HU/SB 3.27.8
8. VERS
- yadṛcchayopalabdhena
- santuṣṭo mita-bhuṅ muniḥ
- vivikta-śaraṇaḥ śānto
- maitraḥ karuṇa ātmavān
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
yadṛcchayā—nehézség nélkül; upalabdhena—azzal, amit elért; santuṣṭaḥ—elégedett; mita—kicsi; bhuk—eszik; muniḥ—gondolkodó; vivikta-śaraṇaḥ—magányos helyen élve; śāntaḥ—békés; maitraḥ—barátságos; karuṇaḥ—könyörületes; ātma-vān—önmagát ismerő, önmegvalósított.
FORDÍTÁS
Ami jövedelmét illeti, a bhakta legyen elégedett azzal, amit könnyedén megkeres. Ne egyen többet a szükségesnél, éljen magányos helyen, s mindig legyen elmélyült, békés, barátságos, könyörületes és önmegvalósított.
MAGYARÁZAT
Mindenkinek, aki anyagi testet kapott, eleget kell tennie a test követeléseinek valamilyen tevékenységgel vagy pénzkeresettel. Egy bhaktának csak annyi jövedelemért szabad dolgoznia, amennyire feltétlenül szüksége van. Legyen mindig elégedett ezzel, s ne törekedjen arra, hogy egyre többet keressen pusztán azért, hogy szükségtelen dolgokat halmozzon fel. Egy feltételekhez kötött ember, akinek nincs pénze, mindig erejét megfeszítve dolgozik, hogy pénzt keressen, azt a célt tartva szem előtt, hogy uralkodhasson az anyagi természet felett. Kapiladeva azt tanítja, hogy ne törekedjünk túlságosan azokra a dolgokra, amelyeket maguktól, minden erőfeszítés nélkül is megkapunk. A vers a yadṛcchayā szót használja ezzel kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy minden élőlény előre meghatározott mértékű boldogságban és szenvedésben részesül jelenlegi testében. Ezt a karma törvényének nevezik. Lehetetlen, hogy pusztán a törekvésen múljon, hogy valaki sikerrel jár-e a pénzszerzésben vagy sem, mert ha így lenne, szinte mindenki egyformán gazdag lenne. Valójában mindenki előre meghatározott karmája szerint tesz szert pénzre és minden egyébre. A Bhāgavatam következtetése szerint néha veszélyes vagy gyötrelmes helyzetbe kerülünk anélkül, hogy tennénk érte, és ugyanígy jólét is köszönthet ránk, anélkül hogy törekednénk rá. A legjobb, ha hagyjuk, hogy az efféle dolgok maguktól jöjjenek, ahogyan az elrendeltetett. Értékes időnket szánjuk inkább a Kṛṣṇa-tudat végzésére! Más szóval az ember legyen elégedett természetes helyzetével. Ha előre meghatározott sorsunk olyan élethelyzetbe sodor bennünket, amely másokéhoz viszonyítva nem mondható jónak, ez ne zavarjon meg bennünket. Próbáljuk csupán arra használni értékes időnket, hogy fejlődjünk a Kṛṣṇa-tudatban! A Kṛṣṇa-tudatban elért fejlődés nem függ semmilyen anyagi szempontból jó vagy nyomorult állapottól; az anyagi élet kényszerű feltételei nem hatnak rá. Egy földönfutó ugyanolyan eredményesen végezheti a Kṛṣṇa-tudatot, mint egy nagyon gazdag ember. Legyünk ezért nagyon elégedettek azzal a körülménnyel, amelybe az Úr helyez bennünket.
Egy másik szó, mellyel a versben találkozunk, a mita-bhuk. Ez azt jelenti, hogy az ember csupán annyit egyen, amennyi ahhoz szükséges, hogy a testet életben tartsa. Ne legyen falánk, hogy a nyelvének elégedettséget okozzon! A gabona, a gyümölcs, a tej és az ehhez hasonló ételek szolgálnak az embernek táplálékul. Ne törekedjünk különösebben arra, hogy nyelvünknek élvezetet okozva olyan dolgokat együnk, amelyek nem emberi lényeknek valók! Egy bhakta csak prasādát egyen, olyan ételt, amit az Istenség Személyiségének ajánlottak fel. Helyzetének megfelelően az ilyen étel maradékait kell fogyasztania. Az Úrnak tiszta ételeket ajánlanak fel, például gabonát, zöldséget, gyümölcsöt, virágokat és tejtermékeket, ezért nem történhet meg, hogy olyan ételeket ajánlunk fel az Úrnak, amelyek a szenvedély vagy a tudatlanság minőségében vannak. Egy bhakta ne legyen mohó. Azt is javasolják, hogy egy bhakta legyen muni, azaz elmélyült; mindig gondoljon Kṛṣṇára és arra, hogyan végezhet jobb szolgálatot az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Ez legyen az egyetlen gondja. Ahogyan egy materialista mindig arra gondol, hogyan javítson anyagi helyzetén, egy bhakta gondolatai akörül forogjanak, hogyan tökéletesítse helyzetét a Kṛṣṇa-tudatban. Ezért tehát legyen muni.
A következő, amit a vers javasol, hogy egy bhakta éljen magányos helyen. A hétköznapi ember általában csak a pénzzel törődik, az anyagi gyarapodással, amire egy bhaktának semmi szüksége. Neki olyan helyen kell élnie, ahol mindenki érdeklődik az odaadó szolgálat iránt. Éppen ezért a bhakta általában egy szent zarándokhelyre megy, ahol bhakták élnek. Ajánlatos, hogy éljen olyan helyen, ahol nincsen túl sok közönséges ember. Nagyon fontos, hogy félreeső helyen éljünk (vivikta-śaraṇa). A következő dolog a śānta, a békés természet. Egy bhaktát semmi ne zaklassa fel. Legyen elégedett azzal, amit természetes úton megkap, egyen annyit, amennyire szüksége van ahhoz, hogy egészséges maradjon, éljen magányos helyen, s maradjon mindig béketűrő. Az elme békességére szükség van a Kṛṣṇa-tudat végzéséhez.
A következő dolog a maitra, a barátságos természet. Egy bhakta legyen barátságos mindenkihez, de bensőséges barátságban csak bhaktákkal álljon, másokkal legyen kimért. Mondhatja nekik, hogy „Igen uram, amit mond, az úgy igaz . . .”, de ne legyen bizalmas velük. Legyen azonban könyörületes az ártatlanokhoz, azokhoz, akik nem ateisták, de nem állnak a lelki megvalósítás fejlett szintjén. Egy bhaktának könyörületesnek kell lennie hozzájuk, s tanítania kell őket, amennyire csak lehetséges, hogy fejlődjenek a Kṛṣṇa-tudatban. Egy bhakta maradjon mindig ātmavān, azaz legyen szilárd lelki helyzetében. Ne felejtse el, hogy számára a legfontosabb dolog, hogy fejlődjön a lelki tudatban, vagyis a Kṛṣṇa-tudatban, és ne azonosítsa magát tudatlanul a testtel vagy az elmével. Ātmā testet vagy elmét jelent, de itt az ātmavān szó azt jelenti, hogy az ember ismerje önmagát. Maradjon mindig abban a tiszta tudatban, hogy ő egy szellemi lélek, s nem az anyagi test vagy az elme. Ez határozottan segíti majd fejlődni a Kṛṣṇa-tudatban.