HU/SB 4.21.27
27. VERS
- asti yajña-patir nāma
- keṣāñcid arha-sattamāḥ
- ihāmutra ca lakṣyante
- jyotsnāvatyaḥ kvacid bhuvaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
asti—lennie kell; yajña-patiḥ—minden áldozat élvezője; nāma—a névnek; keṣāñcit—néhányak véleményében; arha-sattamāḥ—ó, legnagyobb tiszteletre méltók; iha—ebben az anyagi világban; amutra—halál után; ca—is; lakṣyante—látható; jyotsnā-vatyaḥ—hatalmas, gyönyörű; kvacit—valahol; bhuvaḥ—testek.
FORDÍTÁS
Tisztelt hölgyeim és uraim, a śāstra hiteles kijelentései szerint léteznie kell egy legfelsőbb hatalomnak, aki képes megjutalmazni bennünket jelenlegi cselekedeteinkért. Máskülönben miért születnének olyan emberek, akik szokatlanul szépek és hatalmasak mind ebben, mind a halál utáni életükben?
MAGYARÁZAT
Pṛthu Mahārāja egyedül azért uralkodott birodalma fölött, hogy alattvalóit az Isten-tudat szintjére emelje. Az áldozati arénában nagyon sokan összegyűltek, így aztán a legkülönfélébb emberek voltak jelen közöttük, ám a király főként azokhoz kívánt szólni, akik nem voltak ateisták. Az előző versek elmagyarázták, hogy Pṛthu Mahārāja azt javasolta alattvalóinak, váljanak adhokṣaja-dhiyaḥákká, ami Isten-tudatos, Kṛṣṇa-tudatos embereket jelent. Ebben a versben külön kiemeli a śāstra hitelességét, noha apja a legnagyobb ateista volt, aki egyáltalán nem tartotta be a védikus śāstrákban említett rendelkezéseket. Gyakorlatilag minden áldozati szertartást beszüntetett, s a brāhmaṇák ezt olyannyira megelégelték, hogy nemcsak megfosztották a tróntól, de megátkozták és meg is ölték. Az ateista emberek nem hisznek Isten létében, ezért azt gondolják, hogy minden, ami a mindennapok során történik, fizikai elrendezéseknek vagy a véletlennek köszönhető. Az ateisták a prakṛti és puruṣa kombinációját hirdető sāṅkhya filozófiára esküsznek. Csak az anyagban hisznek, és azt tartják, hogy az anyag az egyesülés adott feltételei mellett létrehozza az életerőt, amely aztán puruṣaként, élvezőként jelenik meg; aztán pedig az anyag és az életerő kombinációjából létrejön az anyagi megnyilvánulás széles skálájú változatossága. Az ateisták a Védák utasításaiban sem hisznek. Szerintük minden védikus rendelet elmélet csupán, amelyet nem lehet a gyakorlati életben alkalmazni. Mindezt figyelembe véve Pṛthu Mahārāja azt javasolta, hogy a hívők egyöntetűen utasítsák el az ateisták nézeteit, annak az alapján, hogy egy magasabb rendű intelligencia terve nélkül a létformák megszámlálhatatlan változatai nem létezhetnének. Az ateisták nagyon homályosan úgy magyarázzák, hogy az életnek ezek a változatos formái csupán véletlenül jönnek létre, ám a Védák rendeleteiben hívő teistáknak minden következtetésig a Védák útmutatásával kell eljutniuk.
