HU/SB 6.4.34
34. VERS
- yaḥ prākṛtair jñāna-pathair janānāṁ
- yathāśayaṁ deha-gato vibhāti
- yathānilaḥ pārthivam āśrito guṇaṁ
- sa īśvaro me kurutāṁ manoratham
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
yaḥ—aki; prākṛtaiḥ—alacsonyabb szintű; jñāna-pathaiḥ—az imádat útjai által; janānām—az összes élőlénynek; yathā-āśayam—a vágya szerint; deha-gataḥ—a szív mélyén lakozó; vibhāti—megnyilvánítja; yathā—mint; anilaḥ—a levegő; pārthivam—földi; āśritaḥ—megkapva; guṇam—a tulajdonság (mint az illat és a szín); saḥ—Ő; īśvaraḥ—az Istenség Legfelsőbb Személyisége; me—enyém; kurutām—teljesítse; manoratham—vágyat (az odaadó szolgálatra).
FORDÍTÁS
Ahogyan a levegő viszi magával a fizikai elemek különféle tulajdonságait, például a virág illatát vagy a levegőben szálló por keveredéséből létrejövő színeket, úgy jelenik meg az Úr is az imádat alacsonyabb formáin keresztül az ember vágya szerint, noha a félistenek képében jelenik meg, nem pedig eredeti formájában. Mi haszna ennek a többi formának? Bárcsak az eredeti Istenség Legfelsőbb Személyisége teljesítené vágyaimat!
MAGYARÁZAT
Az imperszonalisták úgy képzelik, hogy a különféle félistenek az Úr különféle formái. A māyāvādīk például öt félistent imádnak (pañcopāsanā). Nem hisznek igazán az Úr formájában, de az imádat kedvéért elképzelnek egy bizonyos formát, és azt tekintik Istennek. Általában egy Viṣṇu-formát, Śiva-formát, Ganeśa vagy a napisten, vagy épp Durgā formáját képzelik el. Ezt nevezik pancopāsanānak. Dakṣa azonban nem egy képzeletbeli formát akart imádni, hanem az Úr Kṛṣṇa legfelsőbb formáját.
Ezzel kapcsolatban Śrīla Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura leírja a különbséget az Istenség Legfelsőbb Személyisége és a közönséges élőlény között. Ahogy egy korábbi vers rámutat, sarvaṁ pumān veda guṇāṁś ca taj-jño na veda sarva-jñam anantam īḍe: a mindenható Legfelsőbb Úr tud mindent, de az élőlény nem ismeri igazán az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban azt mondja: „Én ismerek mindent, Engem azonban nem ismer senki.” Ez a különbség a Legfelsőbb Úr és a közönséges élőlény között. Kuntī királynő a Śrīmad-Bhāgavatam egyik imájában így szól: „Kedves Uram, Te belül és kívül egyaránt létezel, mégsem lát Téged senki.”
A feltételekhez kötött lélek nem értheti meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét a spekulatív tudás vagy a képzelődés segítségével. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyéből kell megismerni. Ő feltárja Magát, ám spekulációval lehetetlen megérteni. A Śrīmad-Bhāgavatam (SB 10.14.29) kijelenti:
- athāpi te deva padāmbuja-dvaya-
- prasāda-leśānugṛhīta eva hi
- jānāti tattvaṁ bhagavan-mahimno
- na cānya eko ’pi ciraṁ vicinvan
„Uram, ha valakire lótuszlábad kegyének leghalványabb sugara vetődik, megértheti személyiséged nagyságát. Akik azonban a spekuláción keresztül igyekeznek megérteni az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, azok képtelenek megismerni Téged, annak ellenére, hogy sok-sok éven át tanulmányozzák a Védákat.”
Ez a śāstra véleménye. Egy közönséges ember lehet kiváló filozófus, és találgathat arról, hogy mi az Abszolút Igazság, milyen a formája és hol létezik, de nem érheti meg ezeket az igazságokat. Sevonmukhe hi jihvādau svayam eva sphuraty adaḥ: az Istenség Legfelsőbb Személyiségét csakis az odaadó szolgálaton keresztül lehet megérteni. Ezt Maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége is elmagyarázza a Bhagavad-gītāban (BG 18.55). Bhaktyā mām abhijānāti yāvān yaś cāsmi tattvataḥ: „Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét kizárólag az odaadó szolgálaton keresztül lehet megérteni.” Az ostoba emberek el akarják képzelni vagy ki akarják találni az Istenség Legfelsőbb Személyiségének formáját, de a bhakták a valódi Istenség Személyiségét szeretnék imádni. Dakṣa ezért így imádkozik: „Tekinthetnek Téged mások személyesnek, személytelennek vagy képzeletbelinek, én azonban azért imádkozom Hozzád, hogy teljesítsd vágyaimat: hadd lássalak olyannak, amilyen valójában vagy!”
