Isten fogalma és az Abszolút Igazság fogalma nem ugyanazt a szintet képviselik. A Śrīmad-Bhāgavatam az Abszolút Igazságot állítja célként a középpontba. Az Isten fogalom egy irányítóra utal, míg az Abszolút Igazság kifejezés a summum bonumot, minden energia végső forrását jelzi. Istennek, mint irányítónak a személyes aspektusát illetően nincs véleménykülönbség, hiszen egy irányító csakis személy lehet. Természetesen napjainkban az irányítás — különösen a demokratikus államhatalom esetén — bizonyos mértékig személytelen, de végső soron a legfőbb irányító mégis egy személy, s a személytelen jellegű kormányzat mindig egy személynek van alárendelve. Kétségtelen tehát, hogy bármikor arról esik szó, hogy valaki másokat irányít, el kell ismernünk a személyes jelleget. A számtalan vezető posztot számtalan irányító tölti be, mintha parányi istenek lennének. A Bhagavad-gītā szerint azt, aki másokat irányít és rendelkezik valamiféle különleges hatalommal, vibhūtimat sattvának, az Úr által felhatalmazott irányítónak nevezik. Sok vibhūtimat sattva, irányító, azaz isten van, sajátos hatalommal felruházva, de az Abszolút Igazság egyetlen. A Śrīmad-Bhāgavatam az Abszolút Igazságot, a summum bonumot paraṁ satyamnak (SB 1.1.1) nevezi.
A Śrīmad-Bhāgavatam szerzője, Śrīla Vyāsadeva először a paraṁ satyamnak (az Abszolút Igazságnak) ajánlja fel tiszteletteljes hódolatát. A paraṁ satyam minden energia eredeti forrása, így valójában nem más, mint a Legfelsőbb Személy. Az istenek vagy irányítók minden kétséget kizáróan személyek, de a paraṁ satyam, akitől minden isten irányító hatalma származik, a Legfelsőbb Személy. A szanszkrit īśvara szó (jelentése: irányító) Istenre utal, de a Legfelsőbb Személyt parameśvarának, azaz legfelsőbb īśvarának nevezik. A Legfelsőbb Személy, parameśvara a legfelsőbb tudatos személy, és mivel hatalmát nem más forrásból kapja, Ő a legfelsőbb független lény. A Védikus Írások Brahmāt a legfőbb istennek, minden más isten — Indra, Candra, Varuṇa és mások — vezetőjének nevezik, de a Śrīmad-Bhāgavatam megerősíti, hogy hatalmát és tudását illetően még Brahmā sem független. Tudását a Védák formájában a Legfelsőbb Személytől kapta, aki minden élőlény szívében jelen van. Ez a Legfelsőbb Személyiség közvetlenül és közvetve mindenről tud. A végtelenül parányi egyének, akik a Legfelsőbb Személyiség szerves részei, közvetlenül vagy közvetve mindent tudhatnak testükről vagy külső vonásaikról, de a Legfelsőbb Személyiség saját külső és belső jellemzőiről egyaránt mindent tud.
A janmādy asya (SB 1.1.1) szavak arra utalnak, hogy minden teremtésnek, fenntartásnak és pusztításnak a forrása ugyanaz a legfelsőbb, tudatos személy. Még jelenlegi tapasztalataink alapján is tudjuk, hogy a halott anyagból semmi sem jön létre, míg maga a halott anyag az élőlénytől származik. Az élőlénnyel kapcsolatba kerülve például az anyagi test működő gépezetté válik. A szegényes tudással rendelkező emberek tévesen azt gondolják, hogy a test gépezete maga az élőlény, de a valóság az, hogy az élőlény csupán az alapja a testi gépnek, amely hasznavehetetlenné válik, amint a lélekszikra eltávozik belőle. Hasonló módon minden anyagi energia eredeti forrása a Legfelsőbb Személy. Ezt a tényt támasztja alá az egész Védikus Irodalom, és a lelki tudomány magyarázói is mind igazságként fogadják el. Az életerőt Brahmannak nevezik. Az egyik legkiválóbb ācārya (tanító), Śrīpāda Śaṅkarācārya azt prédikálta, hogy a Brahman szubsztancia, míg a kozmikus világ, kategória. Minden energia eredeti forrása az életerő, Őt pedig a logika szerint a Legfelsőbb Személyként fogadják el. Mindenről tud a múltban, a jelenben és a jövőben, s megnyilvánulásának minden egyes részletéről is tudatos, legyen az akár anyagi, akár lelki. A tökéletlen élőlény még azt sem tudja, hogy mi megy végbe saját szervezetében. Megeszi az ételt, de nem tudja, hogyan alakul az át energiává, és hogyan tartja életben a testet. Amikor egy élőlény tökéletes, akkor tudatos mindenről, ami történik, és mivel a Legfelsőbb Személy teljesen tökéletes, teljesen nyilvánvaló, hogy Ő mindenről tud, a legapróbb részletekig. Következésképpen ezt a tökéletes személyt a Śrīmad-Bhāgavatam Vāsudevának nevezi, aki mindenhol teljes tudatban, minden energiájával a birtokában van jelen. Mindezt a Śrīmad-Bhāgavatam érthetően megmagyarázza, s az olvasónak számtalan lehetősége adódik majd, hogy alaposan tanulmányozza.
Ebben a korszakban az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu a gyakorlatban bemutatva prédikálta a Śrīmad-Bhāgavatamot. Az Ő indokolatlan kegyéből könnyebben belemélyedhetünk a Śrīmad-Bhāgavatam témájába, ezért hogy segítsünk az olvasónak felismerni a mű valódi értékét, röviden ismertetjük az Úr Caitanya életét és tanítását.
Rendkívül fontos, hogy a Śrīmad-Bhāgavatamot egy Bhāgavatam személytől halljuk. A Bhāgavatam személy az, akinek élete nem más, mint a Śrīmad-Bhāgavatam gyakorlati megvalósítása. Mivel Śrī Caitanya Mahāprabhu az Istenség Abszolút Személyisége, Ő egyidejűleg Bhagavān és Bhāgavatam, a személyes és a hangbéli Bhāgavatam. Ezért az a folyamat, ahogyan Ő közelíti meg a Śrīmad-Bhāgavatamot, követendő példa a világon minden ember számára. Kívánsága az volt, hogy azok, akik Indiában születtek, a világ minden táján prédikálják a Śrīmad-Bhāgavatamot.
A Śrīmad-Bhāgavatam az Istenség Abszolút Személyiségéről, Kṛṣṇáról szóló tudomány, akiről előzetes információt a Bhagavad-gītā nyújt. Śrī Caitanya Mahāprabhu kijelentett, hogy bárki — függetlenül attól, hogy kicsoda —, ha jártas Kṛṣṇa tudományában (a Śrīmad-Bhāgavatamban és a Bhagavad-gītāban), Isten tudományának hiteles prédikátora, tanítója lehet.
A emberi társadalomnak nagy szüksége van Kṛṣṇa tudományára, hogy szerte a világon enyhítsen az emberek szenvedésén, ezért csak arra kérjük a világ nemzeteinek vezetőit, hogy saját maguk, a társadalom és az egész emberiség érdekében sajátítsák el ezt a tudományt.
Rövid áttekintés az Úr Caitanyának, a Śrīmad-Bhāgavatam prédikátorának életéről és tanításáról
Az istenszeretet nagy apostola, az Úr szent neve közös éneklésének atyja, az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu a bengáli Śrīdhāma Māyāpurában, Navadvīpa egyik negyedében jelent meg, Phālgunī Purṇīmā estéjén, 1407 Śakābda évében (amely a keresztény naptár szerint 1486. februárjának felel meg).
Apja, Śrī Jagannātha Miśra, a Sylhet tartományból származó tanult brāhmaṇa, még diákként költözött Navadvīpába, abba a városba, melyet akkoriban a műveltség és a kultúra központjaként tartottak számon. Miután feleségül vette Śrīmatī Śacīdevīt, Śrīla Nīlāmbara Cakravartīnak, Navadvīpa egyik kiváló, művelt tudósának leányát, a Gangesz partján telepedett le.
Jagannātha Miśrānak és feleségének sorra születtek leányaik, de legtöbbjük hamar meghalt. Végül a két életben maradt fiút, Śrī Viśvarūpát és Viśvambharát árasztották el szülői szeretetükkel. A tizedik, legfiatalabb fiút, akit Viśvambharānak hívtak, később Nimāi Paṇḍitának nevezték el, a lemondott életrend elfogadása után pedig Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu néven vált ismertté.
Az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu negyvennyolc éven keresztül mutatta be transzcendentális kedvteléseit, majd Śakābda 1455. évében, Purīban távozott e világból.
Életének első huszonnégy évét diákként és családfenntartóként Navadvīpában töltötte. Első felesége Śrīmatī Lakṣmīpriyā volt, aki fiatalon meghalt, amikor egyszer az Úr távol volt otthonától. Amikor Kelet-Bengálból visszatért, anyja kérésének engedve újra megházasodott. Felesége, Śrīmatī Viṣṇupriyā Devī egész életében viselte az Úr távollétének fájdalmát, mert az Úr már huszonnégy évesen a sannyāsa rendbe lépett, amikor ő még tizenhat éves sem volt.
Az Úr a sannyāsa rend elfogadása után anyja, Śrīmatī Śacīdevī kérésére Jagannātha Purība költözött át. Huszonnégy esztendőn keresztül élt ott. Ezalatt hat évig szünet nélkül vándorolt szerte Indiában (leginkább Dél-Indiában), és a Śrīmad-Bhāgavatam üzenetéről prédikált.
Emellett a Bhagavad-gītā tanítását is hirdette, a lehető legkönnyebben alkalmazható módon. A Bhagavad-gītāban az Úr Śrī Kṛṣṇa, mint az Istenség Abszolút Személyisége szerepel. A transzcendentális tudás e rendkívüli könyvében az Úr utolsó üzenete az, hogy az ember adja fel a vallásos tevékenység minden változatát, és kizárólag Őt (az Úr Śrī Kṛṣṇát) fogadja el imádott Uraként. Ő pedig biztosítja bhaktáit arról, hogy aggodalomra nincs okuk, megvédi őket bűnös tetteik minden visszahatásától.
Sajnos az Úr Śrī Kṛṣṇa közvetlen utasítása és a Bhagavad-gītā tanítása ellenére a csekély intelligenciával rendelkezők félreértik Őt, s azt gondolják, nem több történelmi személyiségnél, így nem tudják elfogadni az eredeti Istenség Személyiségeként. E szegényes tudású embereket számtalan abhakta vezeti félre, így a Bhagavad-gītā tanítását még a nagy tudósok is félremagyarázzák. Az Úr Śrī Kṛṣṇa eltávozása után számtalan művelt tudós fűzött magyarázatokat a Bhagavad-gītāhoz, ám szinte mindegyiket önös érdek vezérelte.
Az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu Maga az Úr Śrī Kṛṣṇa. Az Úr bhaktájaként jelent meg, hogy prédikálhasson az embereknek, a hívőknek és a filozófusoknak Śrī Kṛṣṇa, az elsődleges Úr és minden ok oka, transzcendentális helyzetéről. Tanításának lényege az, hogy az Úr Śrī Kṛṣṇa, aki Vrajabhūmiban (Vṛndāvanában), Vraja király (Nanda Mahārāja) fiaként jelent meg, nem más, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és ezért mindenkinek imádnia kell Őt. Vṛndāvana-dhāma nem különbözik az Úrtól, hiszen az abszolút tudás alapján neve, dicsősége, formája és a hely, ahol megjelenik, azonosak Vele. Ezért Vṛndāvana-dhāma éppúgy imádandó, mint Maga az Úr. Az Úr transzcendentális imádatának legmagasabb szintjét Vrajabhūmi leányai valósították meg az Úr iránti tiszta szeretet formájában, és az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu ezt a folyamatot a legkiválóbb imádatnak tartja. A Śrīmad-Bhāgavata Purāṇát az Úr megértését eredményező makulátlan írásnak fogadja el, s azt prédikálja, hogy minden ember életének végső célja az, hogy eljusson a premā, az Istenszeretet síkjára.
Az Úr Caitanya sok bhaktája, mint például Śrīla Vṛndāvana dāsa Ṭhākura, Śrī Locana dāsa Ṭhākura, Śrīla Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī, Śrī Kavikarṇapūra, Śrī Prabodhānanda Sarasvatī, Śrī Rūpa Gosvāmī, Śrī Sanātana Gosvāmī, Śrī Raghunātha Bhaṭṭa Gosvāmī, Śrī Jīva Gosvāmī, Śrī Gopāla Bhaṭṭa Gosvāmī, Śrī Raghunātha dāsa Gosvāmī, azután a későbbiek folyamán, kétszáz évvel ezelőtt Śrī Viśvanātha Cakravartī, majd Śrī Baladeva Vidyābhūṣaṇa, Śrī Śyāmananda Gosvāmī, Śrī Narottama dāsa Ṭhākura, Śrī Bhaktivinoda Ṭhākura, Śrī Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura (a mi lelki tanítómesterünk), valamint sok más kiváló, híres tudós és bhakta hagyott hátra számtalan kötetnyi írást az Úr életéről és tanításáról. Ezek a művek mind olyan śāstrákra támaszkodnak, mint a Védák, a Purāṇák, az Upaniṣadok, a Rāmāyaṇa, a Mahābhārata, valamint más történetek és hiteles írások, amelyeket az elismert ācāryák jóváhagytak. Szerkesztésükben egyéniek, páratlanok bemutatásukban, s mindegyik transzcendentális tudással teli. Sajnos a világ még most sem ismeri ezeket az írásokat. Amikor azonban ez az irodalom, melyet főleg szanszkrit és bengáli nyelven írtak, elárasztja fényével a földet és a gondolkodó ember kezébe kerül, India dicsősége és a szeretet üzenete járja majd be ezt a szörnyű világot, amely hiába keresi a békét és a boldogságot olyan eszközökkel, amelyet a tanítványi láncolat ācāryái nem támogatnak.
