HU/SB 4.22.36
36. VERS
- pare ’vare ca ye bhāvā
- guṇa-vyatikarād anu
- na teṣāṁ vidyate kṣemam
- īśa-vidhvaṁsitāśiṣām
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
pare—az élet magasabb szintjén; avare—az élet alacsonyabb szintjén; ca—és; ye—mindazok; bhāvāḥ—felfogások; guṇa—anyagi tulajdonságok; vyatikarāt—kölcsönhatás által; anu—követve; na—sohasem; teṣām—nekik; vidyate—létezik; kṣemam—javítás; īśa—a Legfelsőbb Úr; vidhvaṁsita—elpusztított; āśiṣām—az áldásnak.
FORDÍTÁS
Áldásként fogadjuk a magasabb rendű élet különböző szintjeit, megkülönböztetve azokat az élet alacsonyabb szintjeitől, de tudnunk kell, hogy e különbségtétel csupán az anyagi természet kötőerőinek kölcsönös váltakozása miatt létezik. Valójában az élet szintjei nem léteznek állandóan, mivel a legfelsőbb irányító mind el fogja pusztítani őket.
MAGYARÁZAT
Anyagi létünkben a magasabb szintű életformát áldásnak tekintjük, az alacsonyabbat pedig átoknak. A „magasabb rendű” és „alacsonyabb rendű” megkülönböztetése csupán addig létezik, amíg a különböző anyagi tulajdonságok (guṇák) hatnak egymásra. Jó cselekedeteinkkel a felsőbb bolygórendszerekbe vagy egy magasabb életszínvonalra emelkedhetünk fel, melyet műveltség, szépség stb. jellemez. Mindez a jámbor tetteknek köszönhető. Az istentelen cselekedetek eredményeként műveletlenek maradunk, csúf testet kapunk, alacsony életszínvonalon kell élnünk és így tovább. Ám e különböző életszinteket mind az anyagi természet törvényei befolyásolják, a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerőinek kölcsönhatása révén. Amikor azonban az egész kozmikus megnyilvánulás elpusztul, ezek a kötőerők nem hatnak többé. Az Úr ezért a következőket mondja a Bhagavad-gītāban (BG 8.16):
- ābrahma-bhuvanāl lokāḥ
- punar āvartino ’rjuna
- mām upetya tu kaunteya
- punar janma na vidyate
Bár az ismeretek tudományos fejlődésével vagy az élet vallásos elveinek a segítségével — nagy áldozatokkal és gyümölcsöző cselekedetekkel — felemelkedhetünk a legfelsőbb bolygórendszerekbe, a megsemmisülés idején a felső bolygórendszerek és rajtuk minden élet elpusztul. Ebben a versben az īśa-vidhvaṁsitāśiṣām szavak jelzik, hogy a legfelsőbb irányító minden ilyen áldást el fog pusztítani. Semmi sem védhet meg ettől bennünket. Testünk vagy ezen a bolygón, vagy egy másikon elpusztul, és újra egy öntudatlan állapotban kell maradnunk Mahā-Viṣṇu testében, évmilliókig. Amikor pedig a teremtés megnyilvánul, ismét különféle életformákban kell megszületnünk, és el kell kezdenünk cselekedeteinket. Nem szabad tehát megelégednünk csupán azzal, hogy eljutunk a felsőbb bolygórendszerekbe. Meg kell próbálnunk kikerülni az anyagi kozmikus megnyilvánulásból, eljutni a lelki világba, és menedéket találni az Istenség Legfelsőbb Személyiségénél. Ez a legtöbb, amit elérhetünk. Nem szabad semmihez sem vonzódnunk, ami anyagi, semmihez, ami magasabb vagy alacsonyabb rendű, hanem mindent ugyanolyan szintűnek kell tekintenünk. Igazi feladatunk az, hogy az élet valódi célja felől érdeklődjünk, és odaadó szolgálatot végezzünk az Úrnak. Tudással és boldogsággal teli lelki cselekedeteinkben így örök áldásban lesz részünk.
A szabályokat követő emberi kultúra elősegíti a dharmát, az arthát, a kāmát és a mokṣát. Az emberi társadalomból nem hiányozhat a vallás. Vallás nélkül az emberi társadalom csupán állati társadalom. A gazdasági fejlődésnek és az érzékkielégítésnek a vallásos elveken kell alapulnia. Ha a vallás, a gazdasági fejlődés és az érzékkielégítés szabályozott, akkor biztos, hogy megszabadulunk az anyagi születéstől, haláltól, öregkortól és betegségtől. Jelenleg, a Kali-korban azonban szó sincs vallásról és felszabadulásról. Az embereket egyedül az anyagi gyarapodás és az érzékkielégítés érdekli. Ezért bár a világ mindenhol rohamosan fejlődik gazdaságilag, az emberi társadalom tettei csaknem állatiassá váltak. Amikor minden durván állatiassá válik, bekövetkezik a megsemmisülés. Ezt a megsemmisülést īśa-vidhvaṁsitāśiṣāmnak tekintik. Az Úr úgynevezett áldásai, az anyagi gyarapodás és az érzékkielégítés végleg elpusztulnak a megsemmisüléskor. E Kali-yuga végén az Úr megjelenik Kalki inkarnációjában, s egyetlen feladataként minden emberi lényt megöl a Föld felszínén. Az emberek pusztulásával egy újabb aranykor veszi kezdetét. Tudnunk kell hát, hogy anyagi tevékenységeink csupán gyermeteg játékok. A gyerekek a tengerparton játszanak, apjuk pedig ül, s nézi játékukat, ahogy homokvárakat, falakat és megannyi mást építenek, ám végül szól nekik, hogy jöjjenek haza. Ekkor minden elpusztul. Azokat, akik túlságosan ragaszkodnak a gazdasági fejlődés és az érzékkielégítés gyerekes cselekedeteihez, néha különös kegyében részesíti az Úr, s elpusztítja mindazt, ami felépítettek.