Śrīla Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura megjegyzi, hogy ez a vers kifejezetten az imperszonalistáknak szól, akik amiatt, hogy nincs különbség az élőlény és Isten között, a Legfelsőbbnek gondolják magukat. A māyāvādī filozófus azt hiszi, hogy csak egyetlen Legfelsőbb Igazság létezik, és hogy ő maga is ez a Legfelsőbb Igazság. Ez valójában nem tudás, hanem ostobaság. Ez a vers kifejezetten az ilyen ostoba embereknek szól, akiket az illúzió minden tudásuktól megfosztott (māyayāpahṛta-jñānāḥ (BG 7.15)). Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura azt mondja, hogy ezek az emberek — jñāni-māninaḥ — nagyon fejlettnek tartják magukat, de valójában ostobák. Śrīla Madhvācārya a következőket mondja ezzel a verssel kapcsolatban:
- svadeha-sthaṁ hariṁ prāhur
- adhamā jīvam eva tu
- madhyamāś cāpy anirṇītaṁ
- jīvād bhinnaṁ janārdanam
Az embereknek három csoportja van: a legalacsonyabb szinten állók (adhama), a középső szinten állók (madhyama) és a legkiválóbbak (uttama). A legalacsonyabb szinten állók (adhama) úgy gondolják, hogy Isten és az élőlény között az az egyetlen különbség, hogy az élőlényt megjelölések jellemzik, míg az Abszolút Igazságot nem. Véleményük szerint amint megszűnnek az anyagi test megjelölései, a jīva, az élőlény beleolvad a Legfelsőbbe. A ghaṭākāśa-paṭākāśa érvet hozzák fel, amely a testet egy olyan edényhez hasonlítja, amelyben és amelyen kívül egyaránt az űr van. Amikor az edény eltörik, a belül lévő űr eggyé válik a kívül lévővel, s ennek példájára az imperszonalisták azt mondják, hogy az élőlény eggyé válik a Legfelsőbbel. Ezzel érvelnek, ám erre Śrīla Madhvācārya azt feleli, hogy ilyen érvvel csak a legalacsonyabb szinten álló emberek hozakodnak elő. Az embereknek egy másik csoportja képtelen megállapítani a Legfelsőbb valódi formáját, de elfogadja, hogy létezik egy Legfelsőbb, aki a közönséges élőlények cselekedeteit irányítja. Ezek a középső szinten álló filozófusok. A legjobbak azonban azok, akik megértik a Legfelsőbb Urat (sac-cid-ānanda-vigrahaḥ). Pūrṇānandādi-guṇakaṁ sarva-jīva-vilakṣaṇam: az Úr formája tökéletesen lelki, gyönyörrel teli, és teljes mértékben különbözik a feltételekhez kötött lelkek vagy bármilyen más élőlény formájától. Uttamās tu hariṁ prāhus tārata-myena-teṣu ca: ezek a filozófusok a legkiválóbbak, mert ők tudják, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége az anyagi természet különféle kötőerői alatt álló imádói számára nem egyformán tárja fel Magát. Tudják, hogy harminchárom millió félisten létezik pusztán azért, hogy a feltételekhez kötött lélekkel megértessék, hogy létezik egy legfelsőbb hatalom, s hogy arra ösztönözzék, hogy imádja egyiküket, a félistenek egyikét, s hogy így a bhaktákkal folytatott társulás segítségével megérthesse, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ahogy az Úr Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban (BG 7.7) elmondja, mattaḥ parataraṁ nānyat kiñcid asti dhanañjaya: „Nincs igazság, ami magasabb rendű lenne Nálam.” Aham ādir hi devānām (BG 10.2): „Én vagyok az összes félisten eredete.” Ahaṁ sarvasya prabhavaḥ (BG 10.8): „Én mindenki felett állok, beleértve az Úr Brahmāt, az Úr Śivát és a többi félistent is.” Ezek a śāstra végkövetkeztetései, és aki elfogadja ezeket, azt a legkiválóbb filozófusnak tekinthetjük. Az ilyen filozófus tudja, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége a félistenek Ura (deva-deveśvaraṁ sūtram ānandaṁ prāṇa-vedinaḥ).