HU/SB 4.23.28
28. VERS
- sa vañcito batātma-dhruk
- kṛcchreṇa mahatā bhuvi
- labdhvāpavargyaṁ mānuṣyaṁ
- viṣayeṣu viṣajjate
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
saḥ—ő; vañcitaḥ—becsapott; bata—bizonyára; ātma-dhruk—irigy saját önvalójára; kṛcchreṇa—nagy nehézséggel; mahatā—nagy tettekkel; bhuvi—ebben a világban; labdhvā—azzal, hogy eléri; āpavargyam—a felszabadulás útját; mānuṣyam—az emberi életformában; viṣayeṣu—az érzékkielégítésben; viṣajjate—elmerül.
FORDÍTÁS
Mindenkiről tudnunk kell, hogy tévúton jár, és önvalója ellensége, ha ebben az anyagi világban olyan tetteket hajt végre, amelyek nagy erőfeszítést igényelnek, és aki azután, hogy elnyerte az emberi életformát — a lehetőséget arra, hogy megszabaduljon a szenvedésektől —, vállalja a rendkívül nehéz feladatot, amit a gyümölcsöző cselekedetek jelentenek.
MAGYARÁZAT
Ebben az anyagi világban az emberek számtalan tettet végrehajtanak, hogy egy kevéske élvezethez jussanak általa. A karmīk rendkívül nehéz feladatokat vállalnak, s óriási üzemeket nyitnak, hatalmas városokat építenek, rendkívüli tudományos felfedezéseket tesznek, és így tovább. Nagyon költséges áldozatokat végeznek tehát annak érdekében, hogy eljussanak a felsőbb bolygórendszerekbe. A yogīk a misztikus yoga unalmas gyakorlatait végezve egy hasonló cél elérésére törekszenek, a jñānīk pedig a filozófiai spekulációval törődnek, hogy kiszabaduljanak az anyagi természet karmai közül. Ezeket az utakat követve minden ember rendkívül nehéz munkát végez, pusztán azért, hogy elégedetté tegye az érzékeit. Mindannyiukról azt mondhatjuk, hogy az érzékkielégítés tetteibe (a viṣayába) merülnek, hiszen mindannyian az anyagi lét lehetőségei után kutatnak. Az efféle cselekedetek eredményei azonban nem állandóak. Maga Kṛṣṇa jelenti ki a Bhagavad-gītāban (BG 7.23): antavat tu phalaṁ teṣām. „A félistenek imádatának gyümölcsei korlátoltak és mulandók.” A yogīk, a karmīk és a jñānīk cselekedeteinek gyümölcsei nem tartanak örökké. Kṛṣṇa azt is mondja, tad bhavaty alpa-medhasām: „Csak a csekély értelmű embereknek valók.” A viṣaya szó az érzékkielégítésre utal. A karmīk kereken kijelentik, hogy érzékkielégítésre vágynak. A yogīk szintén érzékkielégítést akarnak, de magasabb fokon: az a vágyuk, hogy a yoga gyakorlásával csodás eredményeket érjenek el, s ezért minden erejükkel azért küzdenek, hogy kisebbé válhassanak a legkisebbnél, nagyobbá a legnagyobbnál, vagy épp teremtsenek egy olyan bolygót, mint a Föld, vagy mint a tudósok, sok csodálatos szerkezetet találjanak fel. Hozzájuk hasonlóan a jñānīk is az érzékkielégítésbe merülnek, mert egyedül az érdekli őket, hogy eggyé váljanak a Legfelsőbbel. Ezeknek a cselekedeteknek magasabb vagy alacsonyabb fokon egyedül az érzékkielégítés a céljuk. A bhaktákat azonban nem érdeklik az érzékkielégítő folyamatok; elégedettek csupán azzal, hogy lehetőségük nyílik az Urat szolgálni. Jóllehet minden körülmények között elégedettek, még sincs semmi, amit ne kaphatnának meg, mert tisztán szolgálják az Urat.
A félistenek feleségei vañcitáknak, becsapottaknak nevezve őket elítélik az érzékkielégítésre törekvőket. Az érzékkielégítés hajszolói valójában megölik magukat (ātma-hā). A Śrīmad-Bhāgavatam (SB 11.20.17) kijelenti:
- nṛ-deham ādyaṁ sulabhaṁ sudurlabhaṁ
- plavaṁ sukalpaṁ guru-karṇadhāram
- mayānukūlena nabhasvateritaṁ
- pumān bhavābdhiṁ na taret sa ātma-hā
Amikor valaki át akar kelni a hatalmas óceánon, erős hajóra van szüksége. Azt mondják, ez az emberi létforma épp megfelelő hajó a tudatlanság óceánjának átszelésére. Az emberi létformában az élőlényt egy jó kormányos, a lelki tanítómester irányíthatja, és Kṛṣṇa kegyéből kedvező szélben haladhat, ami nem más, mint Kṛṣṇa utasításai. Az emberi test a hajó, az Úr Kṛṣṇa utasításai a kedvező szelek, a lelki tanítómester pedig a kormányos. A lelki tanítómester jól tudja, hogyan kell úgy állítani a vitorlákat, hogy kedvezően fogjuk be a szelet, és hogyan kell a hajót a végcél felé kormányozni. Ha valaki mégsem él ezzel a lehetőséggel, az veszni hagyja az emberi létforma ajándékát. Így elvesztegetni az időt és az életet egyenlő az öngyilkossággal.
A labdhvāpavargyam szó fontos ebben a versben, mert Jīva Gosvāmī szerint az āpavargyam, a felszabadulás útja nem a személytelen Brahmanba olvadásra vonatkozik, hanem a sālokyādi-siddhire, ami azt jelenti, hogy az élőlény ugyanarra a bolygóra kerül, ahol az Istenség Legfelsőbb Személyisége lakozik. Ötféle felszabadulás van, melyek közül az egyik a sāyujya-mukti, beleolvadás a Legfelsőbb létébe, a személytelen Brahman-sugárzásba. Mivel azonban a Brahman-sugárzásból újra vissza lehet zuhanni az anyagi világba, Śrīla Jīva Gosvāmī azt tanácsolja, hogy ebben az emberi létformában az élőlény egyetlen célja az legyen, hogy hazatérjen, vissza Istenhez. A sa vañcitaḥ szavak azt jelzik, hogy ha egyszer valaki elnyerte az emberi létformát, tévúton jár, ha nem tesz semmit annak érdekében, hogy hazatérjen, vissza Istenhez. Azoknak az abhaktáknak a helyzete, akik nem törődnek azzal, hogy visszatérjenek Istenhez, rendkívül sajnálatos, hiszen az emberi létforma egyedül arra való, hogy odaadó szolgálatot végezzünk.