HU/SB 2.2.6
6. VERS
- evaṁ sva-citte svata eva siddha
- ātmā priyo ’rtho bhagavān anantaḥ
- taṁ nirvṛto niyatārtho bhajeta
- saṁsāra-hetūparamaś ca yatra
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
evam—így; sva-citte—az ember saját szívében; svataḥ—az Ő mindenhatóságával; eva—bizonyára; siddhaḥ—teljes mértékben képviselt; ātmā—a Felsőlélek; priyaḥ—nagyon kedves; arthaḥ—szubsztancia; bhagavān—az Istenség Legfelsőbb Személyisége; anantaḥ—az örök és korlátlan; tam—Neki; nirvṛtaḥ—lemondva a világról; niyata—állandó; arthaḥ—a legfőbb cél; bhajeta—az embernek imádnia kell; saṁsāra-hetu—a feltételekhez kötött létállapot oka; uparamaḥ—megszűnés; ca—bizonyára; yatra—amelyben.
FORDÍTÁS
Ilyen eltökéltséggel kell az embernek szolgálatot végeznie a Felsőléleknek, aki mindenható lévén minden ember szívében jelen van. Ő a Mindenható Istenség Személyisége, aki örök és korlátlan, ezért Ő az élet végső célja, és imádatával az ember megszüntetheti a feltételekhez kötött létállapot okát.
MAGYARÁZAT
Amint azt a Bhagavad-gītā (BG 18.61) megerősíti, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Śrī Kṛṣṇa a mindent átható, mindenütt jelen lévő Felsőlélek, ezért egy yogī csakis Őt imádhatja, hiszen Ő a lényeg, s nem illúzió. Minden élő teremtmény szolgál valakit. Alapvető természete az, hogy szolgálatot végez, de māyā, az illúzió, vagyis a feltételekhez kötött létállapot atmoszférájában a feltételekhez kötött lélek az illúzió szolgálatára törekszik. Ideiglenes testét szolgálja, a test rokonait (például a feleségét és a gyerekeit), szolgálja mindazt, ami a test és a testhez tartozó dolgok fenntartásához szükséges, a házát, a földjét, a vagyonát, a társadalmat és a hazáját, de nem tudja, hogy minden efféle szolgálat csupán teljes illúzió. Ahogyan arról már sokszor beszéltünk, ez az anyagi világ maga is illúzió, mint a sivatagi délibáb. A sivatagban a víz csupán érzékcsalódás, ám az ostoba állatok a csapdájába esnek, s víz után kutatnak a sivatagban, ahol egyetlen csöpp sincsen. Ám pusztán abból, hogy a sivatagban nincs víz, az ember nem juthat arra a következtetésre, hogy a víz, mint olyan nem létezik. Az okos ember jól tudja, hogy a víz valóság: kétségtelenül ott van a tengerekben és az óceánokban, ám e hatalmas víztömegek nagyon messze vannak a sivatagtól. Az embernek ezért a vizet a tengerek és az óceánok közelében kell keresnie, nem pedig a sivatagban. Mindannyian a valódi boldogságot keressük az életben, vagyis az örök életet, az örök és korlátlan tudást és a véget nem érő boldogságot. Az ostoba emberek azonban, akik nem ismerik a lényeget, az illúzióban keresik a valós életet. Ez az anyagi test nem örök életű, s mindaz, ami ezzel az átmeneti anyagi testtel kapcsolatos — a feleség, a gyerekek, a társadalom és az ország —, szintén megszűnik a test cseréjével. Ezt saṁsarának, vagyis a születés, a halál, az öregkor és a betegség ismétlődésének nevezik.
Megoldást szeretnénk találni az élet e problémáira, de nem tudjuk, hol keressük. Ez a vers azt javasolja, hogy bárki, aki véget akar vetni az élet nyomorúságának, vagyis a születés, a halál, a betegség és az öregkor ismétlődésének, az imádja kizárólag a Legfelsőbb Urat. A Bhagavad-gītānak szintén ez a végső utasítása (BG 18.65). Ha meg akarjuk szüntetni feltételekhez kötött életünk okát, az Úr Śrī Kṛṣṇát kell imádnunk, aki — mivel természetéből adódóan minden élőlényhez, minden szerves részéhez ragaszkodik — jelen van mindenki szívében (BG 18.61). Az anyja ölében ülő csecsemő ragaszkodása anyjához természetes, és az anya is ragaszkodik a gyermekéhez. Amikor a gyermek felnő és az élet magával sodorja, fokozatosan eltávolodik az anyjától, noha az anya mindig elvár valamilyen szolgálatot a felnőtt gyermektől, s még akkor is ugyanúgy szereti, amikor a gyerek talán már el is felejtette őt. Mindannyian az Úr szerves részei vagyunk, ezért az Úr mindig ragaszkodik hozzánk, és mindig megpróbál minket hazavinni, vissza Hozzá. Ám mi, feltételekhez kötött lelkek nem törődünk Vele, és inkább az illuzórikus testi kapcsolatok után futunk. Meg kell tehát szabadulnunk a világ minden csalóka kapcsolatától, s azt kell kutatnunk, hogyan lehetnénk újra együtt az Úrral, s meg kell próbálnunk szolgálni Őt, mert Ő a végső igazság. Valójában Rá vágyunk, ahogyan egy gyermek keresi az anyját. És ha az Istenség Legfelsőbb Személyiségét keressük, nem kell messzire mennünk, hiszen a szívünkben van. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne menjünk a templomokba és a mecsetekbe, ahol az Urat imádják. Ezeken a szent helyeken szintén ott van az Úr, mert Ő mindenütt jelen van. Egy hétköznapi ember számára ezek a szent helyek olyan központokat jelentenek, ahol az Istenről szóló tudományról hallhat. Ha a templomokban semmilyen tevékenység nem folyik, az emberek nem mennek oda. Ennek következtében az emberek legnagyobb része lassanként istentagadóvá válik, s az eredmény nem más, mint egy istentagadó civilizáció. E pokoli civilizáció természetellenesen megnöveli az élet feltételekhez kötöttségét, s a lét mindenki számára elviselhetetlenné válik. Az ateista civilizációban az ostoba vezetők különféle tervekkel próbálkoznak, hogy békét és jólétet hozzanak az istentagadó világba a materializmus szabadalmazott névjegye alatt. Törekvésük azonban nem más, mint illúzió, így az emberek egymás után választják az alkalmatlan, vak vezetőket, akik nem képesek arra, hogy megoldást találjanak a problémákra. Ha véget akarunk vetni az istentelen civilizáció e fogyatékosságának, követnünk kell a kinyilatkoztatott írások, például a Śrīmad-Bhāgavatam elveit és egy olyan ember útmutatását — például Śrī Śukadeva Gosvāmīét —, aki nem vágyik anyagi haszonra.