Akik olvassák ezt a rövid leírást az Úr Caitanya életéről és tanításáról, nagy hasznát látják, ha végigolvassák Śrīla Vṛndāvana dāsa Ṭhākura könyvét (a Śrī Caitanya-bhāgavatát), valamint Śrīla Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī alkotását (a Śrī Caitanya-caritāmṛtát). Az Úr fiatalkorát a Caitanya-bhāgavata írója ábrázolja megkapóan, ami pedig tanításait illeti, azt a Caitanya-caritāmṛta tárja elénk. Az angolul beszélő közönség számára mindez hozzáférhető a Śrī Caitanya tanítása című könyvben.
Az Úr fiatalkori éveit nagy bhaktája és kortársa, az orvos Śrīla Murāri Gupta jegyezte le, további életét pedig személyes titkára, Śrī Dāmodara Gosvāmī — más néven Śrīla Svarūpa Dāmodara — örökítette meg számunkra, aki csaknem az Úr állandó társa volt Purīban. Ez a két bhakta gyakorlatilag minden cselekedetét feljegyezte, s később minden könyv, amely az Úrról szólt (az előzőekben említett könyvek is), Śrīla Dāmodara Gosvāmī és Murāri Gupta kaḍacái (jegyzetei) alapján íródtak.
Az Úr 1407. Sakābdájának Phālgunī Purṇimā estéjén jelent meg, s akaratából holdfogyatkozás volt azon az estén. A holdfogyatkozás idején hindu népszokás volt, hogy a megtisztulás érdekében megfürödtek a Gangeszben vagy más szent folyóban, s közben védikus mantrákat énekeltek. Amikor az Úr Caitanya megszületett, egész India a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare szent hangjaitól zengett. Az Úrnak ezt a tizenhat nevét számtalan Purāṇa és Upaniṣad megemlíti, és leírják, hogy ez a Tāraka-brahma nāma ebben a korban. A śāstrák azt mondják, hogy az Úr szent neveinek sértés nélküli éneklése képes kiszabadítani az elesett lelket az anyag kötelékéből. Az Úrnak számtalan neve van mind Indiában, mind Indián kívül, s mindegyik egyformán jó, hiszen mindegyik az Istenség Legfelsőbb Személyiségét jelöli. De mivel erre a korszakra ez a tizenhat név különösen ajánlott, meg kell ragadnunk az alkalmat és a nagy ācāryák nyomdokaiba kell lépnünk, akik sikert értek el a śāstrák (kinyilatkoztatott írások) előírásainak betartásával.
Az, hogy megjelenése egybeesett a holdfogyatkozással, előre jelezte különleges küldetését: az Úr szent neve éneklésének fontosságát fogja hirdetni ebben a Kali-korszakban (a nézeteltérések korában). Ebben a korszakban az emberek a legkisebb apróságon összekapnak, ezért a śāstrák javasolta általános módszer erre a korra nem más, mint az Úr szent nevének éneklése. Az emberek összegyűlhetnek, hogy dicsőítsék az Urat saját nyelvükön, szép énekekkel, s ha ezt sértés nélkül teszik, akkor bizonyos, hogy fokozatosan elérik a lelki tökéletességet, anélkül hogy szigorúbb folyamatot kellene követniük. Ezeken a találkozókon műveltek és ostobák, gazdagok és szegények, hinduk és muszlimok, angolok és indiaiak, caṇḍālák és brāhmaṇák egyaránt hallhatják a transzcendentális hangot, és így letisztíthatják szívük tükréről az anyagi társulás porát. Hogy az Úr missziója sikerrel járjon, a világon minden ember elfogadja majd az Úr szent nevét az emberiség univerzális vallásának általános alapelveként. A szent név tehát az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu születésekor jelent meg.
Egyszer, amikor az Úr anyja ölében sírdogált, körülötte az asszonyok tapsolva énekelni kezdték a szent nevet, s Ő nyomban abbahagyta a sírást. A szomszédok megilletődve, bámulattal figyelték a különös eseményt. A fiatal lányok néha abban lelték örömüket, hogy sírásra fakasztották az Urat, hogy aztán a szent név éneklésével elcsitíthassák. Láthatjuk, az Úr már gyermekkorától kezdve a szent név fontosságáról prédikált. Fiatalkorában az Úr Śrī Caitanyát Nimāiként ismerték. Ezt a nevet szeretett anyjától kapta, mert egy nimba fa alatt született, szülei házának udvarán.
Az Úr már akkor előre jelezte eljövendő tetteit, amikor hat hónapos korában először kapott szilárd ételt az anna-prāśana szertartáson. Az volt a szokás, hogy a gyereknek ilyenkor pénzérméket és könyveket mutatnak, hogy megtudják, melyiket kedveli majd leginkább a jövőben. Az Úr egyik oldalára az érméket, másik oldalára a Śrīmad-Bhāgavatamot helyezték — s Ő az érmék helyett a Bhāgavatamot választotta.
Egy napon, amikor aprócska gyerekként épp a kertben totyogott, egy kígyó jelent meg Előtte, s az Úr rögtön játszani kezdett vele. A ház népén félelemmel vegyes bámulat lett úrrá. A kígyó azonban hamarosan távozott, s anyja nyomban ölbe kapta a gyermeket. Egyszer egy tolvaj rabolta el, aki valójában az ékszereit akarta ellopni. Az Úr nagyon élvezte az utazást a tolvaj vállán, aki egy elhagyatott hely után kutatott, hogy kirabolhassa Őt. Zavarodottan futkosott ide-oda, míg végül újra Jagannātha Miśra háza előtt találta magát, s félelmében, hogy nyakon csípik, nyomban letette a gyermeket. Az aggódó szülők és a rokonok öröme nem ismert határt, hogy viszontláthatták az elveszett fiút.
Jagannātha Miśra egyszer egy zarándok brāhmaṇát látott vendégül a házában. Amikor a brāhmaṇa ételt ajánlott fel Istennek, az Úr Caitanya megjelent előtte, és evett az elkészített ételből. Mivel a gyermek belekóstolt, az ételt félre kellett tenni, s a brāhmaṇa kénytelen volt újra főzni. Legközelebb ugyanez történt, s amikor harmadjára is megismétlődött, a gyermeket végre lefektették. Éjfél körül, amikor a ház apraja-nagyja az igazak álmát aludta a bezárt szobákban, a zarándok brāhmaṇa ismét felajánlotta az Istenségnek a különleges módon elkészített ételeket. De a kisgyermek Úr újra megjelent előtte, és újra elrontotta felajánlását. A brāhmaṇa sírva fakadt, de mivel mindenki mélyen aludt, senki sem hallhatta. Ekkor a gyermek megjelent a szerencsés brāhmaṇa előtt, s felfedte, hogy Ő Maga Kṛṣṇa. Megtiltotta a brāhmaṇának, hogy bárkinek is szóljon az esetről, majd visszatért anyja mellé.
Gyermekkorában sok hasonló eset történt. Csintalan fiúként néha csúfot űzött a Gangeszben fürdő hívő brāhmaṇákkal. Amikor azok elpanaszolták az apjának, hogy iskola helyett őket fröcsköli vízzel, az Úr nyomban apja előtt termett iskolai ruhájában, könyveivel a kezében, mintha éppen az iskolából érkezett volna. A fürdő-ghāṭánál a szomszéd lányokkal is számtalanszor csúfolkodott, akik Śivát imádták abban a reményben, hogy jó férjük lesz. Ez gyakori szokás a hajadonok között a hindu családokban. Miközben tehát Śivát imádták, az Úr pajkosan megjelent előttük és így szólt: „Kedves nővéreim! Kérlek, adjátok Nekem az összes felajánlást, amit az Úr Śivának hoztatok! Az Úr Śiva az Én bhaktám, Pārvatī pedig az Én szolgálóm. Ha Engem imádtok, az Úr Śiva az összes többi félistennel együtt még elégedettebb lesz.” Néhányan nem engedelmeskedtek a rosszalkodó Úrnak, Ő pedig megátkozta őket, hogy öregember vegye őket feleségül, akinek már hét gyermeke van az előző házasságából. Félelemből, s gyakran szeretetből a lányok különféle ajándékokat adtak Neki, s az Úr ilyenkor megáldotta őket, hogy kedves, fiatal férjük lesz, és gyerekek tucatjai fogják őket anyjuknak szólítani. Az áldás jó kedvre derítette a lányokat, mégis gyakran panaszkodtak a történtekről az anyukáiknak.
Így telt el az Úr gyermekkora. Alig volt tizenhat éves, amikor saját catuṣpāthīt nyitott (olyan falusi iskola ez, melyet egy tanult brāhmaṇa vezet). Ebben az iskolában még a nyelvtani felolvasás közben is csak Kṛṣṇáról beszélt. Śrīla Jīva Gosvāmī, hogy örömet szerezzen az Úrnak, később egy olyan nyelvtani szabályrendszert szerkesztett meg szanszkritul, ahol az összes nyelvtani szabályt olyan példák magyarázzák, melyekben az Úr szent neve szerepel. Címe Hari-nāmāmṛta vyākaraṇa. Mind a mai napig használják ezt Indiában, és szerepel a bengáli iskolák tantervében is.
Ez idő tájt egy nagy kasmíri tudós — Keśava Kāśmīri — érkezett Navadvīpába, hogy előadásokat tartson a śāstrákról. A kasmíri paṇḍita elismert bölcs volt, aki Indiában már a műveltség minden központját bejárta. Végül Navadvīpába ment, hogy összemérje tudását az ottani tanult paṇḍitákkal. Azok úgy döntöttek, hogy Nimāi Paṇḍita (az Úr Caitanya) fog kiállni ellene. Úgy gondolták, hogy ha a kasmíri legyőzi, akkor még mindig van esélyük újra megmérkőzni a tudóssal, arra hivatkozva, hogy Nimāi Paṇḍit még gyerek. Ám ha Nimāi Paṇḍit győz, azzal még nagyobb dicsőséget szereznek maguknak, mert mindenhol híre jár majd, hogy Navadvīpában egy fiú legyőzte az India-szerte híres tudóst. Nimāi Paṇḍita épp a Gangesz partján sétált, amikor találkozott Keśava Kāśmīrivel. Az Úr arra kérte, hogy szerkesszen egy szanszkrit verset, amely a Gangeszt dicsőíti. Nem telt bele sok idő, s a paṇḍita, hogy hatalmas tudását fitogtassa, száz ślokát szerzett, szélsebesen elszavalva őket. Nimāi Paṇḍita azonnal, hibátlanul megjegyezte az összes ślokát, s a hatvannegyedik versszakot idézve rámutatott a retorikai és irodalmi pontatlanságokra. Különösen azt kifogásolta, hogy a paṇḍita a bhavānī-barthuḥ szót használta. Kijelentette, hogy ennek a szónak a használata fölösleges volt. Bhavānī Śiva feleségét jelenti, és ki más lehetne az ő bhartāja, férje, mint Śiva? Számos más ellentmondásra is felhívta a figyelmét, s a kasmíri paṇḍita csak ámulni tudott. Megdöbbent, hogy egy egyszerű diák, aki csak nyelvtant tanul, hogyan képes felfedezni egy kiváló tudós irodalmi hibáit. Bár a dolog véget ért, mielőtt nyilvános találkozóra kerülhetett volna sor, a hír futótűzként terjedt Navadvīpában. Ám Keśava Kāśmīrinek végül álmában Sarasvatī, a tudás istennője azt az utasítást adta, hogy hódoljon meg az Úrnak. Így lett a kasmíri paṇḍita az Úr követője.
Az Úr nagy pompával házasodott meg. Ekkortájt kezdett el prédikálni Navadvīpában az Úr szent nevének közös énekléséről. A brāhmaṇák közül azonban néhányan megirigyelték népszerűségét, és számtalan akadályt gördítettek az útjába. Annyira irigyek voltak, hogy végül Navadvīpa muszlim elöljárója elé vitték az ügyet. Akkoriban Bengália pathan fennhatóság alá tartozott, a tartomány muszlim kormányzója pedig Navab Husszain Sah volt. A kormányzó komolyan vette a brāhmaṇák panaszait, és figyelmeztette Nimāi Paṇḍita követőit, hogy ne énekeljék hangosan Hari nevét. De az Úr Caitanya arra kérte híveit, hogy ne engedelmeskedjenek a Kazi utasításának, és a megszokott módon folytatták a saṅkīrtanát (éneklést). Az elöljáró ekkor csendőröket küldött, akik megzavarták a saṅkīrtanát és összetörtek néhány mṛdaṅgát (dobot). Amikor Nimāi Paṇḍita meghallotta mi történt, tüntető csoportot szervezett. Ő Indiában a polgári engedetlenségi mozgalmak úttörője. Százezer emberből álló felvonulást szervezett sok ezer mṛdaṅgával és karatālával (cintányérral), amely dacolva a Kazi rendeletével, végigvonult Navadvīpa utcáin. Végül a menet a Kazi házához ért, aki a tömegtől megrettenve az emeletre menekült. Az összegyűlt, hatalmas tömeg semmitől sem riadt volna vissza, ám az Úr türelemre intette őket. Ekkor a Kazi lejött, és azzal próbálta megbékíteni az Urat, hogy unokaöccsének szólította. Elmondta, hogy Nīlāmbara Cakravartīt nagybátyjának tekinti, és így Śrīmatī Śacīdevī, Nimāi Paṇḍita anyja az ő unokanővére. Amikor megkérdezte az Urat, vajon hogyan haragudhat nővérének fia anyai nagybátyjára, az Úr azt válaszolta, hogy mivel a Kazi anyai nagybátyja, kedvesen kell fogadnia unokaöccsét az otthonában. Így aztán a kedélyek lecsillapodtak, s a két tanult tudós között hosszú beszélgetés kezdődött a Koránról és a hindu śāstrákról. Az Úr felvetette a tehénölés kérdését, amire a Kazi a Koránra utalva helyesen válaszolt. Amikor rá került a sor, a Kazi arról kérdezte az Urat, hogyan vélekednek a Védák a tehénáldozatról. Az Úr azt felelte, hogy a Védákban említett áldozat nem tekinthető tehénölésnek. Egy ilyen áldozat során az öreg bikát vagy tehenet azért áldozták fel, hogy friss, fiatal életet kapjon a védikus mantrák erejétől. A Kali-yugában azonban tilos az ilyen tehénáldozat, mert nincsenek olyan képzett brāhmaṇák, akik végre tudják hajtani. Valójában a Kali-yugában minden yajña (áldozat) tilos, mert azok csupán ostoba emberek hasztalan kísérletei. Ebben a korban kizárólag a saṅkīrtana-yajña javasolt minden gyakorlati célra. Az Úr szavai végül meggyőzték a Kazit, s az Úr követője lett. Parancsba adta, hogy senki sem akadályozhatja a saṅkīrtana mozgalmat, melyet az Úr vezetett be, s ezt az utasítást utódai számára is meghagyta. Sírja még mindig látható Navadvīpában, és hindu zarándokok keresik fel, hogy leróják neki tiszteletüket. Leszármazottai ott élnek, és sohasem ellenezték a saṅkīrtanát, még a hindu-muszlim felkelés napjaiban sem.
