HU/SB 4.29.54
54. VERS
- sumanaḥ-sama-dharmaṇāṁ strīṇāṁ śaraṇa āśrame puṣpa-madhu-
- gandhavat kṣudratamaṁ kāmya-karma-vipākajaṁ kāma-sukha-lavaṁ
- jaihvyaupasthyādi vicinvantaṁ mithunī-bhūya tad-abhiniveśita-
- manasaṁ ṣaḍaṅghri-gaṇa-sāma-gītavad atimanohara-vanitādi-
- janālāpeṣv atitarām atipralobhita-karṇam agre vṛka-yūthavad ātmana
- āyur harato ’ho-rātrān tān kāla-lava-viśeṣān avigaṇayya gṛheṣu
- viharantaṁ pṛṣṭhata eva parokṣam anupravṛtto lubdhakaḥ kṛtānto ’ntaḥ
- śareṇa yam iha parāvidhyati tam imam ātmānam aho rājan bhinna-
- hṛdayaṁ draṣṭum arhasīti.
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
sumanaḥ—virágok; sama-dharmaṇām—pontosan olyan; strīṇām—a nőknek; śaraṇe—az oltalmában; āśrame—családos élet; puṣpa—a virágokban; madhu—a méznek; gandha—az illata; vat—mint; kṣudra-tamam—legjelentéktelenebb; kāmya—kívánatos; karma—cselekedeteknek; vipāka-jam—eredményül kapott; kāma-sukha—az érzékkielégítésnek; lavam—egy töredéke; jaihvya—a nyelv élvezete; aupasthya—nemi élvezet; ādi—kezdve vele; vicinvantam—mindig rá gondolva; mithunī-bhūya—szexuális életet élve; tat—a feleségében; abhiniveśita—mindig elmerült; manasam—akinek az elméje; ṣaṭ-aṅghri—a méheknek; gaṇa—rajainak; sāma—szelíd; gīta—az ének; vat—mint; ati—nagyon; manohara—vonzó; vanitā-ādi—a feleségével kezdve; jana—az embereknek; ālāpeṣu—a szavakhoz; atitarām—mérhetetlenül; ati—nagyon; pralobhita—vonzódott; karṇam—akinek fülei; agre—elől; vṛka-yūtha—egy falka tigris; vat—mint; ātmanaḥ—az ember önvalójának; āyuḥ—élettartam; harataḥ—elvéve; ahaḥ-rātrān—nappalok és éjjelek; tān—valamennyi; kāla-lava-viśeṣān—az idő pillanatai; avigaṇayya—anélkül hogy számításba venné; gṛheṣu—a családi életben; viharantam—élvezve; pṛṣṭhataḥ—hátulról; eva—bizonyára; parokṣam—láthatatlanul; anupravṛttaḥ—hátulról követi; lubdhakaḥ—a vadász; kṛta-antaḥ—a halál ura; antaḥ—a szívben; śareṇa—egy nyíllal; yam—akinek; iha—ebben a világban; parāvidhyati—átlő; tam—az; imam—ez; ātmānam—te magad; aho rājan—ó, király; bhinna-hṛdayam—akinek átlőtték a szívét; draṣṭum—látni; arhasi—kellene neked; iti—így.
FORDÍTÁS
Kedves királyom! A nő, aki kezdetben nagyon vonzó, de végül csak gondot okoz, pontosan olyan, mint az a virág, ami kezdetben csábító, ám a végén utálatos. Egy nővel élve az élőlény a kéjes vágyakba merül, és úgy élvezi a nemi életet, ahogy az ember a virág illatát élvezi. A nyelvétől a nemi szervéig az érzékkielégítéssel teli életet élvezi, ezért nagyon boldognak tartja magát a családi életben. Feleségével együtt örökké ezek a gondolatok járnak a fejében. Nagy örömét leli felesége és gyermekei szavaiban, melyek a virágról virágra szálló, mézet gyűjtő méhek édes döngicséléséhez hasonlatosak. Elfelejti, hogy az idő áll előtte, amely a nappalok és éjszakák múlásával egyre csak rövidíti az életét. Nem látja, hogy életének lassan vége, s a halál urával sem törődik, aki hátulról igyekszik megölni. Próbáld ezt megérteni! Helyzeted bizonytalan, és minden oldalról veszély fenyeget.
