HU/SB 4.27.4
4. VERS
- śayāna unnaddha-mado mahā-manā
- mahārha-talpe mahiṣī-bhujopadhiḥ
- tām eva vīro manute paraṁ yatas
- tamo-’bhibhūto na nijaṁ paraṁ ca yat
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
śayānaḥ—lefeküdve; unnaddha-madaḥ—egyre jobban illúzióba kerülve; mahā-manāḥ—fejlett tudatú; mahā-arha-talpe—egy értékes ágyon; mahiṣī—a királynőnek; bhuja—karjai; upadhiḥ—párna; tām—övé; eva—bizonyára; vīraḥ—a hős; manute—tartotta; param—az élet célja; yataḥ—amiből; tamaḥ—tudatlansággal; abhibhūtaḥ—telve; na—nem; nijam—igazi önvalóját; param—az Istenség Legfelsőbb Személyisége; ca—és; yat—amit.
FORDÍTÁS
Purañjana király egyre nagyobb illúzióba került, s így annak ellenére, hogy fejlett tudattal rendelkezett, csupán naphosszat heverészett, fejét felesége karjainak párnáján nyugtatva. A nőt tekintette életének és lelkének. Eluralkodott rajta a tudatlanság kötőereje, ezért nem érthette meg, mi az önmegvalósítás, kicsoda ő valójában, és ki az Istenség Legfelsőbb Személyisége.
MAGYARÁZAT
Az emberi élet az önmegvalósításra szolgál. Az embernek először meg kell értenie saját önvalóját, amit ez a vers nijamnak nevez. Utána meg kell értenie, meg kell valósítania a Felsőlelket, azaz a Paramātmāt, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Azonban amikor valaki túlságosan ragaszkodni kezd az anyagi dolgokhoz, a nőt tekinti mindenének. Ez az anyagi ragaszkodás alapelve. Ilyen állapotban az ember nem tudja felismerni az önvalóját vagy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. A Śrīmad-Bhāgavatam (SB 5.5.2) ezért azt írja: mahat-sevāṁ dvāram āhur vimuktes tamo-dvāraṁ yoṣitāṁ saṅgi-saṅgam. Ha valaki mahātmākkal, bhaktákkal társul, megnyílik előtte a felszabadulás útja. De ha túlságosan ragaszkodik a nőkhöz vagy azokhoz, akik ragaszkodnak hozzájuk — azaz akár közvetlenül, akár közvetve ragaszkodik a női nemhez —, akkor a tamo-dvāram, a pokoli lét legsötétebb birodalmának kapuja tárul fel előtte.
Purañjana király nagy lélek volt, rendkívül okos és fejlett tudatú, ám túlságosan rabja volt a nőknek, s ez egész tudatát befedte. Napjainkban az emberek tudatát a bor, a nők és a hús fedi be, ezért képtelenek rá, hogy bármilyen fejlődést tegyenek az önmegvalósítás útján. Az önmegvalósítás során az első lépés az, hogy az élőlény tudja magáról, hogy egy lélek, aki különbözik a testtől. A második szinten a tudatára ébred, hogy minden lélek, minden egyéni élőlény a Legfelsőbb Lélek, Paramātmā, vagyis az Istenség Legfelsőbb Személyisége szerves része. Ezt a Bhagavad-gītā (BG 15.7) erősíti meg:
- mamaivāṁśo jīva-loke
- jīva-bhūtaḥ sanātanaḥ
- manaḥ-ṣaṣṭhānīndriyāṇi
- prakṛti-sthāni karṣati
„Az élőlények ebben a feltételekhez kötött világban az Én örökkévaló, parányi részeim. Feltételekhez kötött létük miatt küzdelmes harcot vívnak a hat érzékszervvel, melyhez az elme is hozzátartozik.”
Minden élőlény a Legfelsőbb Úr szerves része. Sajnos a jelenlegi civilizációban hagyják, hogy a férfiak és a nők életük kezdetétől fogva vonzódjanak egymáshoz, akik emiatt egyszerűen képtelenek rá, hogy eljussanak az önmegvalósítás szintjére. Nem tudják, hogy önmegvalósítás nélkül a legnagyobb veszteséget szenvedik el az emberi létformában. Mindig egy nőre gondolni a szívben éppen olyan, mint leheverni vele egy értékes ágyra. A szív az ágy, mégpedig a legértékesebb ágy. Amikor egy férfi a nőkre és a pénzre gondol, lefekszik, és szeretett kedvese vagy felesége karjain pihen. Így aztán túlságosan belemerül a nemi életbe, és alkalmatlanná válik az önmegvalósításra.