Ez az eset egyértelműen mutatja, hogy az Úr nem holmi félénk Vaiṣṇava volt. A Vaiṣṇava az Úr félelem nélküli bhaktája, és a jó cél érdekében bármit hajlandó megtenni, ami hasznos lehet. Arjuna is a Úr Kṛṣṇa Vaiṣṇava bhaktája volt, aki hősiesen harcolt, hogy az Urat elégedetté tegye. Vajrāṅgajī — Hanumān — szintén az Úr Rāma híve volt, mégis móresre tanította Rāvaṇa démon-csapatát. A Vaiṣṇava hit célja az, hogy bármi áron, de elégedetté tegyük az Urat. Egy Vaiṣṇava természeténél fogva szelíd, békés élőlény, aki rendelkezik Isten minden jó tulajdonságával, amikor azonban az Urat vagy az Ő bhaktáját gyalázzák, azt a tiszteletlenséget sohasem tűri el.
Ezután az Úr még elszántabban kezdte prédikálni és hirdetni a Bhāgavata-dharmát, a saṅkīrtana mozgalmat, és bárki állt a yuga-dharma, a korra vonatkozó kötelességek terjesztésének útjába, elnyerte méltó büntetését. Két brāhmaṇa, Cāpala és Gopāla, akik szintén az Úr anyai nagybátyjai voltak, büntetésül leprások lettek, de később, amikor megbánták bűnüket, az Úr elfogadta őket. Prédikálása során minden nap elküldte követőit, köztük híveinek két fő vezetőjét, Śrīla Nityānanda Prabhut és Haridāsa Ṭhākurát, hogy házról házra járva terjesszék a Śrīmad-Bhāgavatamot. Az Úr saṅkīrtana mozgalma egész Navadvīpában elterjedt. Központjai Śrīvāsa Ṭhākura és Śrī Advaita Prabhu, két kiemelkedő családos tanítványának házaiban voltak. A brāhmaṇa közösség e két bölcs vezetője volt az Úr Caitanya mozgalmának két leglelkesebb támogatója. Az, hogy az Úr megjelent, legfőképpen Śrī Advaita Prabhunak köszönhető. Advaita Prabhu látta, hogy az emberi társadalomra leginkább az anyagi tevékenység jellemző, s az emberek nem végeznek odaadó szolgálatot, amely az egyetlen, ami megmentheti az emberiséget az anyagi lét háromféle gyötrelmétől. Indokolatlan könyörületességéből, melyet korának emberi társadalmával szemben érzett, szíve mélyéből imádkozott az Úr inkarnációjának megjelenéséért. A Gangesz vizét és a szent tulasī fa leveleit felajánlva szakadatlanul imádta az Urat.
A saṅkīrtana mozgalom prédikáló tevékenységében mindenki az Úr utasításait követve végezte a rá kiszabott napi feladatot. Egyszer, amint Nityānanda Prabhu és Śrīla Haridāsa Ṭhākura a főutcán sétáltak, kiabáló tömegre lettek figyelmesek. Amikor az arra járóktól megkérdezték, mi történik, megtudták, hogy két testvér, Jagāi és Mādhāi részegségükben felfordulást okoztak. Azt is hallották, hogy a testvérek tiszteletre méltó brāhmaṇa családból származnak, de rossz társaságba keveredtek, s mostanra teljesen züllötté váltak. Nemcsak hogy részegesek voltak, de húst ettek, nőket csábítottak el, raboltak, s még ezernyi bűn száradt a lelkükön. Amikor Śrīla Nityānanda Prabhu mindezt meghallotta, úgy határozott, hogy ezt a két bűnös lelket fogja legelőször felszabadítani. Ha ők változtatnának bűnös életükön, az Úr Caitanya neve még dicsőségesebbé válna. E gondolattal Nityānanda Prabhu és Haridāsa keresztülvágtak a tömegen, és arra kérték a két testvért, énekeljék az Úr Hari szent nevét. Ám a részeg testvérek erre dühbe gurultak. Durva szavaikat Nityānanda Prabhura záporozták, s messzire elkergették őket. A bhakták este beszámoltak a prédikálásról az Úrnak, aki örömmel hallotta, hogy Nityānanda és Haridāsa megpróbálták felszabadítani ezeket az ostoba embereket.
Másnap Nityānanda Prabhu újra a testvérekhez indult, de ahogy a közelükbe ért, az egyikőjük egy cserépdarabot hajított felé, s az homlokon találta. A seb azonnal vérezni kezdett. Nityānanda Prabhu azonban annyira kegyes volt, hogy ahelyett, hogy tiltakozott volna a kegyetlen tett ellen, így szólt: „Nem baj, hogy megdobtál ezzel a kővel. Csak arra kérlek, énekeld az Úr Hari szent nevét!”
A testvérek egyike, Jagāi megdöbbenve látta Nityānanda Prabhu viselkedését, és azon nyomban a lábaihoz borult. Arra kérte, bocsásson meg bűnös testvérének. Mikor Mādhāi újra megpróbálta bántani Nityānanda Prabhut, Jagāi megállította és könyörögni kezdett neki, hogy boruljon le ő is Nityānanda Prabhu lábai előtt. Eközben Nityānanda sérülésének híre eljutott az Úrhoz, aki lángoló haragjában rögtön ott termett. Nyomban segítségül hívta Sudarśana csakráját (legfőbb, kerék formájú fegyverét), hogy megölje a bűnösöket. Nityānanda Prabhu azonban emlékeztette Őt küldetésére: azért jött, hogy felszabadítsa a Kali-yuga reménytelenül elesett lelkeit, olyanokat, mint Jagāi és Mādhāi. Ebben a korban az emberek kilencven százaléka olyan, mint ők, előkelő származásuk és világi tekintélyük ellenére is. A kinyilatkoztatott írások véleménye szerint ebben a korban a világ teljes népessége śūdra lesz, vagy még annál is alacsonyabb rendű. Meg kell jegyeznünk, hogy Śrī Caitanya Mahāprabhu sohasem ismerte el a születés szerinti merev kasztrendszert, hanem szigorúan követte a śāstrák véleményét az ember svarūpáját, azaz valódi azonosságát illetően.
Amikor az Úr segítségül hívta Sudarśana csakráját, Śrīla Nityānanda Prabhu arra kérte, hogy bocsásson meg a két testvérnek, akik az Úr lótuszlábaihoz borulva könyörögtek, hogy bocsásson meg nekik szörnyű viselkedésükért. Nityānanda Prabhu arra is megkérte az Urat, hogy fogadja el ezeket a bűnbánó lelkeket. Az Úr azzal a feltétellel tett eleget a kérésnek, hogy ezek után teljesen megválnak minden bűnös tettüktől és züllött szokásuktól. A két testvér beleegyezett, és megígérték, hogy véget vetnek bűnös szokásaiknak. A kegyes Úr elfogadta őket, és soha többé nem emlegette a múltjukat.
Ez hát az Úr Caitanya különleges kegye. Ebben a korban senki sem mondhatja bűntelennek magát — ilyet állítani lehetetlen. Az Úr Caitanya azonban mindenkinek megbocsát azzal az egy feltétellel, ha ígéretet tesz, hogy miután lelki avatást kap egy hiteles lelki tanítómestertől, nem követ el bűnt többé.
Számos tanulságot szűrhetünk le a két testvér esetéből. Ebben a Kali-yugában gyakorlatilag mindenki olyan, akár Jagāi és Mādhāi. Ha meg akarnak szabadulni a bűneik visszahatásaitól, menedéket kell keresniük az Úr Caitanya Mahāprabhunál, és a lelki avatás után tartózkodniuk kell attól, amit a śāstrák tiltanak. A tiltásokról az Úr Śrīla Rūpa Gosvāmīt tanítva beszélt.
Családos élete során az Úr nem vitt véghez annyi csodálatos tettet, mint amennyit általában elvárnak egy ilyen személyiségtől, ám egyszer mégis csodát tett. Śrīnivāsa Ṭhākura házában történt, miközben nagy lendülettel folyt a saṅkīrtana. Megkérdezte a bhaktákat, mit akarnak enni. Amikor azt felelték, hogy mangót szeretnének, kért egy mangó magot, noha abban az évszakban nem termett mangó. A magot elültette Śrīnivāsa kertjében, a mag pedig azon nyomban nőni kezdett, s pillanatok alatt egy teljesen kifejlett mangófa lett belőle, tele érett gyümölccsel, többel, mint amennyit a bhakták meg tudtak enni. A fa Śrīnivāsa kertjében maradt, és attól kezdve a bhakták annyi gyümölcsöt szedhettek róla, amennyit csak akartak.
Az Úr rendkívül nagyra becsülte Vrajabhūmi (Vṛndāvana) leányainak Kṛṣṇa iránt érzett szeretetét. Vegyítetlen szolgálatuk elismeréseként egyszer a gopīk (tehénpásztor lányok) szent neveit énekelte az Úr nevei helyett. Diákjai közül néhányan, akik egyben tanítványai is voltak, éppen ekkor látogatták meg, s nagyon meglepődtek. Ostoba módon megkérdezték az Urat, miért énekli a gopīk neveit, s azt javasolták Neki, hogy inkább Kṛṣṇa neveit énekelje. Ezzel az oktalan diákok megzavarták az Urat eksztázisában, az Úr pedig megszidta és elkergette őket. Diákjai Hozzá hasonló korúak voltak, és így helytelenül azt gondolták, hogy egyenrangúak Vele. Összeültek és elhatározták, hogy megtámadják az Urat, ha még egyszer ilyet merészel velük tenni. Az esemény után az emberek között rosszindulatú híresztelések kaptak szárnyra az Úrról.
Amikor az Úr ezt megtudta, figyelni kezdte miféle emberek élnek a társadalomban. Úgy látta, leginkább a diákok, a tudósok, a gyümölcsöző munkát végzők, a yogīk, az abhakták és a különféle ateisták szállnak szembe az Úr odaadó szolgálatával. „Az a küldetésem, hogy felszabadítsak minden elesett lelket ebben a korban — gondolta —, de ha sértéseket követnek el Ellenem, mert azt gondolják, hogy közönséges ember vagyok, az nem válik hasznukra. Ha el akarják kezdeni a lelki megvalósításnak szentelt életüket, akkor valamilyen módon meg kell hódolniuk Előttem.” Ezért aztán úgy döntött, hogy elfogadja a lemondott életrendet (a sannyāsát), mert tudta, hogy az emberek szívesen ajánlják hódolatukat egy sannyāsīnak.
Ötszáz évvel ezelőtt a társadalom még nem süllyedt olyan mélyre, mint manapság. Akkoriban az emberek tisztelték a sannyāsīkat, azok pedig szigorúan követték az élet lemondott rendjének szabályait. Śrī Caitanya Mahāprabhu nem tartotta helyesnek a lemondott életrend elfogadását ebben a Kali-korban, mert tudta, hogy csupán nagyon kevés sannyāsī képes betartani a sannyāsa szabályait. Śrī Caitanya Mahāprabhu úgy döntött, elfogadja a rendet, és példamutató sannyāsīvá válik, hogy az emberek tisztelhessék Őt. Mindenkinek kötelessége tiszteletét ajánlania egy sannyāsīnak, mert őt tekintik minden varṇa és āśrama mesterének.
Miközben a sannyāsa rend elfogadásán gondolkozott, Keśava Bhāratī, a Māyāvādī iskola egyik sannyāsīja, aki a bengáli Katwában élt, Navadvīpába látogatott. Az Úr meghívta őt ebédre, s arra kérte, avassa a sannyāsa életrendbe. Mindez csak formaság volt. A sannyāsa rendet egy másik sannyāsītól kell elfogadni. Az Úr minden tekintetben független volt, ám hogy megtartsa a śāstrák előírta formalitásokat, mégis elfogadta a sannyāsa rendet Keśava Bhāratītól, noha az nem tartozott a Vaiṣṇava-sampradāyához (iskolához).
Miután kikérte Keśava Bhāratī véleményét, az Úr Navadvīpából Katwába ment, hogy ott hivatalosan elfogadja a sannyāsī életrendet. Śrīla Nityānanda Prabhu, Candraśekhara Ācārya és Mukunda Datta is Vele tartottak, s ők hárman segédkeztek Neki a szertartás lebonyolításában. Arról, hogyan fogadta el az Úr a sannyāsa rendet, Śrīla Vṛndāvana dāsa Ṭhākura Caitanya-bhāgavatája ír alapos részletességgel.
Így lépett a lemondott rendbe az Úr, huszonnegyedik életévének végén, Māgha hónapban. Ezután lett a Bhāgavata-dharma képzett prédikálója. Ezt tette akkor is, amikor családjával élt, ám amikor úgy érezte, prédikálását számos dolog akadályozza, az elesett lelkek érdekében még otthonának kényelmét is feláldozta. Akkoriban a legfőbb segítsége Śrīla Advaita Prabhu és Śrīla Śrīvāsa Ṭhākura volt, de a sannyāsa rend elfogadása után Śrīla Nityānanda Prabhu, valamint a hat Gosvāmī (Rūpa Gosvāmī, Sanātana Gosvāmī, Jīva Gosvāmī, Gopāla Bhaṭṭa Gosvāmī, Raghunātha dāsa Gosvāmī és Raghunātha Bhaṭṭa Gosvāmī) lettek legmeghittebb társai. Nityānanda Prabhut Bengálba küldte prédikálni, a hat Gosvāmīt pedig arra hatalmazta fel, hogy Śrīla Rūpa és Sanātana vezetésével Vṛndāvanába menjenek, és építsék újjá azokat a helyeket, amelyek most már zarándokhelyek. Így tárult fel az Úr akaratából Vṛndāvana jelenlegi városa, s így derült fény Vrajabhūmī jelentőségére.
