HU/SB 4.20.27
27. VERS
- athābhaje tvākhila-pūruṣottamaṁ
- guṇālayaṁ padma-kareva lālasaḥ
- apy āvayor eka-pati-spṛdhoḥ kalir
- na syāt kṛta-tvac-caraṇaika-tānayoḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
atha—ezért; ābhaje—odaadó szolgálatot fogok végezni; tvā—Neked; akhila—mindent magában foglaló; pūruṣa-uttamam—az Istenség Legfelsőbb Személyisége; guṇa-ālayam—minden transzcendentális tulajdonság tárháza; padma-karā—a szerencse istennője, aki lótuszvirágot tart a kezében; iva—mint; lālasaḥ—vágyakozik; api—valóban; āvayoḥ—Lakṣmīnak és nekem; eka-pati—egy mester; spṛdhoḥ—versengenek; kaliḥ—vitáznak; na—nem; syāt—sor kerülhet rá; kṛta—megtéve; tvat-caraṇa—lótuszlábadhoz; eka-tānayoḥ—egyirányú figyelem.
FORDÍTÁS
Most szeretnék elmerülni az Istenség Legfelsőbb Személyisége lótuszlábának szolgálatában, és szeretném ugyanúgy szolgálni, mint a lótuszvirágot kezében tartó szerencse istennője, mert az Úr, az Istenség Legfelsőbb Személyisége minden transzcendentális tulajdonság tárháza. Attól félek, vitába fogok keveredni a szerencse istennőjével, hiszen mindketten nagy figyelemmel végezzük majd ugyanazt a szolgálatot.
MAGYARÁZAT
Pṛthu Mahārāja az Urat itt akhila-pūruṣottamának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, az egész teremtés Urának nevezi. Puruṣa azt jelenti: „az élvező”, uttama pedig azt, hogy „a legjobb”. Az univerzumban különféle puruṣák, élvezők vannak. Rendszerint három osztályba sorolhatjuk őket: azok, akik feltételekhez kötöttek, azok, akik felszabadultak, és azok, akik örökkévalóak. A Védákban a Legfelsőbb Urat minden örökkévaló közül a legfelsőbb öröknek nevezik (nityo nityānām). Mind az Istenség Legfelsőbb Személyisége, mind az élőlények örökkévalóak. A legfelsőbb örökek a viṣṇu-tattvák, vagyis az Úr Viṣṇu és kiterjedései. A nitya szó tehát az Istenség Személyiségére utal, Kṛṣṇától kezdve Mahā-Viṣṇuig, Nārāyaṇáig és az Úr Kṛṣṇa többi kiterjedéséig. Ahogy a Brahma-saṁhitā elmondja (rāmādi-mūrtiṣu), az Úr Viṣṇu millió és millió formába terjed ki, Rāma, Nṛsiṁha, Varāha és más inkarnációkként. Mindegyiküket örökkévalónak nevezik.
A mukta szó azokra az élőlényekre utal, akik sohasem kerülnek az anyagi világba. A baddhák azok az élőlények, akik csaknem örökké az anyagi világban élnek. Ők minden erejükkel küzdenek az anyagi világban, hogy megszabaduljanak az anyagi természet háromféle szenvedésétől, és élvezzék az életet, míg a mukták már eleve szabadok. Ők soha nem jönnek az anyagi világba. Az Úr Viṣṇu az Ura az anyagi világnak, és szóba sem jöhet, hogy Őt az anyagi természet irányítaná. Következésképpen az Úr Viṣṇut ez a vers pūruṣottamának, minden élőlény — a viṣṇu tattvák és a jīva-tattvák — közül a legjobbnak szólítja. Az Úr Viṣṇut és a jīva-tattvákat összehasonlítani vagy azonos szinten állóknak tekinteni éppen ezért nagy bűn. A māyāvādī filozófusok a jīvákat a Legfelsőbb Úrral egyenlőnek tekintik, és egynek tartják őket, ám ez a legnagyobb sértés az Úr Viṣṇu lótuszlába ellen.
Itt az anyagi világban, a mindennapi életben azt tapasztaljuk, hogy az alacsonyabb rendű ember imádja a felsőbbrendűt. Ehhez hasonlóan minden más élőlény a pūruṣottamát, a legnagyobbat, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Kṛṣṇát, az Úr Viṣṇut imádja örökké. Pṛthu Mahārāja éppen ezért úgy határozott, hogy elmerül az Úr Viṣṇu lótuszlábainak szolgálatában. Pṛthu Mahārāját az Úr Viṣṇu egyik inkarnációjának tartják, de śaktyāveśa inkarnációnak nevezik. Egy másik fontos szó ebben a versben a guṇālayam, ami az Úr Viṣṇura mint minden transzcendentális tulajdonság tárházára utal. Az imperszonalista nézettel összhangban a māyāvādī filozófusok nirguṇának („tulajdonságok nélküli”-nek) tekintik az Abszolút Igazságot, valójában azonban az Úr minden jó tulajdonság tárháza. Egyik legfontosabb tulajdonsága az, hogy vonzódik bhaktáihoz, és ezért bhakta-vatsalának nevezik. A bhakták mindig szeretnék szolgálni az Úr lótuszlábát, s az Úr is mindig szereti, ha bhaktái szeretettel szolgálják. Ebben a szolgálatban számtalan kölcsönös transzcendentális tett van, amit transzcendentális természetű cselekedetnek neveznek. Az Úr transzcendentális tulajdonságai közé tartozik, hogy mindentudó, mindenütt jelen van, mindent átható, a leghatalmasabb, minden ok oka, az Abszolút Igazság, minden öröm és minden tudás tárháza, a legkedvezőbb, és így tovább.
Pṛthu Mahārāja arra vágyott, hogy a szerencse istennője mellett szolgálja az Urat, ez a vágy azonban nem jelenti azt, hogy a mādhurya-rasa szintjén állt. A szerencse istennője a mādhurya, szerelmi rasában szolgálja az Urat. Noha az Úr mellkasán pihen, bhaktaként az Úr lótuszlábának szolgálatából merít örömet. Pṛthu Mahārāja csak az Úr lótuszlábának szolgálatára gondolt, mert ő a dāsya-rasa, szolgai kapcsolat szintjén állt. A következő versből megtudjuk, hogy Pṛthu Mahārāja úgy gondolt a szerencse istennőjére, mint a kozmikus anyára, jagan-mātāra. Ezért szó sincs arról, hogy a mādhurya-rasa szintjén vetélkedhetett volna vele. Mindazonáltal félt, hogy a szerencse istennője sértésnek veszi, hogy az Urat szolgálja. Ez azt sugallja, hogy az abszolút világban néha versengés folyik az Úr szolgálatát végző szolgák között, ám az efféle versengés mentes minden rosszindulattól. Ha a Vaikuṇṭha bolygókon az egyik bhakta jeleskedik az Úr szolgálatában, a többiek nem irigykednek rá kiváló szolgálata miatt, hanem inkább arra törekednek, hogy ők is annak a szolgálatnak a szintjére emelkedjenek.