A Viṣṇu Purāṇa elmondja, hogy az egész varṇāśrama intézmény azt a célt szolgálja, hogy elégedetté tegye az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Minden szabálynak és rendeletnek, mely a brāhmaṇák, kṣatriyák, vaiśyák és śūdrák vagy a brahmacārīk, gṛhasthák, vānaprasthák és sannyāsīk kötelességeinek végrehajtását irányítja, a Legfelsőbb Úr elégedettsége a célja. Habár jelenleg az úgynevezett brāhmaṇák, kṣatriyák, vaiśyák és śūdrák elvesztették eredeti kultúrájukat, a születésjog alapján azt állítják, hogy ők brāhmaṇák, kṣatriyák, vaiśyák és śūdrāk. Azt azonban, hogy e társadalmi és lelki rendek kifejezetten az Úr Viṣṇu imádatát szolgálják, mégis elvetették. A Śaṅkarācārya által kifejtett veszélyes māyāvāda elmélet — amely szerint Isten személytelen —, nem egyezik meg a Védák utasításaival. Śrī Caitanya Mahāprabhu ezért a māyāvādī filozófusokról azt mondta, ők követik el a legnagyobb sértést az Istenség Személyisége ellen. A védikus rendszer szerint, aki nem tartja magát a Védák rendeleteihez, az nāstika, vagyis ateista. Amikor az Úr Buddha az erőszak nélküliségről szóló tanait hirdette, kénytelen volt megtagadni a Védák tekintélyét, ami miatt a Védák követői nāstikának tartották. Śrī Caitanya Mahāprabhu egyértelműen kijelentette, hogy az Úr Buddha filozófiájának követői nāstikák, azaz ateisták, mert tagadják a Védák hitelességét, ám a śaṅkaritākat, akik csalással akarták megalapozni a Védák tekintélyét, és akik valójában Buddha iskolájának māyāvāda filozófiáját követték, még a buddhistáknál is veszélyesebbeknek tartotta. A śaṅkarita filozófusoknak az az elmélete, miszerint el kell képzelnünk egy formát Isten számára, sokkal veszélyesebb, mint Isten létének a tagadása. Dacára az ateisták és a māyāvādīk minden filozófiai elmélkedésének, a Kṛṣṇa-tudat követői szigorúan követik a minden védikus írás lényegeként elfogadott Bhagavad-gītā utasításait. A Bhagavad-gītā (BG 18.46) azt mondja:
- yataḥ pravṛttir bhūtānāṁ
- yena sarvam idaṁ tatam
- sva-karmaṇā tam abhyarcya
- siddhiṁ vindati mānavaḥ
„Ha a mindent átható Urat, minden élőlény eredetét imádja az ember, akkor a számára előírt tetteket végezve elérheti a tökéletességet.” Ez arra utal, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége az eredeti forrása mindennek, amint azt a Vedānta-sūtra is leírja (janmādy asya yataḥ). Maga az Úr is megerősíti a Bhagavad-gītāban: ahaṁ sarvasya prabhavaḥ, „Én vagyok mindennek az eredete”. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége minden kiáradás eredeti forrása, ugyanakkor Paramātmāként kiterjed, és jelen van az egész létezésben. Az Abszolút Igazság tehát az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és minden élőlénynek elégedetté kell Őt tennie a kötelessége végzésével (sva-karmaṇā tam abhyarcya). Ezt a szabályt akarta Pṛthu Mahārāja bevezetni az alattvalói között.
Az emberi kultúrában az a legfontosabb elv, hogy miközben valaki különféle kötelességeit végzi, munkájával meg kell próbálnia elégedetté tenni a Legfelsőbb Urat. Ez az élet legmagasabb szintű tökéletessége. Svanuṣṭhitasya dharmasya saṁsiddhir hari-toṣaṇam: előírt kötelességét végrehajtva az ember nagyon sikeressé válhat az életben, egyszerűen azzal, ha elégedetté teszi az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Arjuna nagyon jó példa erre. Kṣatriya volt, így kötelességéből adódóan harcolnia kellett. Előírt feladatának végrehajtásával elégedetté tette a Legfelsőbb Urat, és ezért tökéletessé vált. Mindenkinek követnie kell ezt az alapelvet. Az ateistákat, akik ezt nem követik, a Bhagavad-gītā (BG 16.19) a következő állítással ítéli el: tān ahaṁ dviṣataḥ krūrān saṁsāreṣu narādhamān. Ez a vers világosan leírja, hogy akik irigyek az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, azok a legalacsonyabb szintű emberek, és nagyon ártalmasak. A Legfelsőbb szabályozó elvei értelmében az ilyen ártalmas személyek az anyagi lét legsötétebb régiójába kerülnek, és asurákként, ateistákként születnek meg. Az ilyen asurák születésről születésre egyre mélyebbre süllyednek, míg végül olyan állati létformákba kerülnek, mint amilyen a tigrisé vagy más vérengző fenevadé. Így évmilliókig sötétségben kell maradniuk, anélkül, hogy tudnának Kṛṣṇáról.
Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét Puruṣottamának, a legkiválóbb élőlénynek ismerik. Minden más élőlényhez hasonlóan Ő is egy személy, ám Ő a legfőbb, azaz a legjobb minden élőlény közül. Ezt a Védák is leírják. Nityo nityānāṁ cetanaś cetanānām. Ő a legfőbb minden örökkévaló között, a legfőbb minden élőlény között, tökéletes és teljes. Neki nincs szüksége arra, hogy beleavatkozzon más élőlények életébe, de mivel Ő valamennyiük eltartója, joga van a megfelelő szintre emelnie őket, hogy boldogok legyenek. Az apa azt akarja, hogy irányításával minden gyermeke boldog legyen. Hasonlóan Istennek, azaz Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének is joga van hozzá, hogy gondoskodjon minden élőlény boldogságáról. Az anyagi világban senki sem lehet boldog. Az apa és a gyermekek örökkévalóak, de ha egy élőlény nem jut el örök életének boldogsággal és tudással teli szintjére, nem beszélhetünk boldogságról. Puruṣottamának, a legkiválóbb élőlénynek semmi haszna nem származik a közönséges élőlényekből, mégis joga van hozzá, hogy különbséget tegyen helyes és helytelen útjaik között. A helyes út azoknak a cselekedeteknek az ösvénye, amelyeknek a céljuk, hogy elégedetté tegyék az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, ahogy arról már beszéltünk (svanuṣṭhitasya dharmasya saṁsiddhir hari-toṣaṇam). Egy élőlény bármilyen mesterséget űzve végezheti a kötelességét, ha azonban tökéletességet akar elérni vele, akkor elégedetté kell tennie a Legfelsőbb Urat. Az, aki örömet okoz Neki, jobb életfeltételek közé kerül, aki viszont elégedetlenné teszi, arra nyomorúságos körülmények várnak.
Ezért a végkövetkeztetés az, hogy kétfajta kötelesség létezik: az anyagi kötelesség és a yajña, az áldozat érdekében végrehajtott kötelesség (yajñārthāt karma). Minden olyan karma (cselekedet), amelyet nem yajña céljából hajt végre az ember, kötöttséget eredményez. Yajñārthāt karmaṇo ’nyatra loko ’yaṁ karma-bandhanaḥ: „Az ember végezze úgy munkáját, hogy az áldozat legyen Viṣṇunak, másképp tettei az anyagi világhoz kötik.” (BG 3.9) A karma-bandhanaḥ, a karma okozta kötöttség az anyagi természet szigorú törvényeinek irányítása alatt áll. Az anyagi lét nem más, mint az anyagi természet által felállított akadályok leküzdése érdekében folytatott küzdelem. Az asurák örökké azért harcolnak, hogy legyőzzék ezeket az akadályokat, és az ostoba élőlények az anyagi természet illuzórikus erejének hatása alatt inuk szakadtáig dolgoznak ebben az anyagi világban, azt gondolva, hogy ez a boldogság. Ezt nevezik māyānak. Ebben a létért folytatott kemény küzdelemben megtagadják a legfelsőbb hatalom, Puruṣottama, az Istenség Legfelsőbb Személyisége létét.
