HU/SB 3.21.31
31. VERS
- kṛtvā dayāṁ ca jīveṣu
- dattvā cābhayam ātmavān
- mayy ātmānaṁ saha jagad
- drakṣyasy ātmani cāpi mām
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
kṛtvā—megmutatva; dayām—könyörületesség; ca—és; jīveṣu—az élőlények felé; dattvā—megadva; ca—és; abhayam—megnyugtatva, hogy biztonságban van; ātma-vān—önmegvalósított; mayi—Bennem; ātmānam—te magad; saha jagat—az univerzumokkal együtt; drakṣyasi—meg fogod látni; ātmani—magadban; ca—és; api—szintén; mām—Engem.
FORDÍTÁS
Minden élőlény iránt könyörületet érezve önmegvalósításra teszel majd szert. Mindenkinek biztonságérzetet nyújtva megpillantod magad és az univerzumokat Bennem, Engem pedig magadban látsz majd.
MAGYARÁZAT
Ez a vers az önmegvalósítás egyszerű folyamatát írja le minden élőlény számára. Az első elv, amelyet meg kell értenünk, hogy ezt a világot a legfelsőbb akarat hozta létre. Ez a világ nem különbözik a Legfelsőbb Úrtól, ám az imperszonalisták tévesen értelmezik ezt az azonosságot. Azt mondják, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság az univerzummá átalakulva elveszti különálló létét, s ennek alapján azt gondolják, hogy a világ, valamint minden, ami a világban létezik, Maga az Úr. Ez nem más, mint panteizmus, amely mindenre úgy tekint, hogy az az Úr. Ez az imperszonalisták világnézete. Az Úr bhaktái azonban mindent a Legfelsőbb Úr tulajdonának tekintenek. Minden, amit látunk, a Legfelsőbb Úr megnyilvánulása, ezért mindent az Úr szolgálatában kell használnunk. Ez jelenti az egységet. A személytelen és a személyes filozófia hívei között az a különbség, hogy míg az előbbiek nem fogadják el az Úr különálló létezését, az utóbbiak elfogadják azt, s megértik, hogy bár az Úr számtalan formában szétosztja Magát, ennek ellenére különállóan, személyesen is létezik. Erről ír a Bhagavad-gītā (BG 9.4): „Személytelen formában jelen vagyok szerte az univerzumban. Minden Bennem van, de Én nem vagyok jelen.” Jól illusztrálja ezt a nap és a napfény példája. Sugárzása által a nap jelen van szerte az univerzumban, s minden bolygó a napsugarakban létezik. A bolygók azonban különböznek a naptól, s nem mondhatjuk, hogy mivel a bolygók a napsugarakban vannak, ezek a bolygók maguk a nap. Éppen így az a személytelen vagy panteista nézet, mely szerint minden Isten, szintén nem vall túl sok intelligenciára. Az igazság — ahogyan azt Maga az Úr magyarázza el — nem más, mint hogy bár semmi sem létezhet Nélküle, nem minden Ő. Ő mindentől különbözik. Az Úr ezért itt is azt mondja: „Látni fogod, hogy a világban semmi sem különbözik Tőlem.” Ez azt jelenti, hogy mindent az Úr energiája termékének kell tekintenünk, s ezért mindent az Úr szolgálatában kell felhasználnunk. Az embernek saját érdekében kell felhasználnia az energiáját — ez az energia tökéletessége.
Ezt az energiát akkor tudjuk igazi érdekünkben használni, ha könyörületesek vagyunk. Egy Kṛṣṇa-tudatú ember, az Úr bhaktája mindig könyörületes. Nem elégszik meg azzal, hogy ő maga bhakta, hanem megpróbálja mindenkinek átadni az odaadó szolgálat tudományát. Az Úrnak számtalan bhaktája van, akik megannyi veszélyt magukra vállalnak annak érdekében, hogy az embereket az Úr odaadó szolgálatával ajándékozzák meg. Mindannyiunknak így kell tennünk.
Azt mondják, hogy aki elmegy az Úr templomába, s nagy odaadással imádja Őt, ám nem érez rokonszenvet az emberek iránt, vagy nem tisztel más bhaktákat, azt harmadrangú bhaktának kell tekintenünk. A másodosztályú bhakta az, aki kegyes és könyörületes az elesett lelkekhez. Mindig tudatában van helyzetének, annak, hogy az Úr örök szolgája, ezért az Úr bhaktáival barátkozik, könyörületes az emberekhez, mert az odaadó szolgálatra tanítja őket, s nem támogatja az abhaktákat, nem keresi a társaságukat. Amíg az ember az Úr odaadó szolgálata során nem könyörületes az emberekhez, addig harmadosztályú bhakta. Az elsőrangú bhakta minden élőlényt biztosít arról, hogy nem kell félnie az anyagi léttől: „Éljünk Kṛṣṇa-tudatúan, s győzzük le az anyagi lét tudatlanságát!”