Az Úr a sannyāsa rend elfogadása után azonnal Vṛndāvanába indult. Három napig megállás nélkül utazott Rāḍha-deśán át (az a terület, amelyet a Gangesz elkerül). A gondolat, hogy Vṛndāvanához közeledik, teljes eksztázissal töltötte el. Śrīla Nityānanda Prabhu azonban eltérítette útjáról, és Advaita Prabhu házába vitte, Śāntipurába. Néhány napot itt töltöttek. Śrī Advaita Prabhu jól tudta, hogy az Úr örökre elhagyta szeretteit és otthonát, ezért embereit Navadvīpába küldte Śacī mamáért, hogy utoljára találkozhasson a fiával. Néhány rosszindulatú ember állítása szerint az Úr Caitanya a sannyāsa elfogadása után feleségével is találkozott, és neki adta a fapapucsát, hogy felesége imádhassa azt, de a hiteles források ilyenről nem tesznek említést. Anyja, Advaita Prabhu házában találkozott Vele, s amikor fiát a sannyāsīk öltözékében megpillantotta, elöntötte a fájdalom. Csupán azt az engedményt kérte Tőle, hogy maradjon legalább Purīban, hogy könnyen kaphasson Róla hírt. Az Úr megígérte, hogy eleget tesz szeretett anyja utolsó kérésének. Aztán útnak indult Purība, elhagyva Navadvīpa lakóit, akiket távozása miatt a bánat óceánja öntött el.
A Purība vezető úton sok nevezetes helyet látogatott meg. Volt Gopīnāthajī templomában, aki sűrített tejet lopott bhaktájának, Śrīla Mādhavendra Purīnak. Azóta Gopīnāthajī mūrtija Kṣīra-corā-gopīnāthaként híres. Az Úr nagy örömmel hallgatta a történetet. A tolvajlási hajlam még az Abszolút Tudatban is jelen van, de mivel az Abszolút mutatja be, elveszti negatív természetét, s még az Úr Caitanya is imádja, azt az abszolút nézőpontot figyelembe véve, hogy az Úr és az Ő tolvajlási hajlama egy és ugyanaz. Gopīnāthajī izgalmas történetét Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī írja le a Caitanya-caritāmṛtában.
Az Úr, miután meglátogatta Remuṇā Kṣīra-corā-gopīnātha templomát Balasorénál, Orissában, tovább indult Purī felé. Az úton betért Sākṣī-gopāla templomába, aki egyszer szemtanúja volt két brāhmaṇa bhakta családi vitájának. Az Úr boldogan hallgatta Śākṣī-gopāla történetét, mert meg akarta mutatni az istentagadóknak, hogy a templomok imádott mūrtijai, akiket a nagy ācāryák elfogadtak, nem bálványok, mint ahogy azt a szegényes tudással rendelkező emberek állítják. A templomi mūrti az Istenség Személyiségének arcā-inkarnációja, így minden tekintetben azonos az Úrral, s a bhakta Iránta érzett szeretetét annak arányában viszonozza. Sākṣī-gopāla történetében az Úr, amikor két bhaktája családja között félreértés támadt, a viszály elsimítása érdekében, s hogy különleges kegyében részesítse szolgáit, Vṛndāvanából Vidyānagarába, egy orissai faluba ment arcā inkarnációjának formájában. Onnan a mūrtit Cuttackba vitték, és Sākṣī-gopāla templomát még ma is zarándokok ezrei látogatják a Jagannātha Puriba vezető úton. Az Úr ott töltötte az éjszakát, aztán tovább indult Purī felé. Útközben Nityānanda Prabhu kettétörte az Úr sannyāsī botját. Az Úr úgy tett, mintha megharagudott volna Rá emiatt, s társait Maga mögött hagyva egyedül ment Purība.
Amikor Purība érve belépett Jagannātha templomába, transzcendentális eksztázis öntötte el, és ájultan a templom földjére rogyott. Az őrök nem értették meg az Úr transzcendentális megnyilvánulását, ám volt ott egy kiváló, művelt paṇḍita, Sārvabhauma Bhaṭṭācārya, aki látta, hogy nem mindennapi esemény, hogy az Úr eszméletét vesztette Jagannātha templomába lépve. Sārvabhauma Bhaṭṭācāryát, aki Orissa királyának, Pratāparudra Mahārājának volt meghatalmazott udvari paṇḍitája, megragadta az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu fiatalos sugárzása. Tudta, hogy ez a transzcendentális önkívület csak nagyon ritkán és csak a legfejlettebb bhaktákban nyilvánul meg, akik már transzcendentális síkon vannak, teljesen megfeledkezve az anyagi létről. Csak egy felszabadult lélek nyilváníthat ki ilyen transzcendentális tettet, s a művelt Bhaṭṭācārya megértette ezt a transzcendentális írások alapján, amelyben rendkívül jártas volt. Ezért megkérte a templom őreit, hogy ne zavarják meg az ismeretlen sannyāsīt. Megkérte őket, hogy vigyék az Urat az otthonába, hogy megvizsgálhassa Őt öntudatlan állapotában. Az Urat ekkor Sārvabhauma Bhaṭṭācārya házába vitték, aki meglehetősen nagy befolyással rendelkezett, hiszen sabhā-paṇḍita volt, a szanszkrit irodalom birodalmi dékánja. A tanult paṇḍita alaposan szemügyre akarta venni az Úr Caitanya transzcendentális viselkedését, mert tudta, hogy vannak olyan tisztességtelen bhakták, akik gyakran utánozzák ennek külső jeleit, hogy elkápráztassák, majd kihasználják az ártatlan embereket. Egy olyan bölcs tudós, mint amilyen a Bhaṭṭācārya is volt, azonnal felismeri a képmutatókat, és amint rájuk ismer, elutasítja őket.
A Bhaṭṭācārya a śāstrák alapján megvizsgálta az Úr Caitanya Mahāprabhun megmutatkozó összes jelet. Tudósként tette ezt, nem pedig ostoba szentimentalizmusból. Megfigyelte a gyomor mozgását, a szívverést, az orr légzését. Kitapintotta az Úr pulzusát is, és látta, hogy testműködése teljesen leállt. Amikor puha pamutszálat tett az orra elé, látta, hogy gyengén lélegzik, mert a pamut apró szálai alig mozdultak. Felismerte tehát, hogy az Úr öntudatlan transza valódi, s az előírások szerint kezdett el viselkedni Vele. Az Úr Caitanya Mahāprabhuval azonban csak különleges módon lehetett bánni. Ő csakis akkor adott életjelt, ha bhaktái az Úr szent nevét énekelték. Sārvabhauma Bhaṭṭācārya nem ismerte ezt a különleges kezelési módot, mert még mindig nem ismerte fel az Urat. Amikor a Bhaṭṭācārya először látta Őt a templomban, azt gondolta, hogy csupán a számtalan zarándok egyike.
Időközben az Úr társai, akik nem sokkal Utána értek a templomba, hallottak transzcendentális megnyilvánulásáról, és arról, hogy a Bhaṭṭācārya elvitte Őt. A templomban a zarándokok még mindig az esetről sugdolóztak. Ám egyikőjük véletlenül találkozott Gopīnātha Ācāryával, aki Gadādhara Paṇḍita ismerőse volt, és tőle megtudták, hogy az Úr eszméletét vesztve fekszik Sārvabhauma Bhaṭṭācārya házában, aki történetesen épp Gopīnātha Ācārya sógora volt. Gadādhara Paṇḍita mindannyiukat bemutatta Gopīnātha Ācāryának, aki elvitte őket a Bhaṭṭācārya házába, ahol az Úr feküdt öntudatlanul, lelki transzban. Ekkor hangosan énekelni kezdték az Úr Hari szent nevét, ahogyan szokták, s az Úr Magához tért. Bhaṭṭācārya üdvözölte a társaság minden tagját, beleértve az Úr Nityānanda Prabhut is, és kérte, hogy legyenek tiszteletre méltó vendégei. Miközben az Úr és társai elindultak, hogy fürdőt vegyenek a tengerben, a Bhaṭṭācārya hajlékról és ételről gondoskodott számukra Kāśi Miśra házában. Sógora, Gopīnātha Ācārya is segített. Barátságosan beszélgetni kezdtek az Úr isteni tulajdonságairól. Gopīnātha Ācārya, aki ismerte az Urat már korábbról, megpróbálta bizonyítani, hogy az Úr nem más, mint az Istenség Személyisége, ezzel szemben Bhaṭṭācārya bizonygatta, hogy csupán egy nagyszerű bhakta. Vitájukban mindketten a hiteles śāstrákat vették alapul, nem pedig a szentimentális közvéleményt. Isten inkarnációit a hiteles śāstrák határozzák meg, nem pedig ostoba fanatikusok szavazatai. Mivel az Úr Caitanya valóban Isten inkarnációja volt, az ostoba fanatikusok számtalan Isten-inkarnációt kiáltottak ki ebben a korban anélkül, hogy a hiteles szentírásokra támaszkodtak volna. De Sārvabhauma Bhaṭṭācārya és Gopīnātha Ācārya nem törődött az oktalan szentimentalizmussal, hanem mindketten a hiteles śāstrák alapján próbálták meg megerősíteni vagy elutasítani, hogy Ő Isten.
Később kiderült, hogy a Bhaṭṭācārya szintén Navadvīpa környékéről származik, és megtudták tőle, hogy Nilāmbara Cakravartī, az Úr Caitanya anyai nagybátyja Sārvabhauma Bhaṭṭācārya apjának osztálytársa volt. Így aztán a fiatal sannyāsī, az Úr Caitanya szülői érzelmeket váltott ki Bhaṭṭācāryából. Bhaṭṭācārya számtalan sannyāsī tanítója volt a Śaṅkarācārya-sampradāyában, és ő maga is ehhez a felekezethez tartozott. Így aztán azt szerette volna, ha az Úr Caitanya mint fiatal sannyāsī szintén tőle tanulja a Vedāntát.
A Śaṅkara felekezet követőit általában vedāntistákként ismerik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Vedāntát kizárólag a Śaṅkara-sampradāya tanulmányozza. Minden hiteles sampradāya tanulmányozza a Vedāntát, ám mindegyiknek megvan rá a saját magyarázata. A Śaṅkara-sampradāya tagjai azonban általában nem tudják azt, amit a vedāntista Vaiṣṇavák. Ezért a Bhaktivedanta címet először az írónak a Vaiṣṇavák ajánlották fel.
Az Úr beleegyezett, hogy Bhaṭṭācārya tanítását hallgassa a Vedāntáról, ezért leültek az Úr Jagannātha templomában. A Bhaṭṭācārya hét napig egyfolytában beszélt, az Úr pedig nagy figyelemmel hallgatta, s egyszer sem szakította félbe. Hallgatása kétséget ébresztett Bhaṭṭācārya szívében, és megkérdezte Tőle, hogy lehet az, hogy nem kérdez semmit, és nem fűz hozzá semmit Vedānta-magyarázataihoz.
Az Úr úgy viselkedett a Bhaṭṭācārya előtt, mintha tudatlan diák lenne, és úgy tett, mintha a Vedāntát hallgatná, mert a Bhaṭṭācārya úgy érezte, egy sannyāsīnak ez a kötelessége. Ám az Úr nem értett egyet azzal, amit elmondott. Ezzel arra mutatott rá, hogy azok az állítólagos vedāntisták a Śaṅkara-sampradāyában vagy bármilyen más sampradāyában, akik nem követik Śrīla Vyāsadeva utasításait, csupán gépiesen olvassák a Vedāntát, s nem ismerik teljes egészében ezt a nagy tudományt. A Vedānta-sūtrát maga az író magyarázza meg a Śrīmad-Bhāgavatamban. Aki nem ismeri a Bhāgavatamot, az aligha lesz képes megérteni a Vedānta üzenetét.
A Bhaṭṭācārya, aki rendkívül tanult ember volt, megértette az Úr megjegyzéseit a népszerű vedāntistákkal kapcsolatban. Megkérdezte hát Tőle, miért nem tett fel egyetlen kérdést sem, ha valamit nem értett. Rájött mi volt az Úr szándéka azzal, hogy napokig néma csöndben hallgatta őt, mialatt tanította. Egyértelmű volt, hogy az Úrnak valami más jár a fejében. A Bhaṭṭācārya így arra kérte, tárja fel előtte elméjét.
— Kedves uram! — válaszolta az Úr. — Megértem a sūtrák, például a janmādy asya yataḥ, a śāstra-yonitvāt és az athāto brahma-jijñāsā jelentését a Vedānta-sūtrában, de amikor te saját elgondolásod szerint magyarázod őket, érthetetlenné válnak Számomra. A sūtrák célját maguk a sūtrák elmagyarázzák, de a te értelmezésed más jelentést ad nekik. Nem a sūtrák eredeti értelmét tartod szem előtt, hanem saját, közvetett felfogásodat tolmácsolod.
Az Úr ezzel azokat a vedāntistákat támadta, akik a Vedānta-sūtrát divatosan, korlátolt gondolkodásmódjuk szerint, saját céljaik érdekében magyarázzák. Az Úr elítélte a hiteles írások, például a Vedānta-sūtra közvetett értelmezését.
— Śrīla Vyāsadeva a Vedānta-sūtrában összegezte az Upaniṣadok mantráinak eredeti jelentését — folytatta az Úr. — Te azonban sajnos nem az eredeti értelmezést veszed figyelembe. Közvetve máshogy értelmezed őket.
