HU/SB 4.20.14
14. VERS
- śreyaḥ prajā-pālanam eva rājño
- yat sāmparāye sukṛtāt ṣaṣṭham aṁśam
- hartānyathā hṛta-puṇyaḥ prajānām
- arakṣitā kara-hāro ’gham atti
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
śreyaḥ—áldásos; prajā-pālanam—a népen uralkodva; eva—bizonyára; rājñaḥ—a királynak; yat—mert; sāmparāye—a következő életben; su-kṛtāt—a jámbor cselekedetekből; ṣaṣṭham aṁśam—egyhatod rész; hartā—gyűjtő; anyathā—másképp; hṛta-puṇyaḥ—megfosztva a jámbor cselekedetek eredményeitől; prajānām—az alattvalóknak; arakṣitā—az, aki nem védi meg; kara-hāraḥ—adószedő; agham—bűnt; atti—kap vagy szenved.
FORDÍTÁS
A király előírt kötelessége az, hogy védelmet nyújtson az embereknek, az ország polgárainak, s így cselekedvén következő életében megkapja az állampolgárok jámbor cselekedeteiért járó jutalom egyhatodát. Attól a királytól vagy kormányzótól azonban, aki csak adókat szed az emberektől, de nem adja meg nekik a kellő védelmet, ami emberi lényekként nekik jár, alattvalói elveszik jámbor cselekedeteinek visszahatásait, és cserébe, amiért nem védelmezte meg őket, bűnös tetteikért neki kell bűnhődnie.
MAGYARÁZAT
Felmerülhet a kérdés, hogyan folyna tovább az élet, ha a felszabadulásra vágyva mindenki lelki cselekedeteket végezne, s mindenki közömbössé válna az anyagi világ tevékenységei iránt. S ha minden úgy menne tovább, ahogyan kell, hogyan maradhat egy államfő semleges az efféle tettekkel szemben? Erre a kérdésre válaszul a versben a śreyaḥ, „áldásos” szó szerepel. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége — ellentétben azzal, amit az ostoba emberek mondanak — nem vakon vagy véletlenszerűen teremtette meg a társadalom munkamegosztását. A brāhmaṇának pontosan kell végeznie a kötelességét, és ugyanígy kell tennie a kṣatriyának, a vaiśyának, sőt még a śūdrának is. Mindegyikük elérheti az élet legfőbb tökéletességét — kiszabadulhat az anyag kötelékéből. Ezt erősíti meg a Bhagavad-gītā (BG 18.45). Sve sve karmaṇy abhirataḥ saṁsiddhiṁ labhate naraḥ: „Előírt kötelességeinek végrehajtásával az ember elérheti a legmagasabb szintű tökéletességet.”
Az Úr Viṣṇu elmondta Pṛthu Mahārājának, hogy a király számára nincs olyan előírás, miszerint le kellene mondania a birodalomról és a prajāk, az alattvalók védelmezésének felelősségéről, hogy a Himalájába menjen a felszabadulása érdekében. Királyként rá háruló kötelességei végrehajtásával is elérheti a felszabadulást. A király vagy államfő kötelessége az, hogy ügyeljen arra, hogy a prajāk, az emberek tömegei eleget tegyenek saját kötelességüknek a lelki felszabadulás elérése érdekében. Egy világi államnak nincs szüksége olyan királyra vagy államfőre, aki közömbös a prajāk cselekedeteivel szemben. A modern államban a kormány számtalan rendelettel és szabállyal irányítja a prajāk kötelességeit, ám azzal nem törődik, hogy fejlődnek-e a lelki tudás terén. Ha a kormány nem ügyel erre, a polgárok saját kényük-kedvük szerint fognak cselekedni, ügyet sem vetve az Isten-megvalósításra és a lelki életre, s így a bűnös tettek kötelékébe bonyolódnak.
Egy államfőnek nem szabad érzéketlennek lennie az emberek jóléte iránt, s csupán adókat gyűjtenie. A király igazi kötelessége az, hogy gondoskodjon róla, hogy alattvalói fokozatosan teljesen Kṛṣṇa-tudatossá váljanak. Kṛṣṇa-tudatossá válni azt jelenti, hogy az ember teljesen megszabadul minden bűnös cselekedettől. Amint az országban megszűnik a bűn, nem lesz többé háború, éhínség és járvány, és nem lesznek többé természeti csapások. Yudhiṣṭhira Mahārāja uralkodása alatt valóban ilyen volt a helyzet. Ha egy király vagy kormányzó képes meggyőzni alattvalóit, hogy váljanak Kṛṣṇa-tudatossá, akkor érdemes arra, hogy az emberek felett uralkodjon; máskülönben nincs joga adókat szedni. Ha egy király szem előtt tartja alattvalói lelki érdekeit, akkor minden további nélkül vethet ki rájuk adókat. Ily módon mind az alattvalók, mind a király boldogok lesznek ebben az életükben, a király pedig a következő életében megkapja alattvalói jámbor tetteinek az egyhatodát. Ha nem így tesz, akkor a bűnös polgárok adóztatása miatt később osztoznia kell azok bűneinek visszahatásaiban.
Ugyanez az elv érvényes a szülőkre és a lelki tanítómesterekre is. Ha a szülők csak életet adnak gyerekeiknek, mint a kutyák és a macskák, ám nem tudják megmenteni őket a fenyegető haláltól, akkor felelniük kell állatias gyermekeik cselekedeteiért. Az ilyen gyerekekből később hippik lesznek. Ehhez hasonlóan, ha egy lelki tanítómester nem tudja úgy nevelni a tanítványait, hogy megszabaduljanak a bűnös cselekedetektől, akkor felelőssé válik bűnös tetteikért. A társadalom jelenlegi vezetői nem ismerik a természet e szövevényes törvényeit. Mivel nem rendelkeznek elegendő tudással, s az állampolgárok többnyire gazemberek és tolvajok, az emberi társadalom helyzete nem túlságosan áldásos. Jelen pillanatban a világon mindenhol az állam és a polgárok összeférhetetlen kombinációjával találkozunk. E társadalmi helyzet elkerülhetetlen következményeként állandó feszültség és aggodalom uralkodik, s örökké háború dúl.