Ez a vers utal arra, hogy Kardama Munit az Úr arra tanította, hogy legyen nagyon könyörületes és nagylelkű családos élete során, lemondott életében pedig adjon megnyugvást az embereknek. Egy sannyāsīnak, aki az élet lemondott rendjében él, az a kötelessége, hogy felvilágosítsa az embereket. Egyik háztól a másikig kell mennie, hogy tanítson. Māyā bűvöletében a házasember a családi ügyekbe merül bele, s megfeledkezik kapcsolatáról Kṛṣṇával. Ha így hal meg, megfeledkezve Kṛṣṇáról, mint a macskák és a kutyák, élete semmit sem ért. Egy sannyāsīnak éppen ezért az a dolga, hogy menjen, s ébressze fel a feledékeny lelkeket, világosítsa fel őket az Úrhoz fűződő örök kapcsolatukról, s adjon nekik lehetőséget az odaadó szolgálatra. Egy bhaktának kegyesnek kell lennie az elesett lelkekhez, s meg kell őket nyugtatnia, hogy nincs mitől félniük. Amint valakiből az Úr bhaktája lesz, meggyőződésévé válik, hogy az Úr védelmezi őt. A félelem maga retteg az Úrtól — mi dolga lenne hát a bhaktának a félelemmel?
A legnagyobb adomány, ha valaki egy közönséges embert félelemnélküliséggel ajándékoz meg. A lemondott rendben élő sannyāsīnak házról házra, faluról falura, városról városra, országról országra kell vándorolnia, szerte a világon, amilyen messze csak képes eljutni, hogy a családosokat felvilágosítsa a Kṛṣṇa-tudatról. Annak a családfenntartónak, aki egy sannyāsītól avatásban részesül, az a kötelessége, hogy otthonában prédikálja a Kṛṣṇa-tudatot; lehetőségeitől függően hívja meg barátait és szomszédait, tartson előadásokat a Kṛṣṇa-tudatról, ami annyit jelent, hogy énekelje Kṛṣṇa szent nevét, és beszéljen a Bhagavad-gītāról vagy a Śrīmad-Bhāgavatamról. Határtalan irodalom áll a rendelkezésünkre a Kṛṣṇa-tudat terjesztéséhez. Minden családos embernek kötelessége, hogy sannyāsī lelki tanítómesterétől Kṛṣṇáról tanuljon. Az Úr szolgálatában megoszlanak a feladatok. A házasember dolga, hogy pénzt keressen, mert a sannyāsīnak nem feladata a pénzkeresés; teljes mértékben a családosok gondoskodnak róla. A családos embernek valamilyen üzletet folytatva vagy valamilyen foglalkozást űzve kell pénzt keresnie. Jövedelmének legalább felét a Kṛṣṇa-tudat terjesztésére kell áldoznia; negyedét a családjára költheti, a maradék negyedet pedig félre kell tennie szükség esetére. Ezt a példát mutatta Rūpa Gosvāmī, s a bhaktáknak követniük kell nyomdokait.
Eggyé válni a Legfelsőbb Úrral valójában azt jelenti, hogy az ember eggyé válik az Úr érdekeivel. Eggyé válni a Legfelsőbb Úrral nem jelenti azt, hogy valaki olyan hatalmassá válik, mint Ő. Az lehetetlen. A rész sohasem egyenlő az egésszel. Az élőlény mindig egy parányi rész, ezért az, hogy egy az Úrral, nem jelent mást, mint hogy érdeke egy az Úréval. Az Úr azt akarja, hogy minden élőlény mindig Rá gondoljon, legyen a bhaktája, és szüntelenül imádja Őt. A Bhagavad-gītā (BG 9.34) ezt egyértelműen kijelenti: man-manā bhava mad-bhaktaḥ. Kṛṣṇa azt szeretné, ha mindenki örökké Rá gondolna. Mindenki, mindig ajánlja hódolatát Kṛṣṇának — ez a Legfelsőbb Úr akarata, s a bhakták megpróbálják teljesíteni vágyát. Az Úr határtalan, így vágya szintén határtalan. Nincsen vége, s ezért a bhakta szolgálata is korlátlan. A transzcendentális világban az Úr és szolgája között vég nélküli verseny folyik. Az Úr határtalanul vágyai beteljesülését akarja, s a bhakta szolgálja Őt, hogy vágyai teljesüljenek. Az Úr és bhaktája érdekei között határtalan egység áll fenn.