— A Védák hitelessége vitathatatlan, s nem férhet hozzá kétség. S bármit mondanak a Védák, azt teljes mértékben el kell fogadnunk, másképp szembeszállunk hitelességükkel.
— A kagylókürt és a tehéntrágya két élőlénynek a csontja és az ürüléke. Ám mivel a Védák tisztának nyilvánítják őket, az emberek tisztának fogadják el, mert a Védák irányítását követik.
Az ember nem helyezheti tökéletlen értelmét a Védák tekintélye fölé. A Védák utasításainak úgy kell engedelmeskednünk, ahogy vannak, mindenféle anyagi érvelés nélkül. A védikus parancsok állítólagos követői saját magyarázataikat fűzik az eredeti tanításokhoz, és ezzel a védikus vallás különféle csoportjait és szektáit hozzák létre. Az Úr Buddha nyíltan elutasította a Védákat, mint hiteles forrást, és megalapította saját vallását. A Védákat szigorúan követők kizárólag emiatt nem fogadják el a buddhista vallást. Ám azok, akik csupán nevükben követőik a Védáknak, még a buddhistáknál is ártalmasabbak. A buddhistáknak van bátorságuk nyíltan megtagadni a Védákat, míg az állítólagos Véda-követőknek ehhez nincs merszük, holott valójában a Védák egyetlen utasításának sem engedelmeskednek. Az Úr Caitanya elítélte ezt a fajta viselkedést.
Szemléletes példa ehhez kapcsolódóan a kagylókürt és a tehéntrágya példája, melyet az Úr említett meg. Ha valaki azzal érvel, hogy ha a tehéntrágya tiszta, akkor egy bölcs brāhmaṇa ürüléke még tisztább, állítását nem fogják elfogadni. A tehéntrágyát tisztának fogadjuk el, míg az előkelő brāhmaṇa ürülékét messze kerülni kell. Az Úr folytatta:
— A védikus parancsolatok önmagukban hitelesek, s ha bármely halandó megváltoztatja ezek értelmét, az a Védák tekintélyét tagadja meg. Ostobaság bárkinek azt gondolnia magáról, hogy intelligensebb Śrīla Vyāsadevánál. Ő már elmondta véleményét sūtráiban, így nincs szükség kevésbé fontos személyek segítségére. Műve, a Vedānta-sūtra oly sugárzó, mint a déli nap, s ha valaki megkísérli saját magyarázataival ellátni e ragyogó alkotást, az olyan, mintha saját képzeletének felhőjével próbálná a napot eltakarni.
— A Védák és a Purāṇák céljukat tekintve nem különböznek egymástól: meghatározzák a minden másnál hatalmasabb Abszolút Igazságot. Az Abszolút Igazságot végsőképpen az abszolút irányító hatalommal rendelkező Istenség Abszolút Személyiségeként lehet felismerni. Az Istenség Abszolút Személyiségének tehát gazdagságban, erőben, dicsőségben, szépségben, tudásban és lemondásban, tökéletes mértékben teljesnek kell lennie. Ennek ellenére az Istenség Transzcendentális Személyiségét megdöbbentő módon személytelennek vélik.
— Az Abszolút Igazság személytelen leírása a Védákban arra szolgál, hogy megsemmisítse az abszolút egész anyagi felfogását. Az Úr személyes vonásai merőben különböznek az anyagi tulajdonságoktól. Az élőlények mind egyéni személyek, akik mindannyian szerves részei a legfelsőbb egésznek. Hogyha a szerves részek egyének, akkor a forrás, ahonnan származnak, sem lehet személytelen. Ő a Legfelsőbb Személy minden relatív személy közül.
— A Védák tudatják velünk, hogy Belőle [Brahmanból] ered és Benne nyugszik minden, a megsemmisülés után pedig minden egyedül Benne oldódik fel. Ezért Ő minden ok végső tárgy-, ok- és helyhatározó oka, s ezeket az okokat nem lehet egy személytelen tárgynak tulajdonítani.
— A Védák azt is elmondják, hogy Ő egyedül vált sokká, és amikor úgy kívánja, rápillant az anyagi természetre. Mielőtt az Úr rápillantott volna az anyagi természetre, az anyagi kozmikus teremtés nem létezett, ebből következik, hogy az Ő pillantása nem anyagi. Az anyagi elme és az érzékek még meg sem születtek, amikor az Úr rápillantott az anyagi természetre. A Védák minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az Úrnak transzcendentális szeme és elméje van, s nem anyagi. Személytelen volta tehát anyagi létének, nem pedig transzcendentális személyiségének a tagadása.
— Brahman végső soron az Istenség Személyiségére utal. A személytelen Brahman-megvalósítás csupán az anyagi teremtés negatív felfogása. Paramātmā nem más, mint Brahman helyhez kötött aspektusa a különféle anyagi testekben. Végső soron a Legfelsőbb Brahman megvalósítása az Istenség Személyiségének felismerésével egyenlő, a kinyilatkoztatott írások tanúbizonysága szerint. Ő a viṣṇu-tattvák eredeti forrása.
— A Purāṇák szintén a Védák kiegészítései. A védikus mantrák túlságosan bonyolultak egy közönséges ember számára. A nők, a śūdrák és az úgynevezett magasabb kasztok kétszer született tagjai képtelenek behatolni a Védák rejtelmeibe. A Mahābhārata és a Purāṇák célja az, hogy könnyen érthetővé tegyék a Védák igazságait. Brahmā, amikor a gyermek Śrī Kṛṣṇának ajánlotta fel imáit, elmondta, hogy a Śrī Nanda Mahārāja és Yaśodāmayī vezetése alatt élő vrajabhūmiak határtalanul szerencsések, mert az örökkévaló Abszolút Igazság bensőséges rokonuk lett.
— A védikus mantra azt tartja, hogy az Abszolút Igazságnak nincsen sem keze, sem lába, mégis gyorsabb mindennél, és elfogad mindent, amit odaadással ajánlanak fel Neki. Az utóbbi állítások határozottan személyes vonására utalnak, noha az Ő kezét és lábát vagy más érzékszervét sohasem szabad anyaginak tekinteni.
— Brahman tehát sohasem személytelen, ám ha ezeket a mantrákat nem közvetlenül értelmezzük, azt gondolhatjuk — helytelenül —, hogy az Abszolút Igazság személytelen. Az Abszolút Igazság, az Istenség Személyisége minden fenséggel teljes, ezért a teljes lét, tudás és gyönyör transzcendentális formájával rendelkezik. Hogyan állíthatja tehát bárki, hogy az Abszolút Igazság személytelen?
— Brahman, mivel minden fenséggel teljes, sokféle energiával rendelkezik. A hiteles forrás, a Viṣṇu Purāṇa (6.7.60) ezeket az energiákat három osztályba sorolja, s azt mondja, hogy az Úr Viṣṇunak három elsődleges transzcendentális energiája van. Lelki energiáját és az élőlények energiáját a felsőbbrendű energia kategóriájába soroljuk, míg az anyagi energia alacsonyabb rendű, s a tudatlanságból származik.
— Az élőlények energiáját szakkifejezéssel kṣetrajña energiának hívják. Ez a kṣetrajña-śakti, bár minőségét tekintve egyenlő az Úrral, a tudatlanság miatt az anyagi energia hatása alá kerül, és így számtalanféle anyagi gyötrelemtől szenved. Más szóval az élőlények a határenergiához tartoznak, a felsőbbrendű (lelki) és az alsóbbrendű (anyagi) energia között. Annak arányában, hogy melyik energiával áll leginkább kapcsolatban, az élőlény a lét alacsonyabb, illetve magasabb szintjén áll.
— Az Úr — ahogyan már említettem — fölötte áll az alsóbbrendű és a határenergiának. Lelki energiája három fázisban nyilvánul meg: mint öröklét, örök boldogság és örök tudás. Ami az öröklétet illeti, azt a sandhinī energia irányítja, a gyönyört és a tudást pedig a hlādhinī illetve a saṁvit energia. Mint legfelsőbb energiaforrás, az Úr a lelki, a határ- és az anyagi energiák legfőbb irányítója. Ezek az energiák örök odaadó szolgálatban állnak kapcsolatban az Úrral.
— Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így merít boldogságot örök, transzcendentális formájában. Nem megdöbbentő, ha valaki azt meri állítani, hogy a Legfelsőbb Úr nem rendelkezik energiával? Ő az ura minden energiának, az élőlények pedig az egyik energia szerves részei. Az élőlények és az Úr között tehát nagy különbség van. Hogyan mondhatja hát valaki, hogy az Úr és az élőlények nem különböznek egymástól? A Bhagavad-gītā szintén arról ír, hogy az élőlények az Úr felsőbbrendű energiájához tartoznak. Az energia és az energiaforrás közötti szoros összefüggés elve szerint mindkettő azonos, ezért, mint energia és energiaforrás, az Úr és az élőlény sem különböznek egymástól.
— Föld, víz, tűz, levegő, éter, elme, értelem és ego — mindezek az Úr alacsonyabb rendű energiái, ám az élőlény, mint felsőbbrendű energia, különbözik mindegyiktől. Ez a Bhagavad-gītā véleménye (BG 7.4).
— Az Úr transzcendentális formája teljes transzcendentális gyönyörben, örökké létezik. Hogyan lehetne a jóság anyagi kötőerejének terméke? Ezek után bárki, aki nem hisz az Úr formájában, minden bizonnyal egy hitetlen démon, és ezért kerülendő, nemkívánatos személy, persona non grata, aki méltó a büntetésre, mellyel a poklok királya sújtja.
— A buddhistákat ateistáknak nevezik, mert nem tisztelik a Védákat. De azok, akik megtagadják a Védák végső határozatát, miközben úgy tesznek, mintha követnék azokat, valójában veszélyesebbek a buddhistáknál, ahogy azt már említettük.
— Śrī Vyāsadeva nagyon kegyesen lejegyezte a védikus tudást Vedānta-sūtrájában. Ám ha valaki a Māyāvādī-iskola magyarázatát hallja (amit a Śankara-sampradāya képvisel), az minden bizonnyal félre fogja őt vezetni a lelki megvalósítás útján.
— A Vedānta-sūtra a kiáradások elméletével kezdődik. Minden kozmikus megnyilvánulás az Istenség Abszolút Személyiségéből ered, az Ő különféle felfoghatatlan energiái révén. Ezt az elméletet nagyon jól illusztrálja az érintőkő példája. Az érintőkő határtalan mennyiségű vasat képes arannyá változtatni, noha ő maga változatlan marad. Hasonló módon tudja felfoghatatlan energiái által a Legfelsőbb Úr létrehozni az összes megnyilvánult világot, miközben Ő Maga teljes és változatlan marad. Ő pūrṇa (teljes), és bár korlátlan számú pūrṇa árad ki belőle, mégis pūrṇa marad.
— A Māyāvāda-iskola arra alapozza illúzió-elméletét, hogy a kiáradások az Abszolút Igazság átalakulását eredményezik. Ha ez így lenne, akkor Vyāsadeva tévedne. Hogy ezt elkerüljék, ügyesen kitalálták az illúzió-teóriát. A világ, vagyis a kozmikus teremtés azonban nem valótlan, mint ahogy ezt a Māyāvāda-iskola tartja, csupán léte nem állandó. Egy ideiglenesen létező dolgot nem nevezhetünk egyszerűen valótlannak. Ám az a felfogás, mely szerint az anyagi test az önvaló, minden bizonnyal hibás.
— A praṇava [oṁ] vagy az oṁkāra a Védák eredeti himnusza, s ez a transzcendentális hang azonos az Úr formájával. Minden védikus himnusz erre a praṇava oṁkārára épül. A tat tvam asi csupán mellékes kifejezés a Védikus Írásokban, ezért ez nem lehet a Védák eredeti himnusza. Śrīpāda Śaṅkarācārya nagyobb hangsúlyt fektetett a kevésbé jelentős tat tvam asi szavakra, mint az eredeti oṁkārára.
Így beszélt az Úr a Vedānta-sūtráról, s így vetette el a Māyāvāda-iskola minden tanítását.[1] Bhaṭṭācārya a logikai és nyelvi bűvészkedéssel próbálta megvédeni magát és Māyāvāda-iskoláját, de az Úr hatásos érveivel legyőzte őt. Megerősítette, hogy mindannyian örökkévaló kapcsolatban állunk az Istenség Személyiségével, és viszonzásképpen örök feladatunk az odaadó szolgálat. Kapcsolatunk eredménye a premā, az Isten iránti szeretet kifejlődése. Amikor az ember eljut idáig, a többi élőlényt is szeretni fogja, hiszen az Úr minden élőlény teljes egésze.
Az Úr kijelentette, hogy minden, amit a Védák e három témán — vagyis az Istennel való örök kapcsolaton, a kölcsönös viszonyon és az Iránta érzett szeretet elérésén — kívül tanítanak, csupán fölösleges kitaláció.
Az Úr hozzátette továbbá, hogy a Śrīpāda Śaṅkarācārya által hirdetett Māyāvādī filozófia a Védák hamis magyarázata, ám az Istenség Legfelsőbb Személyiségének utasítására Śaṅkarācāryának ezt kellett tanítania. A Padma Purāṇa elmondja, hogy az Istenség Személyisége arra utasította az Úr Śivát, hogy térítse el az emberi fajt Tőle (Istentől). El kellett rejtenie az emberek szeme elől az Istenség Személyiségét, hogy a népesség szaporítására bátorítsa őket. Az Úr Śiva így szólt Devīhez: „A Kali-yugában brāhmaṇaként fogom prédikálni a Māyāvāda filozófiát, ami nem más, mint burkolt buddhizmus.”
Az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu szavainak hallatán a Bhaṭṭācāryát csodálat és tisztelet töltötte el, s némán figyelte tovább az Úr szavait. Az Úr ekkor azzal bátorította, hogy semmi oka a csodálkozásra. „Én azt mondom, hogy az emberi élet legfőbb célja az Istenség Személyiségének odaadó szolgálata.” Aztán a Bhāgavatam egyik ślokáját idézte, és megerősítette, hogy még a felszabadult lelkek is, akik a lélekben és a lelki megvalósításban mélyednek el, az Úr Hari odaadó szolgálatába kezdenek, mert az Istenség Személyisége olyan transzcendentális tulajdonságokkal rendelkezik, amely még a felszabadult lelkek szívének is vonzó.
