HU/SB 3.25.34
34. VERS
- naikātmatāṁ me spṛhayanti kecin
- mat-pāda-sevābhiratā mad-īhāḥ
- ye ’nyonyato bhāgavatāḥ prasajya
- sabhājayante mama pauruṣāṇi
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
na—soha; eka-ātmatām—egységbe olvadni; me—Enyém; spṛhayanti—vágynak; kecit—bármelyik; mat-pāda-sevā—lótuszlábam szolgálata; abhiratāḥ—végezve; mat-īhāḥ—arra törekedve, hogy elérjen Engem; ye—akik; anyonyataḥ—kölcsönösen; bhāgavatāḥ—tiszta bhakták; prasajya—összegyűlve; sabhājayante—dicsőíti; mama—Enyém; pauruṣāṇi—dicső cselekedetek.
FORDÍTÁS
Egy tiszta bhakta, aki ragaszkodik az odaadó szolgálat tetteihez, s mindig lótuszlábamat szolgálja, sohasem vágyik arra, hogy eggyé váljon Velem. Az ilyen bhakta, aki rendíthetetlenül szolgál, örökké kedvteléseimet és cselekedeteimet dicsőíti.
MAGYARÁZAT
A szentírások ötféle felszabadulásról írnak. Az egyik ezek közül az eggyé válás az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, ami azt jelenti, hogy az ember feladja egyéniségét, s beleolvad a Legfelsőbb Lélekbe. Ezt nevezik ekātmatāmnak. Egy bhakta sohasem fogadja el ezt a felszabadulást. A másik négy felszabadulás a következő:
- az ember Isten bolygójára (a Vaikuṇṭhára) kerül;
- a Legfelsőbb Úr személyes társaságát élvezheti;
- ugyanolyan gazdagsággal rendelkezhet, mint amilyennel az Úr;
- valamint a Legfelsőbb Úréhoz hasonló testi vonásokra tehet szert.
Ahogy azt Kapila Muni majd elmagyarázza, egy tiszta bhakta az öt felszabadulás közül egyikre sem vágyik, az Istenség Legfelsőbb Személyiségével való eggyé válást pedig különösen pokoli gondolatnak tartva elveti. Śrī Prabhodhānanda Sarasvatī, az Úr Caitanya nagy bhaktája azt mondta, kaivalyaṁ narakāyate: „Eggyé válni az Úrral, melyre a māyāvādīk vágynak, pokoli boldogság.” Ez az eggyé válás nem a tiszta bhaktáknak való.
Sok olyan állítólagos bhakta van, aki azt gondolja, hogy noha a feltételekhez kötött állapotban imádhatjuk az Istenség Személyiségét, végső soron azonban nincs személyisége. Azt mondják, hogy mivel az Abszolút Igazság személytelen, az ember jelenleg elképzelhet egy személyes formát a személytelen Abszolút Igazságról, de amint az ember felszabadul, az imádat megszűnik. Ezt az elméletet hirdeti a māyāvāda filozófia. Valójában az imperszonalisták nem a Legfelsőbb Személy létébe merülnek, hanem testének személytelen ragyogásába, amelyet brahmajyotinak neveznek. Noha ez a brahmajyoti nem különbözik a testétől, az ilyenfajta egységet (a beleolvadást az Istenség Személyiségének testi ragyogásába) a tiszta bhakta nem fogadja el, mert a bhaktáknak sokkal nagyobb boldogságban van részük, mint az Úr létébe merülés állítólagos gyönyöre. A legnagyobb boldogság az Úr szolgálata. A bhakták mindig arra gondolnak, hogyan szolgálják Őt; újabb és újabb módszereket találnak ki, hogy a Legfelsőbb Urat szolgálhassák, még az anyagi létezés okozta legnagyobb akadályok között is.
A māyāvādīk az Úr kedvteléseinek leírását legendának tartják, pedig valójában nem azok, hanem történelmi tények. A tiszta bhakták az Úr kedvteléseiről szóló elbeszéléseket nem kitalált történeteknek tekintik, hanem az Abszolút Igazságként fogadják el. A mama pauruṣāṇi szavak nagyon fontosak. A bhakták nagyon ragaszkodnak az Úr cselekedeteinek dicsőítéséhez, míg a māyāvādīk még gondolni sem tudnak tetteire. Szerintük az Abszolút Igazság személytelen. Személyes lét nélkül hogyan lehetne szó cselekvésről? Az imperszonalisták a Śrīmad-Bhāgavatam, a Bhagavad-gītā és a többi védikus írás említette tetteket kitalált történeteknek tekintik, s ezért a hozzájuk fűzött magyarázatuk nagyon ártalmas. Elképzelésük sincsen az Istenség Személyiségéről. Szükségtelenül beleütik az orrukat a szentírásokba, s csalárdul félremagyarázzák azokat, hogy tévútra vezessék az ártatlan embert. A māyāvāda filozófia nagyon veszélyes, ezért az Úr Caitanya arra figyelmeztetett minket, hogy egyetlen māyāvādīt se hallgassunk meg, aki a szentírásokról beszél. Az egész folyamatot elrontják, s aki hallgatja őket, sohasem vagy csak nagyon hosszú idő után lesz képes arra, hogy az odaadó szolgálat útjára lépjen, s elérhesse a legmagasabb rendű tökéletességet.
Kapila Muni érthetően kijelenti, hogy a bhaktiban, vagyis az odaadó szolgálatban végzett cselekedetek transzcendentálisak a muktihoz képest. Ezt pañcama-puruṣārthának nevezik. Az emberek általában vallásos tevékenységet végeznek, az anyagi gyarapodással és az érzékkielégítéssel törődnek, s végső soron azzal a szándékkal tesznek mindent, hogy eggyé váljanak a Legfelsőbb Úrral (mukti). A bhakti azonban fölötte áll az efféle cselekedeteknek. A Śrīmad-Bhāgavatam éppen ezért már az elején kijelenti, hogy a Bhāgavatam teljesen mentes minden álvallásosságtól. A Bhāgavatam elutasítja mind az anyagi gyarapodás, mind az érzékkielégítés érdekében végzett szertartásokat, s azt a vágyat is, amely az érzékkielégítést követő csalódottság után a Legfelsőbb Úrral való eggyé válásra irányul. A Bhāgavatam a tiszta bhaktáknak szól, akik örökké elmerülnek a Kṛṣṇa-tudatban, az Úr cselekedeteiben, s örökké transzcendentális tetteit dicsőítik. A tiszta bhakták magasztalják az Úr transzcendentális vṛndāvanai, dvārakāi és mathurāi kedvteléseit, amelyekről a Śrīmad-Bhāgavatam és a többi Purāṇa beszámol. A māyāvādī filozófusok mereven elutasítják ezeket, legendáknak tartva őket, pedig valójában a legkiválóbb és leginkább imádatra méltó történetek ezek, melyeket éppen ezért csak a bhakták ízlelhetnek meg. Ez a különbség egy māyāvādī és egy tiszta bhakta között.