HU/SB 5.2.11
11. VERS
- kiṁ sambhṛtaṁ rucirayor dvija śṛṅgayos te
- madhye kṛśo vahasi yatra dṛśiḥ śritā me
- paṅko ’ruṇaḥ surabhir ātma-viṣāṇa īdṛg
- yenāśramaṁ subhaga me surabhī-karoṣi
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
kim—mi; sambhṛtam—teli; rucirayoḥ—nagyon gyönyörű; dvija—ó, brāhmaṇa; śṛṅgayoḥ—két kürtben; te—tiéd; madhye—középen; kṛśaḥ—keskeny; vahasi—viszel; yatra—ahová; dṛśiḥ—szemek; śritā—tapad; me—enyém; paṅkaḥ—por; aruṇaḥ—piros; surabhiḥ—illatos; ātma-viṣāṇe—a két kürtre; īdṛk—ilyen; yena—ami által; āśramam—hajlék; su-bhaga—ó, végtelenül szerencsés; me—enyém; surabhī-karoṣi—illatossá teszed.
FORDÍTÁS
Āgnīdhra aztán Pūrvacitti domború kebleit dicsőítette. Így szólt: Kedves brāhmaṇám! Milyen karcsú a derekad, ám nagy nehézségek árán mégis két kürtöt viszel óvatosan, amelyek megragadták szememet. Mi van abban a két kürtben? Olyan, mintha illatos piros port szórtál volna rájuk, olyan port, amely a kelő reggeli naphoz hasonlatos. Ó, végtelenül szerencsés! Áruld el, kérlek, honnan származik ez a por, aminek illata egész āśramámat, hajlékomat betölti?
MAGYARÁZAT
Āgnīdhra most Pūrvacitti domború kebleit magasztalja, melyeket megpillantva szinte megőrült. Azt azonban, hogy Pūrvacitti fiú-e vagy lány, mégsem tudta megállapítani, mert lemondásai következtében nem látta a kettő közötti különbséget. Ezért a dvija szóval szólította meg: „Ó, brāhmaṇa!” Miért vinne azonban egy dvija, egy brāhmaṇa fiú kürtöket a mellkasán? A fiú dereka vékony volt, ezért Āgnīdhra úgy gondolta, nagy nehézséget okozhat neki, hogy a kürtöket viszi, így biztosan nagyon értékes dologgal vannak teli. Másképp miért vinné őket? Ha egy nő dereka vékony és melle telt, nagyon vonzó. Āgnīdhra a lány karcsú testének súlyos melleit vette szemügyre, melyek rabul ejtették a szemét, s azon tűnődött, hogyan bírja a háta megtartani súlyukat. Képzeletében Pūrvacitti domború keblei két kürtként jelentek meg, amelyeket ruhájával fedett el, hogy mások ne láthassák, milyen értékes dolgokat rejt bennük. Ő azonban égett a vágytól, hogy megpillantsa őket, ezért kérlelni kezdte a leányt: „Kérlek, fedd fel őket, hadd lássam, mit viszel bennük! Ígérem, nem fogom elvenni. Ha túl sok vesződségnek tartod, hogy levedd róluk a leplet, én segíthetek neked. Én magam fedem fel őket, hogy megnézzem, miféle kincset rejtesz e domború kürtökben.” Agnīdhra azon is elcsodálkozott, hogy Pūrvacitti mellén az illatos kuṅkuma piros porát pillantotta meg. Ennek ellenére még mindig fiúnak vélte a leányt, és subhagának, nagyon szerencsés muninak szólította. A fiú minden bizonnyal nagyon szerencsés volt; másként hogyan tudta volna betölteni illatával Āgnīdhra egész āśramáját pusztán azzal, hogy ott állt?