A Bhaṭṭācārya a Bhāgavatam „ātmārāma” ślokájának magyarázatát szerette volna hallani (SB 1.7.10). Az Úr azonban arra kérte a Bhaṭṭācāryát, először ő fűzzön hozzá magyarázatot. A Bhaṭṭācārya tudományos magyarázata főként a logikára épült. Korának legismertebb logika-tudósához méltón kilenc különböző értelmezést mutatott be.
Az Úr végighallgatta, majd megköszönte neki, hogy ilyen tudományos módon ismertette a ślokát. Ezután a Bhaṭṭācārya kérésére az Úr hatvannégy különböző magyarázatot fűzött a ślokához, anélkül, hogy érintette volna az ő kilenc magyarázatát.
A Bhaṭṭācārya a magyarázatok hallatán, amelyeket az Úr az ātmārāma ślokához fűzött, megbizonyosodott arról, hogy ilyen tudományos ismertetés nem származhat egyszerű földi halandótól.[2] Korábban Śrī Gopinātha Ācārya is próbálta meggyőzni őt arról, hogy az Úr Maga Isten, ám akkor még nem tudta elfogadni. De miután elképedve látta, hogyan mutatta be az Úr a Vedānta-sūtrát és hogyan magyarázta el az ātmārāma verset, rájött, hogy nagy sértést követett el az Úr lótuszlábai ellen, amikor nem ismerte fel, hogy Ő Maga Kṛṣṇa. Most meghódolt Neki, s megbánta, hogy a múltban nem bánt Vele illendően. Az Úr kegyes volt, elfogadta Bhaṭṭācāryát, s indokolatlan kegyéből megjelent előtte először négykarú Nārāyaṇaként, majd újra kétkarú Kṛṣṇaként, fuvolával a kezében.
A Bhaṭṭācārya azon nyomban lótuszlábaihoz borult, s kegyéből közel száz ślokát költött dicsőítésére. Az Úr megölelte, ő pedig transzcendentális eksztázisában elvesztette öntudatát, s megszűnt számára a külvilág. Könnyek, remegés, gyors szívverés, izzadás, érzelmi hullámok, tánc, éneklés, sírás és a transz mind a nyolc szimptómája megnyilvánult Bhaṭṭācārya testén. Śrī Gopīnātha Ācārya boldogan és megdöbbenve látta, milyen csodálatos változáson ment keresztül sógora az Úr kegyéből.
A száz híres śloka közül, amelyet Bhaṭṭācārya költött az Úr dicsőítésére, az itt következő kettő a legfontosabb, mert ezek az Úr missziójának lényegét tárják elénk.
- Hadd hódoljak meg az Istenség Személyiségének, aki most megjelent az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhuként! Ő minden kegy óceánja, s azért szállt alá, hogy megtanítsa, hogyan váljunk meg az anyagi ragaszkodástól, hogyan tanuljunk, és hogyan végezzünk odaadó szolgálatot Neki.
- Az Úr tiszta odaadó szolgálata az idők során feledésbe merült, így az Úr megjelent, hogy életre keltse törvényeit. Hódolatomat ajánlom hát lótuszlábainak!
Az Úr szerint a mukti szó egyenlő a Viṣṇu szóval, az Istenség Személyiségével. Elérni a muktit, azaz megszabadulni az anyagi lét kötelékeitől nem más, mint elnyerni az Úr szolgálatát.
Az Úr ezek után jó ideig Dél-India felé vándorolt tovább. Bárkivel találkozott útközben, mindenkit az Úr Śrī Kṛṣṇa bhaktájává változtatott, s ezek a bhakták aztán másokat is az odaadó szolgálat útjára, az Úr Bhāgavata-dharmájának útjára vezettek. Így ért a Godāvarī partjához, ahol találkozott Śrīla Rāmānanda Rāyával, aki Pratāparudra Mahārājának, Orissa királyának a megbízásából Madras kormányzója volt. Rāmānanda Rāyával folytatott beszélgetései rendkívül lényegesek a transzcendentális tudás magasabb szintű megvalósítása szempontjából. Bár szinte különálló könyvet alkotnak, most tömören összefoglaljuk lényegüket.
Śrī Rāmānanda Rāya önmegvalósított lélek volt, noha társadalmi helyzetét tekintve a brāhmaṇáknál alacsonyabb kasztban született. Nem tartozott a lemondott életrendhez; rangos állami kormánytisztséget töltött be. Śrī Caitanya Mahāprabhu mégis felszabadult lélekként fogadta el, mert a transzcendentális tudás megvalósításának rendkívül magas szintjén állt. Az Úr Śrīla Haridāsa Ṭhākurát, régi bhaktáját is befogadta, aki muszlim családban született. Számtalan kiváló bhaktája volt az Úrnak, akik a legkülönfélébb közösségekből, szektákból és kasztokból származtak, ám az Úr egyetlen feltételt szabott csak, s ez az odaadó szolgálat volt. Nem nézte senki külső megjelenését; csak a lélekkel és annak cselekedeteivel törődött. Az Úr küldetése során bemutatott tetteit ezért mind lelki természetűnek kell felfogni. Śrī Caitanya Mahāprabhu vallásának, a Bhāgavata-dharmának tehát nincs köze a világi ügyekhez, a szociológiához, a politikához, a gazdasági fejlődéshez, s az élet egyetlen hasonló területéhez sem. A Śrīmad-Bhāgavatam a lélek tiszta, transzcendentális vágya.
Amikor találkozott Śrī Rāmānanda Rāyával a Godāvarī partján, az Úr a hinduk által követett varṇāśrama-dharmáról is beszélt. Śrīla Rāmānanda Rāya azt mondta, hogy a varṇāśrama-dharmának, az emberi élet négy kasztból és négy rendből álló rendszerének elveit követve bárki eljuthat a Transzcendens megvalósításáig. Az Úr véleménye szerint azonban a varṇāśrama-dharma rendszere csupán a felszín, és nincs sok köze a lelki értékek legmagasabb rendű megvalósításához. Az élet legtökéletesebb szintjét az jelenti, ha megválunk az anyagi ragaszkodástól, és ennek arányában az Úr transzcendentális szerető szolgálatát végezzük. Az Istenség Személyisége nagyra becsüli azt az élőlényt, aki ezen az úton halad. Az odaadó szolgálat tehát minden tudás művelésének betetőzése. Amikor Śrī Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége megjelent, hogy felszabadítson minden elesett lelket, elmondta, mit tanácsol ennek érdekében. Az Istenség Legfelsőbb Abszolút Személyiségét, akitől minden élőlény származik, minden cselekedetünkkel imádnunk kell, mert minden, amit látunk, az Ő energiáinak kiterjedése. Ez a valódi tökéletesség útja, s ezt hagyja jóvá a múlt és a jelen minden hiteles ācāryája. A varṇāśrama rendszer többé-kevésbé erkölcsi és etikai elveken alapszik, s így magáról a Transzcendensből csak rendkívül keveset valósít meg. Az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu úgy ítélte meg, hogy mindez csupán a felszín, ezért arra kérte Rāmānanda Rāyát, hogy ásson mélyebbre ebben a kérdésben.
Śrī Rāmānanda Rāya ekkor azt javasolta, mondjunk le a gyümölcsöző cselekedetekről. A Bhagavad-gītā (BG 9.27) ezzel kapcsolatban azt tanácsolja: „Ajánld fel Nekem mindazt, amit cselekszel, eszel, elajándékozol, valamennyi vezekléseddel együtt!” A cselekvő részéről ez a lemondás arra utal, hogy az Istenség Személyisége egy lépcsőfokkal a varṇāśrama rendszer személytelen felfogása felett áll, de ezzel az élőlény és az Úr kapcsolata még nincs meghatározva. Az Úr ezért elvetette ezt a javaslatot is, és arra kérte Rāmānanda Rāyát, folytassa tovább.
Rāmānanda Rāya ekkor azt mondta, le kell mondanunk a varṇāśrama-dharmáról, s el kell fogadnunk az odaadó szolgálatot. Az Úr azonban ezzel sem értett egyet, hiszen az ember nem változtathatja meg helyzetét egyik pillanatról a másikra, mert az nem vezet a kívánt eredményhez.
Rāmānanda Rāya ezután kijelentette, hogy egy élőlény számára a legnagyszerűbb eredmény, ha lelki megvalósításra tesz szert, amely minden anyagi életfelfogástól mentes. Ám az Úr ezt a gondolatot ugyanúgy elutasította. A lelkiismeretlen emberek lelki megvalósítás címszóval súlyos pusztítást végezhetnek, ezért ez szintén lehetetlen minden átmenet nélkül, mondta. Ekkor Rāmānanda Rāya az önmegvalósított lelkek őszinte társaságát javasolta és, hogy hallgassuk alázatosan az Istenség Személyisége kedvteléseinek transzcendentális üzenetét. Ezt már nagy örömmel fogadta az Úr. Ez a javaslat Brahmājī nyomdokaiban járva született meg, aki azt mondta, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét ajitának nevezik, vagyis Ő az, akit senki nem tud legyőzni vagy megközelíteni. Ám az ajita, jitává (legyőzötté) válik egy nagyon egyszerű és könnyű folyamat révén, amely nem más, mint hogy megválunk attól a gőgös viselkedéstől, hogy Istennek tekintsük magunkat. Az ember legyen nagyon szerény és alázatos, próbáljon meg békésen élni, fülét átadva a transzcendentális, önmegvalósított lelkek szavainak, akik a Bhāgavata-dharma üzenetéről, vagy a Legfelsőbb Úr és bhaktái dicsőítésének vallásáról beszélnek. Egy nagy ember dicsőítése természetes dolog az élőlények számára, ám azt, hogyan dicsérjék az Urat, nem tanulták meg. Az élet tökéletességét pusztán azáltal elérheti az ember, hogy egy önmegvalósított bhakta társaságában az Urat dicsőíti.[3] Az önmegvalósított bhakta az, aki teljesen átadta magát az Úrnak, és nem ragaszkodik az anyagi jóléthez. Az anyagi jólét, az érzéki élvezet és ezek fejlődése mind a tudatlanság jelenlétét tükrözik az emberi társadalomban. Béke és barátság nem létezhet egy olyan társadalomban, amely megvált Isten és az Ő bhaktáinak társaságától. Nagyon fontos tehát, hogy az ember minden körülmények között őszintén keresse a tiszta bhakták társaságát, és hallgassa őket türelmesen, alázatosan. Az önmegvalósítás folyamatában nincs jelentősége annak, hogy az ember rangosabb vagy kevésbé rangos helyet tölt be élete során. Az egyetlen dolog, amit tennie kell: rendszeresen hallgatni egy önmegvalósított lelket. A tanító előadásokat tarthat a Védikus Irodalomból, a múlt nagy ācāryáinak nyomdokait követve, akik megvalósították az Abszolút Igazságot. Az Úr Śrī Caitanya Mahāprabhu az önmegvalósításnak ezt az egyszerű módját ajánlotta, amelyet általában Bhāgavata-dharmának ismernek. E cél elérése érdekében a Śrīmad-Bhāgavatam tökéletes irányadással szolgál.
Az Úr és Śrī Rāmānanda Rāya, e két csodálatos személyiség ezenkívül még emelkedettebb lelki témákról is beszélgettek, most azonban azokról nem szólunk. Az embernek el kell jutnia a lelki síkra, mielőtt a Rāmānanda Rāyával folytatott további párbeszédet hallhatná. Śrīla Rāmānanda Rāya és az Úr beszélgetéseit egy másik könyvben (a Śrī Caitanya tanításában) ismertettük.
A találkozás befejezéséül Śrī Rāmānanda Rāya azt a tanácsot kapta az Úrtól, hogy hagyja ott szolgálatát és menjen Purība, hogy együtt élhessenek, és együtt élvezhessék transzcendentális kapcsolatukat. Nem sokkal később Śrī Rāmānanda Rāya visszavonult a kormányszolgálattól, s a király életjáradékot adott neki. Visszatért lakhelyére, Purība, és ettől fogva az Úr egyik legbensőségesebb bhaktája lett. Itt élt Śikhi Māhiti, aki hasonlóan közeli kapcsolatban állt az Úrral, mint Rāmānanda Rāya. Az Úr három-négy társával gyakran folytatott meghitt beszélgetéseket a lelki értékekről. Tizennyolc évet töltött ott el így, lelki transzban. Beszélgetéseit személyes titkára, Śrī Dāmodara Gosvāmī, a négy legbensőségesebb bhakta egyike jegyezte le.
Az Úr beutazta India egész déli részét. Mahārāṣṭra nagy szentje, akit Szent Tukārāmaként ismernek, szintén avatást kapott az Úrtól. Szent Tukārāma ezután egész Mahārāṣṭra tartományban elterjesztette a saṅkīrtana mozgalmat, s ez a transzcendentális áramlat még most is terjed a hatalmas Indiai-félsziget délnyugati részén.
Az Úr Dél-Indiában két nagyon fontos ősi írást talált meg: a Brahma-saṁhitāt[4] és a Kṛṣṇa-karṇāmṛtát. Ez a két értékes könyv hiteles tankönyvként szolgál azoknak, akik az odaadás útján haladnak. Dél-indiai útja után az Úr visszatért Purība.
