HU/SB 4.14.17
17. VERS
- rājann asādhv-amātyebhyaś
- corādibhyaḥ prajā nṛpaḥ
- rakṣan yathā baliṁ gṛhṇann
- iha pretya ca modate
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
rājan—ó, király; asādhu—gonosz; amātyebhyaḥ—a miniszterektől; cora-ādibhyaḥ—tolvajoktól és csalóktól; prajāḥ—az emberek; nṛpaḥ—a király; rakṣan—védelmezve; yathā—annak alapján; balim—adó; gṛhṇan—elfogadva; iha—ezen a világon; pretya—a halál után; ca—szintén; modate—élvez.
FORDÍTÁS
A szentek így folytatták: Ha a király megvédi a polgárokat a rosszindulatú miniszterektől, a tolvajoktól és a gonosztevőktől, jámbor tettei miatt elfogadhatja alattvalóinak adóit. Egy jámbor király így minden bizonnyal boldogan él mind ebben az életében, mind a halála után.
MAGYARÁZAT
Ez a vers nagyon szépen leírja, mi a kötelessége egy jámbor királynak. Az első és legfontosabb az, hogy megvédje alattvalóit a tolvajoktól és a gonosztevőktől, valamint az olyan miniszterektől, akik nem különbek a tolvajoknál és a gonosztevőknél. Régen a minisztereket nem megválasztották, hanem a király jelölte ki őket. Ha tehát a király nem volt kellőképpen jámbor vagy szigorú, minisztereiből tolvajok és gazemberek lettek, és kizsákmányolták az ártatlan polgárokat. A királynak kötelessége ügyelni arra, hogy sem a kormányban, sem a közügyeket intézők között ne szaporodjanak el a tolvajok és a gonosztevők. Ha egy király nem tudja megvédeni alattvalóit az ilyen emberektől a kormányban és a közügyekben, akkor nincs joga ahhoz, hogy adókat rójon ki rájuk. Más szóval az adóztató király vagy kormány csak akkor szedhet adót a polgároktól, ha képes védelmet nyújtani nekik a tolvajok és szélhámosok ellen.
A Śrīmad-Bhāgavatam Tizenkettedik Éneke (SB 12.1.42) ír az államvezetésbe befurakodott tolvajokról és gazemberekről: prajās te bhakṣayiṣyanti mlecchā rājanya-rūpiṇaḥ. „Ezek a büszke mlecchák [a śūdráknál is hitványabb emberek], akik királyoknak nevezik magukat, zsarnokoskodni fognak alattvalóikon, s alattvalóik is nagy bűnöket követnek el. Bűnös szokásokat vesznek fel és ostobán viselkednek, s így éppen olyanok lesznek, mint uralkodóik.” A Kali-yuga demokratikus napjaiban tehát az általános népesség a śūdrák színvonalára süllyed. Ahogyan azt az írások elmondják, gyakorlatilag a világon mindenki śūdra lesz (kalau śūdra-sambhavaḥ). A śūdra negyedrangú ember, aki csupán arra alkalmas, hogy dolgozzon a három felsőbb társadalmi kasztnak. A śūdrák ilyen negyedrangú emberek lévén nem túlságosan okosak. Napjainkban, a demokrácia idejében az emberek rendkívül mélyre süllyedtek, ezért csak olyanokat tudnak a kormányba választani, mint ők maguk. Egy kormány azonban nem működhet jól, ha śūdrák vezetik. Az országot az emberek második rendjének, a kṣatriyáknak kell kormányozniuk a szentek (a brāhmaṇák) irányításával, akik általában nagyon intelligensek. Más korokban — a Satya-, a Tretā- és a Dvāpara-yugában — az általános népesség nem állt ennyire alacsony szinten, és az ország élére a vezető sohasem választás útján került. A király volt a legfelsőbb végrehajtó, s ha rajtakapott egy minisztert, aki úgy lopott, mint a tolvajok és a csavargók, azonnal kivégeztette vagy elbocsátotta a szolgálatból. Ahogy a királynak kötelessége volt megölni a tolvajokat és gonosztevőket, úgy az is kötelessége volt, hogy azonnal megölje a kormányban szolgáló becstelen minisztereket. Ilyen szigorú rendfenntartás mellett egy király kiválóan vezetheti az országot, s alattvalói nagyon boldogok lehetnek, hogy ilyen királyuk van. Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy ha a király nem képes teljes védelmet nyújtani a polgároknak a csalók és tolvajok ellen, akkor nincs joga ahhoz, hogy saját érzékkielégítése érdekében adókat vessen ki rájuk. Ha azonban minden védelmet megad nekik, s adót szed tőlük, akkor béke és boldogság vár rá ebben az életben, élete végén pedig a mennyek birodalmába vagy akár a Vaikuṇṭhákra emelkedhet, ahol minden tekintetben boldogan élhet.