HU/SB 4.21.33
33. VERS
- tam eva yūyaṁ bhajatātma-vṛttibhir
- mano-vacaḥ-kāya-guṇaiḥ sva-karmabhiḥ
- amāyinaḥ kāma-dughāṅghri-paṅkajaṁ
- yathādhikārāvasitārtha-siddhayaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
tam—Neki; eva—bizonyára; yūyam—ti, alattvalók, mindannyian; bhajata—imádjátok; ātma—saját; vṛttibhiḥ—kötelesség; manaḥ—elme; vacaḥ—szavak; kāya—test; guṇaiḥ—a sajátos tulajdonságokkal; sva-karmabhiḥ—kötelességekkel; amāyinaḥ—fenntartás nélkül; kāma-dugha—teljesítve minden vágyat; aṅghri-paṅkajam—a lótuszláb; yathā—ami azt illeti; adhikāra—képesség; avasita-artha—teljesen meggyőződve az ember érdekéről; siddhayaḥ—elégedettség.
FORDÍTÁS
Pṛthu Mahārāja tanácsot adott alattvalóinak: Mindannyian végezzetek odaadó szolgálatot az Úrnak, elmerülve benne elmétekkel, szavaitokkal, testetekkel, kötelességből végzett munkátok eredményeivel, s legyetek mindig őszinték! Képességeiteknek és mesterségeteknek megfelelően teljes bizalommal, fenntartások nélkül szolgáljátok az Istenség Legfelsőbb Személyisége lótuszlábát, s így nem férhet hozzá kétség, hogy eléritek életetek végső célját!
MAGYARÁZAT
A Bhagavad-gītā tizennyolcadik fejezete elmondja: sva-karmaṇā tam abhyarcya, az embernek a mesterségéből adódó kötelességét végezve az Istenség Legfelsőbb Személyiségét kell imádnia. Ehhez arra van szükség, hogy elfogadjuk a négy varṇa és a négy āśrama elvét. Pṛthu Mahārāja éppen ezért azt mondja: guṇaiḥ sva-karmabhiḥ. A Bhagavad-gītā megmagyarázza ezt a kifejezést. Cātur-varṇyaṁ mayā sṛṣṭaṁ guṇa-karma-vibhāgaśaḥ: „A négy kasztot (a brāhmaṇákat, a kṣatriyákat, a vaiśyákat és a śūdrákat) az Istenség Legfelsőbb Személyisége teremtette a természet anyagi kötőerői és az e kötőerők hatása alatt végrehajtott sajátos kötelességek alapján.” Az, akire a jóság kötőereje hat, bizonyára intelligensebb másoknál, s emiatt képes brāhmaṇaként cselekedni, azaz mindig igazat mond, uralkodik az érzékei és az elméje fölött, tiszta, türelmes, tökéletesen ismeri az önvaló tudományát, valamint megérti az odaadó szolgálatot. Ha igazi brāhmaṇaként az Úr szerető szolgálatát végzi, vágya, hogy elérje az élet végső célját, teljesül. A kṣatriya kötelessége ezzel szemben az, hogy megvédelmezze az embereket, minden vagyonát elajándékozza, az államügyeket a Védák szigorú követésével intézze, s ne legyen gyáva a harcban, ha támad az ellenség. Így teheti kötelessége végrehajtásával elégedetté egy kṣatriya az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Ugyanígy egy vaiśya is kedvében járhat a Legfelsőbb Istennek, ha megfelelően végzi kötelességeit — élelmiszert állít elő, védelmet nyújt a teheneknek, és ha szükséges, ha túl sokat termel, kereskedik is. A śūdrák nem rendelkeznek elegendő intelligenciával, ezért egyszerű kétkezi munkásként kell szolgálniuk a magasabb társadalmi rend tagjait. Mindenkinek az legyen a célja, hogy elégedetté tegye az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, úgy, hogy elméjében mindig Kṛṣṇára gondol, a szavaival mindig imákat ajánl Neki vagy az Ő dicsőségét hirdeti, a testével pedig az Úr örömére szolgálatot végez. Ahogy testünket négy részre oszthatjuk — a fejre, a karokra, a gyomorra és a lábakra —, ugyanúgy az emberi társadalmat is, melyet egésznek tekinthetünk, az emberek anyagi tulajdonságai és foglalkozása szerint négy osztályra bonthatjuk. A brahminikus, azaz intelligens embereknek a fej feladatát, a kṣatriyáknak a karok feladatát, a vaiśya osztálynak a gyomor feladatát, a śūdráknak pedig a lábak feladatát kell ellátniuk. Az élet előírt kötelességeinek végrehajtásában senki sem magasabb vagy alacsonyabb rendű. A „magasabb” és „alacsonyabb” kategória létezik, de mivel a cél — az, hogy elégedetté tegyék az Istenség Legfelsőbb Személyiségét — valójában közös, nincsenek közöttük különbségek.
Felmerülhet az a kérdés, hogy ha az Urat hatalmas félistenek imádják, például az Úr Brahmā, az Úr Śiva és mások, akkor hogyan szolgálhatja Őt egy közönséges élőlény ezen a bolygón? Erre ad érthető választ Pṛthu Mahārāja a yathā-dhikāra, „képességei szerint” szó használatával. Elegendő, ha valaki őszintén végzi a kötelességét. Az embernek nem kell olyanná válnia, mint az Úr Brahmā, az Úr Śiva, Indra, az Úr Caitanya vagy Rāmānujācārya, akiknek a képességei bizonyára messze túlszárnyalják a mieinket. A śūdra anyagi tulajdonságai alapján az élet legalacsonyabb szintjén áll, de még ő is elérheti ugyanazt a sikert, mint a többiek. Mindenki sikeressé válhat az odaadó szolgálatban, ha nem kétszínű. Ez a vers elmagyarázza, hogy az embernek nagyon őszintének és nyíltszívűnek kell lennie (amāyinaḥ). Az, hogy valaki az élet alacsonyabb szintjén él, nem zárja ki, hogy sikert érjen el az odaadó szolgálatban. Az egyetlen szükséges tulajdonság az, hogy legyen bár brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya, vagy akár śūdra, az embernek nyitottnak, őszintének és fenntartásoktól mentesnek kell lennie. Akkor, egy megfelelő lelki tanítómester irányítása alatt saját kötelességét végezve elérheti a legnagyobb sikert az életben. Ahogy azt Maga az Úr is megerősíti, striyo vaiśyās tathā śūdrās te ’pi yānti parāṁ gatim (BG 9.32). Nem számít, hogy az ember brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya, śūdra vagy akár egy bűnös életű nő. Ha komolyan végzi az odaadó szolgálatot, testével, elméjével és intelligenciájával elmerülve benne, akkor kétségtelenül sikerül majd hazatérnie, vissza Istenhez. Az Úr lótuszlábát a vers kāma-dughāṅghri-paṅkajamnak nevezi, mert korlátlan hatalommal rendelkezik, amellyel teljesítheti mindenki vágyát. Egy bhakta már ebben az életében is boldog, mert bár az anyagi létben sok mindenre szükségünk van, mindent megkap, és amikor végül elhagyja a testét, kétségkívül hazatér, vissza Istenhez.