Visszatértekor aggódó bhaktái újra visszanyerték életkedvüket, s Ő velük maradt, folytatva transzcendentális megvalósításainak kedvteléseit. Ez idő alatt a legfontosabb esemény az volt, amikor Pratāparudra királynak megengedte, hogy találkozzon Vele. Pratāparudra király az Úr hűséges bhaktája volt, és olyan szolgájának tartotta magát, akit a templom fölsöprésével bíztak meg. Śrī Caitanya Mahāprabhu nagyra becsülte a király alázatos viselkedését. A király megkérte Bhaṭṭācāryát és Rāmānanda Rāyát, tegyék lehetővé, hogy találkozzon az Úrral. Ám annak ellenére, hogy két rendíthetetlen bhaktája könyörgött Neki, olyan bensőséges társai, mint Rāmānanda Rāya és Sārvabhauma Bhaṭṭācārya, az Úr megtagadta kérésüket. Kitartott amellett, hogy egy sannyāsī számára veszélyes közeli kapcsolatot teremteni világias, pénztudatú emberekkel és nőkkel. Az Úr példás sannyāsī volt. Egyetlen nő sem mehetett közel Hozzá, még tiszteletét felajánlani sem, s mindig távol ültek az Úrtól. Ideális tanítóként és ācāryaként rendkívül szigorú volt a sannyāsīk mindennapos tevékenységét illetően. Amellett, hogy Isten inkarnációja volt, emberként is példás jellem volt, s mindenkivel szemben kifogástalanul viselkedett. Ācāryaként súlyosabb volt, mint a mennykő és szelídebb, mint a rózsa. Egyik társa, az ifjabb Haridāsa egyszer nagy hibát követett el, amikor kéjesen pillantott egy fiatal nőre. Az Úr Felsőlélekként észrevette ezt a kéjt a fiatal Haridāsa elméjében. Azon nyomban száműzte társaságából, s bár Haridāsa bocsánatért könyörgött, sohasem fogadta vissza. Az Úr társaságától megfosztva a fiatal Haridāsa öngyilkos lett. Halálának híre eljutott az Úrhoz, aki még akkor sem felejtette el a sértést, s kijelentette, hogy Haridāsa jogosan nyerte el méltó büntetését.
A lemondott életrend elveit és szabályait illetően az Úr nem ismert megalkuvást, éppen ezért — noha tudta, hogy nagyszerű bhakta — nem engedte meg, hogy a király meglátogassa Őt, amiatt, hogy annak túl sokat kellett a pénzzel törődnie. Ezzel a példával az Úr hangsúlyozni akarta, mi a helyes viselkedés egy transzcendentalista számára. A transzcendentalistának semmi dolga nincs nőkkel és pénzzel, s mindig tartózkodnia kell attól, hogy ezekkel közeli kapcsolatba kerüljön. A bhakták kiváló elrendezése jóvoltából azonban a király mégis elnyerte az Úr kegyét. Ez azt jelenti, hogy az Úr szeretett bhaktája kegyesebb lehet egy kezdőhöz, mint Maga az Úr. A tiszta bhakták ezért sohasem követnek el sértést egy másik tiszta bhakta lábai ellen. Az Úr lótuszlába ellen elkövetett sértést néha megbocsájtja a kegyes Úr, de a bhakta lábai elleni sértés nagyon veszélyes annak, aki valóban fejlődni akar az odaadó szolgálatban.
Amíg az Úr Purīban tartózkodott, bhaktái ezerszámra jöttek, hogy láthassák Őt az Úr Jagannātha Ratha-yātrā szekérfesztiválja idején. Az egyik legfontosabb esemény ez idő tájt a Guṇḍicā templom takarítása volt, melyre Maga az Úr felügyelt. Az Úr tömeges saṅkīrtana mozgalma Purīban egyedülálló látványt nyújtott az ott élők számára. Ez az út vezeti az emberek elméjét a lelki megvalósítás felé. Az Úr bevezette a tömeges saṅkīrtanát, s minden ország vezetői megragadhatják e lelki mozgalom nyújtotta lehetőséget annak érdekében, hogy az embereket egymás szeretete és a béke kapcsolja össze. Ez az, amire jelenleg az egész emberi társadalomnak szüksége van.
Az Úr hamarosan újra útnak indult, ezúttal Észak-Indiába. Úgy döntött, ellátogat Vṛndāvanába és a szomszédos helyekre. Amikor Jharikhaṇḍa dzsungelén (Madhya Bhārata) haladt keresztül, minden vadállat csatlakozott saṅkīrtana mozgalmához. A vad tigrisek, elefántok, medvék és szarvasok mind együtt vonultak az Úrral, aki a saṅkīrtanában társaságát adta nekik. Ezzel bebizonyította, hogy e mozgalom (az Úr nevének együttes éneklése és dicsőítése) terjesztésével még a vadállatok is békében és barátságban élhetnek, nem beszélve az emberekről, akik civilizáltnak mondják magukat. Nincs olyan ember a világon, aki ne csatlakozna szívesen a saṅkīrtana mozgalomhoz, amely nem korlátozódik semmilyen kasztra, hitvallásra, színre vagy fajra. Ez a közvetlen bizonyíték csodálatos missziójára: még a vadállatoknak is megengedte, hogy részt vegyenek nagyszerű mozgalmában.
Vṛndāvanából hazafelé először Prayāgába ment, ahol találkozott Rūpa Gosvāmīval és öccsével, Anupamával, majd Benaresbe indult. Két hónapon keresztül Śrī Sanātana Gosvāmīt tanította a transzcendentális tudományra. Sanātana Gosvāmīnak adott tanítása hosszú elbeszélés, ezért lehetetlen e lapokon teljes egészében ismertetni. A fő gondolatok a következők:
Sanātana Gosvāmī (korábban Sākara Mallika) Navab Husszain Sah uralkodása alatt a bengáli kormány szolgálatában állt. Úgy döntött, hogy csatlakozik az Úrhoz, ezért megvált szolgálatától. Amikor az Úr Vṛndāvanából jövet Vārāṇasība ért, Śrī Tapana Miśra és Candraśekhara vendége volt, egy Mahārāṣṭrából származó brāhmaṇa jóvoltából. Ebben az időben Vārāṇasīnak a Māyāvāda-iskola nagy sannyāsīja, Śrīpāda Prakāśānanda Sarasvatī volt a vezetője. Amikor az Úr a városban tartózkodott, az emberek vonzódni kezdtek az Úr Caitanya Mahāprabhuhoz tömeges saṅkīrtana mozgalma miatt. Bárhová ment, zarándokok ezrei követték, különösen amikor Viśvanātha templomába látogatott. Volt, akit testének vonásai vonzottak, míg másokat az Urat dicsőítő csodálatos énekei.
A Māyāvādī sannyāsīk Nārāyaṇának nevezik magukat. Vārāṇasīban még mindig rengeteg ilyen Māyāvādī sannyāsī él. Néhányan, akik látták az Urat saṅkīrtana társaságával, az igazi Nārāyaṇának tartották Őt, s ez a hír eljutott a nagy sannyāsī, Prakāśānanda táborába is.
Indiában mindig van egyfajta lelki versengés a Māyāvāda és a Bhāgavata iskola között. Amikor az Úrról szóló hírek Prakāśānanda fülébe jutottak, rögtön tudta, hogy egy Vaiṣṇava sannyāsīról van szó, ezért becsmérelni kezdte Őt azok előtt, akik a hírt hozták neki. Rossz szemmel nézte az Úr tetteit a saṅkīrtana mozgalom prédikálása miatt, amely szerinte nem volt más, mint vallásos szentimentalizmus. Prakāśānanda a Vedāntát tanulta nagy alapossággal, s azt tanácsolta követőinek, hogy a Vedāntára figyeljenek, s ne merüljenek bele a saṅkīrtanába.
Az egyik brāhmaṇának, aki az Úr bhaktája lett, nem tetszettek Prakāśānanda becsmérlő szavai, s elment az Úrhoz, hogy kifejezze sajnálatát. Elmondta Neki, hogy amikor a sannyāsī — Prakāśānanda — előtt kiejtette az Úr nevét, az becsmérelni kezdte az Urat, s bár a brāhmaṇa hallotta, hogy többször kimondja a Caitanya nevet, megdöbbentő módon a Kṛṣṇa nevet egyetlen egyszer sem ejtette ki a száján.
Az Úr mosolyogva magyarázta el a brāhmaṇa bhaktának, miért nem tudják kimondani a Māyāvādīk Kṛṣṇa szent nevét:
— A Māyāvādīk annak ellenére, hogy gyakran kimondják a brahma, az ātma vagy a caitanya neveket, sértést követnek el Kṛṣṇa lótuszlábai ellen. Emiatt aztán képtelenek kimondani Kṛṣṇa szent nevét. A Kṛṣṇa név és az Istenség Személyisége, Kṛṣṇa azonosak. Az abszolút világban nincsen különbség az Abszolút Igazság neve, formája és személye között, mert ott minden transzcendentális gyönyör. Nincsen különbség az Istenség Személyisége, Kṛṣṇa teste és lelke között. Ebben különbözik az élőlényektől, akik sohasem azonosak a külső testükkel. Kṛṣṇa transzcendentális helyzetéből adódóan egy hozzá nem értőnek nagyon nehéz ténylegesen megismernie az Istenség Személyiségét, Kṛṣṇát, szent nevét, dicsőségét stb. Neve, dicsősége, formája és kedvtelései mind ugyanahhoz a transzcendentális azonossághoz tartoznak, és anyagi érzékekkel egyiket sem lehet megismerni.
— Ha valaki transzcendentális kapcsolatba kerül az Úr kedvteléseivel, az több gyönyör forrását jelenti, mint amit az ember a Brahman-megvalósítás által tapasztalhat, vagy azáltal, hogy eggyé válik a Legfelsőbbel. Ha nem így lenne, akkor azok, akik már a Brahman transzcendentális gyönyörét élvezik, nem vonzódnának az Úr kedvteléseinek transzcendentális gyönyöréhez.
Ezek után az Úr bhaktái egy nagy találkozót rendeztek, amelyre minden sannyāsīt meghívtak, az Urat és Prakāśānanda Sarasvatīt is. A két tudós (az Úr és Prakāśānanda) hosszú beszélgetést folytatott a saṅkīrtana mozgalom lelki értékeiről. Ennek összefoglalása következik most.
A nagy Māyāvādī sannyāsī, Prakāśānanda arról kérdezte az Urat, miért részesíti előnyben a saṅkīrtana mozgalmat a Vedānta-sūtra tanulmányozásával szemben. Egy sannyāsī kötelessége az — mondta —, hogy a Vedānta-sūtrát olvassa. Mi az oka, hogy az Úr mégis a saṅkīrtanába merül bele?
Kérdésére az Úr alázatosan válaszolt:
— Azért fordultam a saṅkīrtana mozgalomhoz a Vedānta tanulmányozása helyett, mert nagyon ostoba vagyok. — Az Úr tehát úgy mutatta be Magát, mintha azok közé az ostobák közé tartozna, akik nem képesek arra, hogy tanulmányozzák a Vedānta filozófiát, s akik szép számmal akadnak ebben a korban. Sok problémát okozott már a társadalomban, amikor az ostobák a Vedānta tanulmányozásába kezdtek. — S mivel nagyon ostoba vagyok — folytatta az Úr —, lelki tanítómesterem megtiltotta, hogy a Vedānta filozófiával foglalkozzam. Azt mondta, ehelyett jobb, ha az Úr szent nevét éneklem, mert az megszabadít majd az anyagi köteléktől.
— Ebben a Kali korban nincsen más vallás, mint az Úr dicsőítése szent nevének éneklésével. Ez minden kinyilatkoztatott írás parancsa. A lelki tanítómesterem megtanított egy ślokára [a Bṛhad-nāradīya Purāṇából]:
- harer nāma harer nāma harer nāmaiva kevalam
- kalau nāsty eva nāsty eva nāsty eva gatir anyathā
— Lelki tanítómesterem utasítására éneklem hát Hari szent nevét, és szinte őrültként vágyom rá. Bármikor kimondom a szent nevet, teljesen megfeledkezem Magamról, sírok és táncolok, mint egy elmeháborodott. Azt gondoltam, hogy valóban megőrültem ettől az énekléstől. Megkérdeztem erről a lelki tanítómesteremet, s ő elmondta, hogy a szent név éneklésének ez a valódi hatása: egy ritkán megnyilvánuló transzcendentális érzést vált ki az emberből. Ez az Istenszeretet jele, ami az élet végső célja. Az Isten iránti szeretet fölötte áll a felszabadulásnak (a muktinak), ezért a lelki megvalósítás ötödik szintjének nevezik, amely a felszabadulás szintje után következik. Kṛṣṇa szent nevének éneklésével az ember eljuthat az Isten iránti szeretetig, s Én olyan szerencsés vagyok, hogy megkaptam ezt az áldást.
Az Úr kijelentése hallatán a Māyāvādī sannyāsī megkérdezte, mi baj származhatna abból, ha a Vedānta tanulmányozásával együtt énekelné a szent nevet. Prakāśānanda Sarasvatī jól tudta, hogy korábban az Urat Nimāi Paṇḍitának hívták, s Navadvīpa híres tudósa volt. Bizonyára van valami szándéka azzal, hogy ostobának tetteti Magát. A sannyāsī kérdésére az Úr elmosolyodott: — Kedves uram, ha nincs ellenedre, választ adok erre a kérdésre.
Őszinte viselkedése minden jelen lévő sannyāsīt elégedettséggel töltött el, és egybehangzóan azt felelték, hogy bármit mondjon, nem tekintik sértésnek. Az Úr ekkor így szólt:
— A Vedānta-sūtra az Istenség Transzcendentális Személyiségének transzcendentális szavait, hangjait tartalmazza. Ily módon a Vedāntában nem lehet semmilyen emberi hiányosság, hiba, illúzió, csalás vagy eredménytelenség. Az Upaniṣadok üzenetét a Vedānta-sūtra írja le, s amit közvetlenül elmond, az kétségkívül dicsőséges. Śaṅkarācārya magyarázatai nem a sūtrák közvetlen értelmét adják át, ezért az ilyen értelmezés mindent megfertőz.
— A Brahman szó a mindennél hatalmasabbra utal, aki transzcendentális fenséggel teljes és mindenek felett álló. Brahman végső soron nem más, mint az Istenség Személyisége, akit közvetett magyarázatokkal fednek el, s akit személytelennek tartanak. A lelki világban minden transzcendentális gyönyörrel teljes, beleértve az Úr formáját, testét, lakhelyét és mindent, ami Hozzá tartozik. Minden örökké tudatos és gyönyörteli. Nem Śaṅkarācārya hibája, hogy így magyarázta a Vedāntát, de az, aki elfogadja, minden bizonnyal halálra van ítélve. Aki az Istenség Személyiségének transzcendentális testét anyaginak tekinti, az a legnagyobb sértést követi el.