Annak érdekében, hogy szabályozza cselekedeteinket, Isten törvényeket adott nekünk, éppúgy, ahogy a király szab ki törvényeket az államban, s megbünteti azt, aki megszegi ezeket. Az Úr ehhez hasonlóan átadta nekünk a Védák tévedhetetlen tudását, melyet nem szennyez be az emberi lét négy hibája. Az embert négy hiba jellemzi: hajlamos a tévedésre, illúzióban van, csal, valamint tökéletlen érzékszervekkel rendelkezik. Amennyiben nem fogadjuk el a Védák irányítását, hanem szeszélyesen, saját választásunk szerint cselekszünk, akkor elkerülhetetlenül megbüntetnek bennünket az Úr törvényei, aki a nyolcmillió-négyszázezer létformában a legváltozatosabb testeket kínálja fel nekünk. Az anyagi lét, az érzékkielégítés folyamata annak a testnek megfelelően folyik, amelyet a prakṛtitől, az anyagi természettől kaptunk. Így aztán külön kell választanunk a jámbor és a bűnös (puṇya és pāpa) cselekedeteket. A Bhagavad-gītā (BG 7.28) világosan kijelenti:
- yeṣāṁ tv anta-gataṁ pāpaṁ
- janānāṁ puṇya-karmaṇām
- te dvandva-moha-nirmuktā
- bhajante māṁ dṛḍha-vratāḥ
„Aki teljesen felülemelkedett a bűnös életből származó tetteken [ami csupán akkor lehetséges, ha csakis jámbor cselekedeteket végez], az megértheti örök kapcsolatát az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, és így az Úr transzcendentális szerető szolgálatába kezd.” Azt az életet, melyben az ember mindig az Úr szerető szolgálatát végzi, adhokṣaja-dhiyaḥnak, Kṛṣṇa-tudatú életnek nevezik. Pṛthu király azt akarta, hogy alattvalói ezt az utat kövessék.
A létformák és az anyagi lét különféle változatai nem véletlenül vagy szükségszerűségből alakulnak ki. A Legfelsőbb Úr különféle elrendezései következtében jönnek létre, az élőlények jámbor és bűnös cselekedeteinek függvényében. Ha az ember jámbor cselekedeteket végez, jó családban vagy nemzetben születhet meg, szép külsőt kaphat, esetleg nagyon bölcs vagy gazdag lehet. Ezért azt látjuk, hogy a különféle helyeken és bolygókon az élőlényekre eltérő életszínvonal, fejlettségi szint és testi vonások jellemzőek, amelyeket az Istenség Legfelsőbb Személyisége ad nekik jámbor vagy bűnös tetteik alapján. Az élet különféle változatai tehát nem véletlenül, hanem előzetes elrendezésnek köszönhetően fejlődnek ki, adott terv szerint, melyet a védikus tudomány már felvázolt. Az embernek ezt a tudást felhasználva úgy kell alakítania az életét, hogy végül — s ez legfőképpen az emberi létformára vonatkozik — a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásával hazatérhessen, vissza Istenhez.
A védikus irodalom a véletlen elméletét legjobban az ajñāta-sukṛti szavakkal magyarázza meg, melyek azokra a jámbor cselekedetekre vonatkoznak, amelyeket a cselekvő a tudtán kívül hajt végre. Ám még e tettek mögött is egy terv áll. Kṛṣṇa például közönséges emberi lényként jelenik meg, bhaktaként, mint az Úr Caitanya, vagy épp elküldi a képviselőjét, a lelki tanítómestert, tiszta bhaktáját. Mindezt szintén az Istenség Legfelsőbb Személyisége tervezi meg. Azért jelennek meg, hogy mindenhol prédikáljanak és tanítsanak, és ennek köszönhetően a Legfelsőbb Úr illuzórikus energiájában élők megkapják a lehetőséget, hogy találkozzanak velük, beszéljenek velük, és meghallgassák előadásaikat. Ha egy feltételekhez kötött lélek valami úton-módon meghódol az ilyen személyiségeknek, és amiatt, hogy bensőséges kapcsolatba kerül velük, Kṛṣṇa-tudatúvá válik, akkor megszabadult az élet anyagi feltételeitől. Kṛṣṇa ezért a következő utasítást adja:
- sarva-dharmān parityajya
- mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja
- ahaṁ tvāṁ sarva-pāpebhyo
- mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ
„Add fel a vallás minden változatát, és hódolj egyedül Énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!” (BG 18.66) A sarva-pāpebhyaḥ szó azt jelenti, hogy „minden bűnös cselekedettől”. Kṛṣṇa megvédi azt, aki meghódol Neki azzal, hogy megragadja az alkalmat, és kapcsolatba kerül egy tiszta bhaktával, egy lelki tanítómesterrel vagy Isten más hiteles inkarnációival, mint amilyen Pṛthu Mahārāja is volt. Az ilyen ember élete sikeressé válik.