Az Úr azt mondja: yasyāham anugṛhṇāmi hariṣe tad-dhanaṁ śanaiḥ. Arról beszélt Yudhiṣṭhira Mahārājának, hogy különleges kegye egy bhaktája iránt abban mutatkozik meg, hogy elveszi a bhakta minden anyagi gazdagságát. Ezért általában azt tapasztaljuk, hogy a vaiṣṇavák anyagi értelemben nem igazán gazdagok. Ha egy vaiṣṇava, egy tiszta bhakta megpróbál anyagi gazdagságra szert tenni, és ugyanakkor szolgálni szeretné a Legfelsőbb Urat is, odaadó szolgálata megtorpan. Az Úr, hogy különleges kegyével áldja meg, véget vet úgynevezett anyagi gyarapodásának és anyagi javainak, s a bhakta, újra kudarcot vallva erőfeszítéseiben, hogy az anyagi gazdagság szempontjából előrelépjen, végül szilárd oltalomra talál az Úr lótuszlábánál. Ezt a fajta cselekedetet szintén īśa-vidhvaṁsitāśiṣāmnak tekinthetjük, amivel az Úr megsemmisíti az ember anyagi javait, ám a lelki megértés terén gazdagabbá teszi. Prédikálásunk során néha materialista emberek jönnek hozzánk, s hódolatukat ajánlják, hogy áldásban részesítsük őket, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy még több anyagi gazdagságot akarnak. Ha azonban ezen az úton nem szereznek anyagi javakat, az ilyen embereket többé nem törődnek azzal, hogy hódolatukat ajánlják a bhaktáknak. Az ilyen materialisták feje örökké azon jár, hogyan gyarapíthatnák anyagi kincseiket. Azzal a szándékkal ajánlják hódolatukat a szent életű embereknek vagy a Legfelsőbb Úrnak, és azért adakoznak a prédikáló tevékenység javára, hogy cserébe még több pénzt kapjanak.
Azonban amikor valaki őszintén végzi az odaadó szolgálatot, az Úr rákényszeríti, hogy lemondjon az anyagi fejlődésről és teljesen hódoljon meg Neki. Mivel az Úr nem áldja meg anyagi gazdagsággal a bhaktáját, az emberek félnek attól, hogy az Úr Viṣṇut imádják, mert látják, hogy a vaiṣṇavák, az Úr Viṣṇu imádói a külsődleges anyagi javak tekintetében meglehetősen szegények. Az ilyen materialisták mindamellett jó lehetőséget kapnak a gazdasági fejlődésre az Úr Śiva imádatával, mert az Úr Śiva Durgā istennőnek, az univerzum tulajdonosának a férje. Az Úr Śiva kegyéből híve megkapja a lehetőséget, hogy Durgā istennő áldásában részesüljön. Rāvaṇa például nagy imádója és híve volt az Úr Śivának, és viszonzásképpen megkapta Durgā istennő minden kegyét, olyannyira, hogy az egész királysága arany palotákból állt. A jelen korban, Brazíliában óriási mennyiségű aranyat találtak, és a Purāṇákban található történelmi utalásokból biztosra vehetjük, hogy ez volt Rāvaṇa királysága, melyet azonban az Úr Rāmacandra elpusztított.
Ezeknek az eseteknek a tanulmányozásával megérthetjük az īśa-vidhvaṁsitāśiṣām teljes jelentését. Az Úr nem részesíti anyagi áldásban a bhaktákat, mert az ismétlődő születés, a halál, az öregkor és a betegség révén újra az anyagi világ csapdájába eshetnek. Anyagi javaiknak köszönhetően az olyanok, mint Rāvaṇa, az érzékkielégítés reményében büszkék lesznek. Rāvaṇa azt hitte, élvezheti az Úr gyönyörenergiáját, s nem átallotta elrabolni Sītāt, az Úr Rāmacandra feleségét, aki nem más, mint a szerencse istennője. Igazából ezzel a tettel Rāvaṇa vidhvaṁsita lett, életének vége volt. Napjainkban az emberi kultúra túlságosan ragaszkodik a gazdasági fejlődéshez és az érzékkielégítéshez, ezért a pusztulás útját járja.