Az Úr szinte ugyanazt mondta el a sannyāsīnak, mint amit annak idején a Bhaṭṭācāryának Purīban. Hatásos érveivel szétzúzta a Vedānta-sūtra Māyāvāda értelmezését. A jelenlévő sannyāsīk egytől egyig kijelentették, hogy az Úr Maga a Védák, s Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Mindannyian a bhakti hívei lettek, s elfogadták az Úr Śrī Kṛṣṇa szent nevét. Ezután együtt ettek az Úrral. A sannyāsīk megtérése után Vārāṇasīban megnőtt az Úr népszerűsége, és emberek ezrei gyűltek össze, hogy személyesen láthassák Őt. Az Úr ezzel megszilárdította a Śrīmad-Bhāgavata-dharma elsődleges jelentőségét, és legyőzte a lelki megvalósítás minden más folyamatát. Vārāṇasīban ezután mindenki a transzcendentális saṅkīrtana mozgalom hatása alá került.
Mialatt az Úr Vārāṇasīban tartózkodott, Sanātana Gosvāmī is megérkezett, miután visszavonult hivatásától. Korábban a bengáli kormány minisztere volt, később pedig Navab Husszain Sah uralkodása alatt szolgált. Nem volt könnyű megszabadulnia az állami szolgálattól, mert a Navab nem akarta elengedni őt. Mégis eljött Vārāṇasība, ahol az Úr az odaadó szolgálat elveire tanította. Beszélt az élőlény eredeti helyzetéről, arról, hogy miért került az anyagi feltételek kötelékeibe, az Istenség Személyiségéhez fűződő örök kapcsolatáról, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének transzcendentális helyzetéről, kiterjedéseiről az inkarnációk teljes értékű részeiként, arról, hogyan irányítja az univerzum különféle területeit, transzcendentális lakhelye természetéről, az odaadó cselekedetekről, azok fejlődésének különféle szintjeiről, a lelki tökéletesség egymást követő szintjeinek eléréséhez nélkülözhetetlen szabályozó elvekről, a különféle korok különféle inkarnációinak ismertetőjegyeiről és arról, hogyan lehet ezeket a kinyilatkoztatott írásokat alapul véve felismerni.
A tanítás, melyben az Úr részesítette Sanātana Gosvāmīt, szintén hosszú fejezetet alkot a Śrī Caitanya-caritāmṛtában. Ahhoz, hogy mindezt részletesen elmagyarázzuk, egy újabb kötetre lenne szükség. Śrī Caitanya tanítása című könyvünk alaposan foglalkozik ezzel a témával.
Mathurāban az Úr ellátogatott minden fontos helyre, majd Vṛndāvanába indult. Az Úr Caitanya előkelő brāhmaṇa családban jelent meg, és mint sannyāsī az összes varṇa és āśrama tanítója volt. Ételt azonban a Vaiṣṇavák minden rétegétől elfogadott. Mathurāban a Sanoḍiyā brāhmaṇákat a társadalom alsóbb rétegeihez sorolják, de az Úr egy ilyen családtól is fogadott el ételt, mert vendéglátója Mādhavendra Purī családjának tanítványa volt.
Vṛndāvanában az Úr huszonnégy fontos fürdőhelyen és ghāṭánál vett fürdőt. Bejárta mind a tizenkét fontos vanát (erdőt), ahol a tehenek és a madarak olyan örömmel fogadták őt, mintha régi barátok lennének. Az Úr megölelt minden fát, s közben a transzcendentális eksztázis jeleit érezte. Néha elájult, aztán Kṛṣṇa szent nevének éneklésére visszanyerte eszméletét. A transzcendentális jelek, amelyek az Úr testén megmutatkoztak Vṛndāvana erdeiben tett útja során, egyedülállóak és leírhatatlanok. Erről csupán rövid áttekintést adtunk.
Vṛndāvanában az Úr sok jelentős helyre ellátogatott. Ezek között ott volt Kāmyavana, Ādīśvara, Pāvana-sarovara, Khadiravana, Śeṣaśāyī, Khela-tīrtha, Bhāṇḍīravana, Bhadravana, Śrīvana, Lauhavana, Mahāvana, Gokula, Kāliya-hrada, Dvādaśāditya, Keśī-tīrtha és még sorolhatnánk. Amikor az Úr megpillantotta a rāsa tánc színhelyét, nyomban eszméletét vesztve zuhant a földre. Vṛndāvanai tartózkodása idejére Akrūra-ghāṭánál telepedett meg.
Személyes szolgája, Kṛṣṇadāsa Vipra azt tanácsolta Neki, hogy térjen vissza Prayāgába és fürödjön meg a Māgha Mela idején. Az Úr elfogadta a javaslatot, így aztán Prayāgába indultak. Az úton pathanokkal találkoztak, akik között ott volt a bölcs Moulana is. Az Úr elbeszélgetett vele és társaival, és meggyőzte őket, hogy a Koránban szintén vannak leírások a Bhāgavata-dharmáról és Kṛṣṇáról. A pathanok egytől egyig az odaadó szolgálat vallására tértek át.
Amikor visszatért Prayāgába, a Bindu-mādhava templom közelében találkozott Śrīla Rūpa Gosvāmīval és öccsével. A városbeliek ez alkalommal még nagyobb tisztelettel fogadták az Urat. Vallabha Bhaṭṭa, aki a Yamunā túlsó partján, Āḍāila faluban lakott, vendégségbe hívta magához az Urat, ám az Úr útközben a Yamunā folyóba ugrott. Nagy nehézségek árán mentették ki, eszméletlen állapotban volt. Végül mégis ellátogatott Vallabha Bhaṭṭához. Vallabha Bhaṭṭa csodálta az Urat, később azonban saját csoportot alakított, a Vallabha-sampradāyát.
Prayāgában, a Daśāśvamedha-ghāṭa partján az Úr tíz napig egyfolytában tanította Rūpa Gosvāmīt az Úr odaadó szolgálatának tudományára. Beszélt neki az élőlények 8 400 000 faj szerinti felosztásáról. Az emberi fajokról szólva beszélt azokról, akik követik a védikus elveket: a gyümölcsöző munkát végzőkről, az empirikus filozófusokról és a felszabadult lelkekről. Elmondta, hogy nagyon kevesen vannak, akik valóban tiszta bhaktái az Úr Śrī Kṛṣṇának.
Śrīla Rūpa Gosvāmī, Sanātana Gosvāmī öccse volt. Amikor visszavonult a szolgálattól, két hajórakomány aranypénzt hozott magával, ami több százezer rúpiát tesz ki — mindezt munkája során gyűjtötte össze. Mielőtt elhagyta otthonát, hogy az Úr Caitanya Mahāprabhuhoz induljon, vagyonát felosztotta: felét az Úr és bhaktái szolgálatára ajánlotta fel, a negyedét rokonainak adta, a maradék egynegyedet pedig saját magának tette félre, arra az esetre, ha szüksége lesz rá. Ezzel minden családfenntartónak példát mutatott.
Az Úr a Gosvāmīt az odaadó szolgálatra tanította, amit egy növényhez hasonlított. Azt tanácsolta neki, hogy a lehető legfigyelmesebben védelmezze a bhakti növényét a tiszta bhakták elleni, őrült elefánt módjára elkövetett sértéstől. Emellett az érzéki élvezet, a monista felszabadulás és a haṭha-yoga rendszer nyújtotta képességek iránti vágyakkal szemben is oltalmat kell nyújtani neki. Ezek mind rendkívül ártalmasak az odaadó szolgálat útján. Az élőlények elleni erőszak, valamint az anyagi nyereség, elismerés és hírnév utáni vágyakozás szintén mind károsak a bhakti, a Bhāgavata-dharma kifejlődésében.
A tiszta odaadó szolgálatnak mentesnek kell lennie az érzékkielégítés, a gyümölcsöző vágyak és a monista tudás művelése utáni összes vágytól. Az embernek meg kell szabadulnia minden megjelöléstől, s amikor így transzcendentálisan megtisztul, tiszta érzékekkel tudja szolgálni az Urat.
Amíg vágyik arra, hogy érzékeinek élvezetet nyújtson, hogy eggyé váljon a Legfelsőbbel vagy misztikus képességekre tegyen szert, addig az ember nem érheti el a tiszta odaadó szolgálat szintjét.
Az odaadó szolgálatnak két kategóriája van: a közvetlen gyakorlás és a spontán érzelem. Amikor az ember a spontán érzelmek szintjére tud emelkedni, további fejlődést érhet el a lelki ragaszkodással, érzésekkel, szeretettel, valamint az odaadó élet számtalan magasabb szintjével, amelyek kifejezésére nincsenek megfelelő angol szavak. Az odaadó szolgálat tudományát Az odaadás nektárja című könyvünkben igyekeztünk elmagyarázni, amely Śrīla Rūpa Gosvāmī Bhakti-rasāmṛta-sindhu című hiteles írását veszi alapul.
A transzcendentális odaadó szolgálatban ötféle kapcsolat van, amely öt szintet jelent:
- Azt az önmegvalósított szintet, amely közvetlenül azután következik, hogy az ember megszabadul az anyagi kötelékektől, śāntának, azaz semleges szintnek nevezik.
- Ezután, amikor az Úr belső fenségéről szóló transzcendentális tudása egyre fejlődik, a bhakta a dāsya szinten cselekszik.
- A dāsya szint további fejlődésével tiszteletteljes barátság alakul ki az Úrral, azután pedig egyenrangú baráti érzés nyilvánul meg. Mindkét szintet sākhyának, baráti odaadó szolgálatnak nevezik.
- E fölött helyezkedik el az Úr iránti szülői szeretet szintje, amelyet vātsalyának hívnak.
- Fölötte áll a szerelem állapota. Ez az Isten iránti szeretet legmagasabb szintje, bár a fent említett szintek között nincsen minőségi különbség. Az Isten iránti szerelem utolsó fázisa a mādhurya.
Így tanította az Úr Rūpa Gosvāmīt az odaadó szolgálatról, majd Vṛndāvanába küldte, hogy tárja fel az Úr transzcendentális kedvteléseinek eltűnt színhelyeit. Ezek után visszatért Vārāṇasība, felszabadította a sannyāsīkat, majd Rūpa Gosvāmī bátyját tanította. Minderről azonban már korábban szó esett.
Az Úr csak azt a nyolc ślokát hagyta ránk írásban tanításaiból, amelyet Śikṣāṣṭakaként ismerünk. A többi írás, mely isteni vallásáról beszél, legjelentősebb hívei, Vṛndāvana hat Gosvāmīja és követőik részletes munkái. A Caitanya filozófia gyakorlata minden más vallásnál gazdagabb. Napjainkban is élő vallás, amely képes arra, hogy viśva-dharmaként, azaz univerzális vallásként terjedjen el. Nagy öröm számunkra, hogy a kérdéssel olyan bölcsek foglalkoztak szívvel-lélekkel, mint Bhaktisiddhānta Sarasvatī Gosvāmī Mahārāja és tanítványai. Türelmetlenül várunk arra a boldog napra, amikor a Bhāgavata-dharma, azaz a prema-dharma, melyet az Úr Śrī Caitanya keltett életre, mindenhol tért hódít.
Következzék most a nyolc śloka, melyet az Úr írt:
Minden dicsőséget a Śrī Kṛṣṇa saṅkīrtanának, mely megtisztítja a szívet az évek során rárakódott portól, és kioltja a feltételekhez kötött élet, az ismétlődő születés és halál tüzét! Ez a saṅkīrtana mozgalom a legnagyobb áldás az emberiségre, mert a kegyes hold sugarait árasztja. Ez minden transzcendentális tudás lényege. Növeli a transzcendentális gyönyör óceánját, és képessé tesz minket arra, hogy teljességében élvezhessük a nektárt, melyre örökké vágyunk.
Ó, Uram! Csak a Te szent neved hoz áldást az élőlényekre, ezért millió és millió neved van, mint Kṛṣṇa és Govinda. Ezeket a transzcendentális neveket átitattad összes transzcendentális energiáddal. Éneklésüknek nincsenek nehéz vagy szigorú szabályai. Ó, Uram, kegyesen lehetővé teszed számunkra, hogy szent neveid éneklésével könnyen megközelíthessünk Téged, de én olyan szerencsétlen vagyok, hogy nem vonzódom hozzájuk.
Vibráljuk az Úr szent nevét alázatos elmével, s gondoljuk magunkat csekélyebbnek az utcán heverő szalmaszálnál. Legyünk türelmesebbek, mint a fa, s minden hamis tekintélyvágytól mentesen legyünk kész minden tiszteletet megadni másoknak. Ha elménk ilyen állapotba kerül, állandóan énekelhetjük az Úr szent nevét.
Ó, mindenható Úr! Nem vágyom gazdagságra és szép nőkre, és azt sem akarom, hogy követőim legyenek. Csupán azt kívánom, hogy indokolatlan kegyedből életről életre odaadóan szolgálhassalak Téged.
Ó, Nanda Mahārāja fia [Kṛṣṇa]! Örök szolgád vagyok, valahogyan mégis a születés és halál óceánjába estem. Kérlek, emelj ki a halál óceánjából, és parányi atomként helyezz lótuszlábaidhoz!
Ó, Uram! Mikor díszíti már szememet a szeretet szakadatlanul patakzó könnye, ha szent nevedet éneklem? Mikor akad el hangom, s mikor járja át testemet a borzongás, amikor nevedet kimondom?
Ó, Govinda! Nélküled egyetlen pillanat hosszabbnak tűnik számomra, mint tizenkét év. Ömlik a könnyem, mint a zápor, s távollétedben az egész világot üresnek érzem.
Senki mást nem ismerek, csak Kṛṣṇát mint Uramat, s Uram marad még akkor is, ha durván bánik velem vagy azzal töri össze a szívemet, hogy nincs jelen előttem. Ő bármikor azt teheti, amit csak óhajt, mert örökre és feltétlenül az én imádott Uram.