MAGYARÁZAT
Az anyagi élet azt jelenti, hogy megfeledkezünk örök helyzetünkről, arról, hogy Kṛṣṇa örök szolgái vagyunk. Ez a feledékenység különösen a gṛhastha-āśramában erősödik fel. A gṛhastha-āśramában egy fiatal férfi elvesz egy fiatal nőt, aki kezdetben gyönyörű, idővel azonban — ahogy számos gyermeknek ad életet és egyre öregszik — sok mindent követel a férjétől a család fenntartása érdekében. Ekkor a feleség utálatossá válik ugyanannak a férfinak a szemében, aki hajdanán feleségül vette. Az ember csupán két okból kezd ragaszkodni a gṛhastha-āśramához: egyrészt mert a feleség ízletes ételeket főz, hogy férje nyelvének élvezetet okozzon, másrészt pedig mert éjszaka a nemi élet örömeit élvezheti vele. A gṛhastha-āśramához ragaszkodó személy mindig e két dologra gondol: az ínycsiklandozó ételekre és a szexuális élvezetre. A feleség szavai — melyeket családi kikapcsolódásként élvez — és a gyermekek gőgicsélése egyaránt vonzóak az élőlény számára. Így aztán elfelejti, hogy egy napon meg kell halnia, és ha előnyös testet akar, akkor fel kell készülnie a következő életére.
A virágoskertben legelésző őz példázatát azért használja a nagy szent, Nārada, hogy rámutasson: a királyt saját magát is kelepcébe csalta egy ilyen környezet. Valójában mindenki ilyen családban él, s ez mindenkit félrevezet. Az élőlény elfelejti, hogy haza kell térnie, vissza Istenhez, és csak egyre inkább a családi élet kötelékébe bonyolódik. Prahlāda Mahārāja ezért óva intett bennünket: hitvātma-pātaṁ gṛham andha-kūpaṁ vanaṁ gato yad dharim āśrayeta. A családos életet egy kiszáradt kúthoz hasonlítják (andha-kūpam): ha valaki beleesik, meghal, anélkül hogy bárki a segítségére sietne. Prahlāda Mahārāja azt mondja, hogy az embernek addig kell elhagynia a gṛhastha-āśramát, amíg még működnek az érzékei, és amíg még elég erős, és menedéket kell keresnie az Úr lótuszlábánál Vṛndāvana erdeiben. A védikus civilizáció szokásai szerint ha az ember elér egy bizonyos kort (betölti az ötven évet), fel kell hagynia a családos élettel, a vānaprastha rendbe kell lépnie, majd végül magára kell maradnia sannyāsīként. Ez a védikus civilizáció által meghatározott út, melyet varṇāśrama-dharmának neveznek. Ha a családos élet élvezete után az ember a sannyāsa rendbe lép, ezzel elégedetté teszi a Legfelsőbb Urat, Viṣṇut.
Az embernek meg kell értenie a családban vagy a világi életben elfoglalt helyzetét. Ezt nevezik intelligenciának. Nem szabad örökre a családos élet csapdájában maradnunk, hogy a feleség társaságában csak a nyelv és a nemi szervek elégedettségére törekedjünk. Ezzel csak az életét teszi tönkre az ember. A védikus civilizáció szerint az embernek egy bizonyos korban kötelező elhagynia a családját, még akarata ellenére is. Sajnos azonban azok, akik csak állítják, hogy a védikus életutat követik, még életük alkonyán sem hagyják el a családjukat, hacsak nem kényszeríti rá őket a halál. Alapjaiban meg kell változtatnunk a társadalom felépítését, melynek vissza kell térnie a védikus elvekhez, azaz a négy varṇa és a négy āśrama rendszeréhez.