HU/SB 4.22.37
37. VERS
- tat tvaṁ narendra jagatām atha tasthūṣāṁ ca
- dehendriyāsu-dhiṣaṇātmabhir āvṛtānām
- yaḥ kṣetravit-tapatayā hṛdi viśvag āviḥ
- pratyak cakāsti bhagavāṁs tam avehi so ’smi
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
tat—ezért; tvam—te; nara-indra—ó, királyok legkiválóbbja; jagatām—a mozgónak; atha—ezért; tasthūṣām—a mozdulatlan; ca—is; deha—test; indriya—érzékek; asu—életlevegő; dhiṣaṇā—megfontolással; ātmabhiḥ—önmegvalósítás; āvṛtānām—azok, akik így be vannak fedve; yaḥ—aki; kṣetra-vit—a mező ismerője; tapatayā—irányítással; hṛdi—a szívben; viśvak—mindenhol; āviḥ—megnyilvánul; pratyak—minden szőrtüszőben; cakāsti—fénylő; bhagavān—az Istenség Legfelsőbb Személyisége; tam—Neki; avehi—próbáld megérteni; saḥ asmi—Én vagyok az.
FORDÍTÁS
Sanat-kumāra így szólt a királyhoz: Ezért, kedves Pṛthu királyom, próbáld megérteni az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, aki az egyéni lélekkel együtt mindenki szívében, minden egyes testben, a mozgóban és a mozdulatlanban egyaránt ott lakozik! Az egyéni lelket teljesen befedi a durva anyagi test, valamint a finom test, amely az életlevegőből és az intelligenciából áll.
MAGYARÁZAT
Ez a vers különösen ajánlja, hogy ahelyett, hogy az ember azzal vesztegetné az idejét az emberi létformában, hogy anyagi gyarapodásra és érzékkielégítésre törekszik, meg kell próbálnia a lelki értékekkel törődni az Istenség Legfelsőbb Személyiségének megértésével, aki az egyéni lélek mellett mindenki szívében ott lakozik. Az egyéni lélek és az Istenség Legfelsőbb Személyisége Paramātmā arculatában egyaránt jelen van a testben, amelyet durva és finom elemek borítanak. Aki ezt megérti, az valóban a lelki kultúra szintjén áll. A lelki kultúrában kétféleképpen fejlődhetünk: az imperszonalista filozófusok módszerével és az odaadó szolgálattal. Az imperszonalista arra a következtetésre jut, hogy ő és a Legfelsőbb Lélek egy, míg a bhakták, a személyes filozófiát hirdetők úgy valósítják meg az Abszolút Igazságot, hogy megértik, hogy az Abszolút Igazság a legfelsőbb uralkodó, és rajtunk, élőlényeken uralkodik, akiknek az a kötelességünk, hogy szolgáljuk Őt. A védikus utasítások azt mondják: tat tvam asi, „ugyanaz vagy”, valamint so ’ham, „ugyanaz vagyok”. Az imperszonalisták felfogása ezekről a mantrákról az, hogy a Legfelsőbb Úr, az Abszolút Igazság és az élőlény egyek, ám a bhakta nézőpontjából ezek a mantrák azt bizonyítják, hogy a Legfelsőbb Úr és mi magunk ugyanolyan természettel rendelkezünk. Tat tvam asi, ayam ātmā brahma. A Legfelsőbb Úr és az élőlény egyaránt lélek. Ennek a megértése az önmegvalósítás. Az emberi létforma arra szolgál, hogy a lelki tudás művelésével megértsük a Legfelsőbb Urat és önmagunkat. Az embernek nem szabad értékes életét azzal vesztegetnie, hogy pusztán a anyagi gyarapodással és az érzékkielégítéssel törődik.
Ebben a versben a kṣetra-vit szó is fontos. Ezt a szót a Bhagavad-gītā (BG 13.1-2) megmagyarázza: idaṁ śarīraṁ kaunteya kṣetram ity abhidhīyate. Ezt a testet kṣetrának (a tettek mezejének) hívják, a test tulajdonosait (a testben ülő egyéni lelket és a Felsőlelket) pedig egyaránt kṣetra-vitnek nevezik. A kétféle kṣetra-vit azonban különbözik egymástól. Az egyik kṣetra-vit, azaz a test egyik ismerője a Paramātmā, vagyis a Felsőlélek, aki az egyéni lelket irányítja. Amikor — nagyon helyesen — elfogadjuk a Felsőlélek irányítását, életünk sikeres lesz. Ő belülről és kívülről irányít. Belülről caitya-guruként, azaz a szívben lakozó lelki tanítómesterként vezérel, s közvetetten is segíti az élőlényt azzal, hogy lelki tanítómesterként kívül megnyilvánul. Az Úr mindkét úton irányítja az élőlényt, hogy az véget vethessen anyagi cselekedeteinek, és hazatérhessen, vissza Istenhez. A Legfelsőbb Lélek és az egyéni lélek jelenlétét a testben mindenki érzékelheti annak a valóságos ténynek a megértése segítségével, hogy amíg az egyéni lélek és a Felsőlélek is a testben lakik, a test ragyogó és élénk, ám amint a Felsőlélek és az egyéni lélek lemond a durva testről, a test azonnal oszlásnak indul. Az, aki fejlett lelki szinten áll, megértheti így az igazi különbséget az élettelen és az élő test között. Az embernek nem szabad az úgynevezett anyagi gyarapodásra és érzékkielégítésre vesztegetnie az idejét, hanem a lelki tudományt kell művelnie, hogy megértse a Felsőlelket, az egyéni lelket és kettőjük kapcsolatát. Ily módon a tudás fejlődésével az ember felszabadulhat, és elérheti az élet végső célját. Azt mondják, hogy ha valaki elindul a felszabadulás útján, még akkor sem veszít semmit, ha megtagadja anyagi világbeli állítólagos kötelességeit. Ám aki el sem indul a felszabadulás útján, hanem nagy figyelemmel az anyagi gyarapodással és az érzékkielégítéssel törődik, az mindent elveszít. Nagyon találó ezzel kapcsolatban az, amit Nārada Vyāsadevának mondott:
- in purp = tyaktvā sva-dharmaṁ caraṇāmbujaṁ harer
- bhajann apakvo ’tha patet tato yadi
- yatra kva vābhadram abhūd amuṣya kiṁ
- ko vārtha āpto ’bhajatāṁ sva-dharmataḥ
- (SB 1.5.17)
Az, aki az érzelmeire hallgatva vagy bármilyen más okból menedéket keres az Úr lótuszlábánál, ám idővel nem sikerül eljutnia az élet végső céljáig, vagy tapasztalatlansága következtében elbukik, semmit sem veszít. Az viszont, aki nem kezd hozzá az odaadó szolgálathoz, hanem csupán anyagi kötelességeit végzi nagyon szépen, semmit sem nyer.