HU/SB 4.28.17
17. VERS
- ahaṁ mameti svīkṛtya
- gṛheṣu kumatir gṛhī
- dadhyau pramadayā dīno
- viprayoga upasthite
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
aham—én; mama—enyém; iti—így; svī-kṛtya—elfogadva; gṛheṣu—az otthonban; ku-matiḥ—akinek az elméje mindig tele van visszataszító gondolatokkal; gṛhī—a családos ember; dadhyau—figyelmét felé fordítja; pramadayā—feleségével; dīnaḥ—nagyon szegény; viprayoge—amikor az elkülönülés; upasthite—bekövetkezett.
FORDÍTÁS
Purañjana király rendkívül kötődött a családjához és az „én” és az „enyém” felfogáshoz. Nagy ragaszkodás fűzte a feleségéhez, s emiatt már szinte földönfutó volt. Elválásukkor nagy szomorúság kerítette hatalmába.
MAGYARÁZAT
Ebből a versből kiderül, hogy a halál pillanatában az anyagi élvezetről szóló gondolatok nem szűnnek meg. Ez jelzi, hogy az élőlényt, a lelket a finom test, vagyis az elme, az intelligencia és az ego szállítja. A hamis egónak köszönhetően az élőlény még mindig élvezni akarja az anyagi világot, ám mivel nem kapja meg az anyagi élvezetet, szomorú és bánatos lesz. Elméjében még mindig terveket sző, hogyan könnyíthetne a létén, s ezért bár kilép a durva testéből, a finom test egy másik durva testbe viszi. A finom test vándorlását anyagi szemmel sohasem lehet meglátni, ezért amikor az élőlény elhagyja a durva testet, azt hisszük, létének vége van. Az anyagi élvezetre irányuló terveket a finom test készíti, míg a durva test az eszköz e tervek élvezetéhez. A durva testet így a feleséghez hasonlíthatjuk, mivel a feleség a közvetítő közeg az érzékkielégítés minden formájában. Az élőlény oly sokáig társul a durva testtel, hogy végül rendkívül szomorúvá teszi, ha meg kell válnia tőle. Elméjének működése azonban arra kényszeríti, hogy elfogadjon egy másik durva testet, s folytassa anyagi létét.
A szanszkrit strī szó azt jelenti, hogy „kiterjedés”. Az ember a feleségén keresztül terjeszti ki vonzalmának különféle tárgyait — fiait, lányait, unokáit és így tovább. A családtagokhoz való ragaszkodás a halál pillanatában nagyon szembeszökő. Gyakran előfordul, hogy egy haldokló a halála előtt szeretett fiát hívja, hogy rábízza a feleségét és a többi dolgot. Így szól: „Drága fiam, el kell mennem! Kérlek, vedd kezedbe a család ügyeit!” Ezt mondja, s közben még azt sem tudja, hogy hová kerül.