapítson, hanem folytatja a naiṣṭhika-brahmacārī életet, teljesen elhatárolva magát a nőktől. Aztán a sannyāsa rendbe, az élet lemondott rendjébe lép, mert tudja, hogy a nőkkel való érintkezés csupán fölösleges gondot okoz, amely meggátolhatja az önmegvalósítást. Mivel egy bizonyos életkorban a szexuális vágy nagyon erős, a guru megengedheti a brahmacārīnak, hogy megházasodjon. Erre az a brahmacārī kap engedélyt, aki nem tudja folytatni a naiṣṭhika-brahmacārya útját — s egy igazi guru látja mindezt. A családos életben szükség van az úgynevezett családtervezésre. Az a családfő, aki alapos brahmacarya neveltetés után a szentírások szabályait követve tart kapcsolatot a nőkkel, sohasem válik olyanná, mint a kutyák és a macskák. Ötvenéves kora után, mint vānaprastha visszavonul, s nem tart többé kapcsolatot egyetlen nővel sem, hogy hozzászokjon a magányos élethez. Miután bizonyos ideig sikerrel gyakorolta az elkülönülést, a visszavonult családfő sannyāsī lesz, aki szigorúan távol tartja magát minden nőtől, még a feleségétől is.
Ha megfigyeljük a folyamatot, hogy miképpen lehet lemondani a nők társaságáról, láthatjuk, hogy a nő csupán akadályt jelent az önmegvalósítás útján. Az Úr éppen azért jelent meg Nārāyaṇaként, hogy megtanítsa, hogyan távolodhatunk el a nőktől egy életre szóló fogadalommal. A félistenek irigyek a szigorú brahmacārīk lemondott életére, ezért hogy megpróbálják rávenni őket fogadalmuk megszegésére, elküldik hozzájuk Cupido katonáit. Az Úr esetében azonban kútba esett a tervük, mert e katonák, a mennyek csodálatos leányai meglátták, amint az Úr misztikus belső energiája révén számtalan hozzájuk hasonló szépséges hölgyet teremt meg. Ebből megérthették, hogy Neki nincs arra szüksége, hogy valami olyasmi bűvölje el, ami Rajta kívül áll. Gyakran mondják, hogy a cukrász nem szereti az édességet. Nap mint nap tortákat és süteményeket készít, de csak nagyon ritkán vágyik arra, hogy meg is kóstolja azokat. Az Úr gyönyörenergiája révén számtalan lelki szépségben ragyogó hölgyet képes létrehozni, így egyáltalán nem vonzódik az anyagi világ talmi szépségéhez. Aki ezt nem tudja, az ostobán azt állítja, hogy az Úr Kṛṣṇának érzéki élvezetet jelentett a vṛndāvanai leányok társasága a rāsa-līlāban vagy tizenhatezer feleségéé Dvārakāban.